Főutak, utcák, sikátorok, hidak.

Ütök a homlokomra mintha kiment volna a fejemből. Szégyenlősen elfordulok, miközben agyam jár mint a motolla. Na mit is kellene mondanom. Fogalmam sincs, szegény gyerek biztos nem akarta volna ha felfedem, nem véletlenül szaladt el. Belecsapok a kezembe, és akár egy felgyulladó villanykörte is jelezhetné a fejem felett.
- Ja igen, úgy jött akár egy szuperhős, és úgy is öltözködött. Teljes kezeslábas volt rajta, és éppen csak az arca látszott, igaz szemkötő is volt rajta. Talán százötven centiméter körüli lehetett, mert alacsonyabb volt nálam, de az izmai csak úgy dagadoztak. El sem tudtam képzelni, hogy nézhet ki így valaki. A jelmeze közepén pedig egy hatalmas "D" betűre emlékeztető jel volt. Nem mutatkozott be, így nem tudom a nevét. Csak berontott mindenkit elvert, utána pedig eltűnt ahogy jött... Remélem tudtam valamit segíteni. - Arcomon széles, ártatlannak tűnő mosoly. Továbbra is ülők, de már tudom mit fogok csinálni, miután eltűnnek a rendőrök. A banda a környéken van, és az is biztos, hogy volt egy megfigyelőjük is az utcán. Nem törhettek be minden felügyelet nélkül, pont a rendőrség kerületében. Úgyhogy meg kell majd találnom, ez lesz az első igazi küldetésem.

A kupit és minden zavaró dolgot, amit a házamba hagytak a hívatlan látogatók, eltakarítok. A felborult, eltört, kicsorbított dolgokat helyre rakom, amiket már nem tudok mire használni kidobom a közeli szemetesbe. És ha minden patyolat tiszta, és rendezett ahogy szeretem elkezdem megtervezni a következő lépésemet.
Takarítás közben gondolkodok. A rendőr láttára úgyis elmenekültek, ha voltak is őrszemek. Így információt kell szereznem a bandáról, de hogyan is lehetne ezt összehozni. Töröm a fejem, de a ház előtt strázsáló rendőr maradt csak azonnali választásképpen. Így lebaktatok a lépcsőn, és szem rebegtetve megállok a tiszt előtt, persze ha még itt van. Természetesen nem felejtkezek el a mézesmadzagról sem.
- Üdvözlöm tisztúr. Remélem nem fázik ezen a borongós napon. Hoztam egy forró kávét. Talán felmelegíti eléggé, hogy könnyebben kibírja a szolgálatot. - Nyújtom át a bögrébe a gőzölgő fekete folyadékot. Ha elvette csak nézem gyönyörködtetve, és közben látványosan összehúzom magam, mintha fáznék. Mondjuk így is van, még nem szoktam meg teljesen ezt az éghajlatot, pedig már oly rég eljöttem Ausztráliából. Megvárom míg befejezi, és csak utána fogok rátérni a fontosabb dolgokra.

Elkezdem szégyenlősen nézegetni a lábaimat, és közben láthatatlan köröket kezdek rajzolgatni az aszfaltba a jobb lábammal. Csak lassan szólalok meg, hogy azt higgye hezitálok, félek.
- Hát... tudja... csak kérdezni szerettem volna valamit. Kicsit félek, hogy a rablók visszatérnek. Tudom hogy gyerekesség, de sikerült az összes tagjukat elkapni? Nem fognak ugye bosszút állni, vagy valami még rosszabbat? Szeretnék ma békésen aludni. - Rebegtetem meg a szempilláimat. Remélem elég ártatlannak tűnök, hogy szóra bírjam a rendőrtisztet. Nem vagyok egy nagy vallató, de mindent megteszek hogy elszólja magát. Tudom, hogy ez már rendőrségi eljárás, és elvileg titokban kellene tartani, de a női praktikák sok ajtót megnyitnak, amit az együgyű férfiak nem tudnak.

