Frost vállalat

Az érzés elmúlik, és tudom hogy baj jön. Az angyali érzékeim nem rosszak, de ilyenkor alig tudom használni őket. Előérzetemnek engedelmeskedve gyors pillantást vetek a sarokban lévő titkos szekrényemre. Könnyedén hozzá tudok férni, és nincs is túl messze a páncélom. Vállat vonok végül, majd egy kis tiszteletet parancsoló várakoztatás után, hangosan szólok.
- Jöjjön be. - Úgy néz ki egy kicsit el kell halasztanom a randimat. Pedig már közel jártam a célomhoz, na mindegy ezt gyorsan elintézem, és utána visszatérek a nőre.

A gondolatok, és érzések kavarognak bennem. Nem tudom, és talán jobb is hogy nem tudom ki ez. Végignézem alaposan a fazont, nincs-e rajta valami furcsa. Majd válaszolok az első éppen kérdésére.
- Maradjunk a Bozek-nél! - A hangom megkeményítem, és minden parancsolói felhangot megpróbálok belegyömöszölni, ami kijön a torkomon. Megvárom míg eljön az asztalomig, és felteszi a már udvariasabb kérdést. A válaszom remélem meglepő annyira, hogy egy kicsit kiessen a játszott szerepéből.
- Természetesen, de előtte csukja be az ajtót ha már átjött rajta. - Bökök a fejemmel a fa alkalmatosság felé, ami még mindig nyitva áll.

A szemem láttára történt dolgok nem csak egy kicsit leptek meg. Eddig már találkoztam démonokkal, angyalokkal, és különleges képességűekkel, de nem tudom megszokni őket. Tudom, hogy én is egy vagyok közülük, de akkor is. Én csak repülni tudok, és kész, még azt is csak éppen hogy.
Megpróbálom leplezni mindenféle reakciómat, remélem semmit sem tudott leolvasni az arcomról. Gyorsan körbefuttatom a szemem a környezetemen, hátha meglátok egy segítőjét, és kiderül hogy semmilyen furmányos ereje nincs neki.
- Na akkor kiböki végre, hogy miért is jött ide. Elfoglalt ember vagyok, nem érek rá, csak így szemezni egy férfival. - A mondandóm közben le sem veszem a szemem róla, nem akarok lemaradni mögötte. A tekintetemet belefúrom az övébe, és még a pislogásomat is lassítom egy kicsit. Elszánt vagyok. legalábbis ezt mondogatom magamnak.

Na most vesztettem el minden lelki erőmet. Hirtelen felállok, ököllel rácsapok az asztalra, és az arcába ordítok.
- Még van képed idejönni démon?! A saját birodalmamba?! A saját irodámba?! És még fenyegetőzöl is, hogy merészeled?! Azonnal takarodj ki innen, mert ha én löklek ki, akkor kézzel kell visszalapátolnod a beleidet. - A hangomat egy kicsit sem halkítom le, ilyenkor már úgyis csak a biztonsági őrök vannak az épületben, de ők legalább mindig elég közel. Egy észrevehetetlen gombot megnyomok az asztallap alatt, és jelzek az őröknek, hogy jöjjenek azonnal.

A düh, mint egy vulkán tör ki a belsőmből. Nehezen tudom türtőztetni magam ez előtt a férfi előtt, nem tudom mi lehet velem. Az öklömet alig bírom visszafogni, csak egy vékonyka húr választ el attól, hogy pofán vágjam a fickót. A kezemet türtőztetni tudom, de a hangomat nem.
- Mi a kib*szott istenyniláról beszél maga?!? - Annyi tudatosság még van bennem, hogy beleszőjem az úr nevét a mondandómba. - Mi a f*szomat akar maga tőlem!?! He?!? Beszéljen értelmesen, mert nem csak fenyegetni fogok !?! - A fejem teljesen vörös lesz a hangszálaim megerőltetésétől. A fickóval nincs valami rendben, de nem tudom hogy mi is az.

A homlokomon egy ér kezd el dudorodni, és a vér csak úgy áramlik benne, már szinte lilásan lüktet. A düh vérvörös köde lepi el a szememet, mégsem engedek a haragnak. Tudom, hogy le kell nyugodni. Veszek két nagy mély levegőt, az öklöm szorítását kiengedem, és lassan megnyugszom. Odasétálok a kényelmes bélelt székemhez és beledőlök. Újra vendégem felé fordulok.
- Na akkor használja ki ezt a kevéske időt és világosítson fel mire is céloz ezekkel a számokkal, amit annyira nagy szeretettel emleget! - A hangom a legnyugodtabb legalábbis, amit ebben a helyzetben ki tudok csikarni, mégis elég kihívó hogy válaszoljon rá. Közben a gondolataim a szekrény körüli titkos rekesz körül forognak. Két lépés és ott vagyok, még egy míg megnyomom a retesz gombját, és megkaparinthatom a táskát, utána már csak ki kell vetődnöm a könnyen nyitható ablakon. Hála istennek hasonló helyzetekre fel vagyok készülve.

Egyetlen izmom sem mozdul, semmit nem teszek. Csak kényelmesen ülök a székemben, és lenézek rá. Nem tett semmilyen támadó mozdulatot, így én sem reagálok semmit.
~ Nem tűnik túl félelmetesnek, bármilyen előadást is mutatott nekem. Még semmit sem mondott el, és még indokom sincs rá, hogy bármit is tegyek. A legfontosabb kérdés, hogy miért pont én, miért engem választott? Talán tudja, hogy kivagyok? Talán tud a védőangyalomról? Az előbb nem reagált a "démonozásra", talán, mert tényleg az? Túl sok kérdés, és nem tudom a válaszokat. ~ A gondolataim mély kútjából felszínre evickélek, és a tettek mezejére lépek. Előrehajolok, és felkönyökölök az asztalra. Nem riadok vissza az ábrázatától, és próbálom felvenni a szemkontaktust,
- Na akkor lehet, hogy rosszul kezdtem az ismertségünket. Önnek