Várok türelmesen míg szürcsölgeti az éltető nedűt, de semmilyen jelét nem mutatom afelé, hogy válaszolhatna már végre valamit. Csak egy ér indul el a nyakamon, ami jelzi, hogy most a türelmetlenebbnél is türelmetlenebb vagyok. Végül csak megszólal, és pedig kiengedek egy olyan forró sóhajt, még a plusz fokban is meglátszik a leheletem. Minden dühöm elszáll, de csak egy pillanatra. Semmi érdekeset nem mondott, így csak dúlok fúlok magamban. Végül ha már itt nem tudtam meg semmit, akkor a szomszédoknál próbálkozok.
- Én köszönöm, sokat tett értem. El sem tudja képzelni, mennyire megnyugodtam. További jó strázsálást kívánok. - Kacsintok rá, és ez zerge ügyességével fordulok el, és szökellek az épületbe. A hideg széltől kicsit megborzongok, de már új célt találtam. Semmi sem állíthat meg most már. Felrobogok a lakásomba, lerakom szépen a poharat, de természetesen miután elöblítettem. Majd felöltöm legbűnbánóbb arcomat, és bekopogok a szomszédhoz. A rendőrök azt mondták "a szinten több embert kiraboltak", úgyhogy csak találok valakit, aki többet is el tud mondani róluk, mint azok a szófukar fakabátok. Vagy talán találok pár nyomot, amire a rendőrök nem leltek rá. Így hát koppantok kettőt a szomszéd ajtaján, és várom hátha kijön valaki.

Szólásra nyitom a szájam, de bennem ragad. Újra próbálkozok, és feszes homlokomon ráncok kezdenek el gyűlni. Persze a rablókkal birokra keltem, de ez a nő a frászt hozza rám. Pedig én aztán megpróbálok mindenkivel barátságos lenni, de hát ez a hála. Na mindegy, ez a civilizációs élet, itt csak azért utálják az embereke egymást, mert vannak. Na gyerünk kislány kapd össze magad, sikerülni fog megdumálni.
- Üdvözlöm Rose... - Kezdem kicsit félénken. - Öhmmm.... - Próbálom folytatni, de hát nem minden sikerül, amit az ember eltervez. - Azért jöttem, hogy megnézzem jól van-e. - Próbálok együtt érzően nézni, és közeledni hozzá egy kicsit. - Szörnyű dolgok történtek, hála istennek elkapták a rablókat, de hát nem sokat segített az állapotomon. Talán beszélgethetnénk egy kicsit, mindkettőnk megnyugvására. - A szememmel olyan kérlelőn próbálok nézni, mint egy apró bolyhos kiskutyus. Azoknak senki nem tud ellenállni, remélem a szőrösszívű Rose is ilyen.
Be kell jutnom, találnom kell valami nyomot, hogy el tudjam őket kapni. Nem randalírozhatnak a szigeten csak úgy. Előbb utóbb megütik a bokájukat, és azaz én lábam lesz. Arra esküszöm nagy szellemek.

Felveszem a kis tárgyat a kezembe, és elkezdem forgatni. Hát ennyire könnyű nem lehet az élet. Az még hagyján, hogy a boszorkány semmit nem mondott, és még csak segíteni sem akart, de végül hogy ennyire könnyen megtaláljam ezt a nyomot. Már felsikoltanék a szerencsémnek hála, de nem teszem tartogatom az inkognitómat jó titkosan.
Szóval szökdelve mint egy indián, sarkaimat összecsapva a levegőben, száguldok be a lakásomba. Nekirontok a szekrényemnek, és feltúrom. Tudom, hogy valahol az alján van a rucim, de hát aki keres talál. Úgyhogy hosszú percekig tart, mire a sok szépséges ruhám között megtalálom azt az egyet magamnak. Végül kikaparom a gesztenyét, magamra húzom, és már csak a bumerángokat kell a hátamra ragasztani.
Na és most jön a művészet. Kinézek az ablakon, és szemeimet körüljáratom az utcán. Ha senki nem néz fel, és ó miért is tenné, akkor ügyesen, hogy mindenem egyszerre kiférjen kivetem magam rajta. Azért még előbb mielőtt repülnék a környező házakat és megnézem, hátha onnan nézne valaki. Ha biztosan senki, akkor elindulok a kocsma felé. Hát a bűnüldözésnek vannak ezek a rossz pillanatai, amikor olyan helyre is be kell menni, ahova a kislábamujjam körmét sem tenném be. Így hát addig élvezem a friss gotham city-i levegőt, míg csak tudom. A célom nem más, mint a "Burnley-i búvóhelykocsma".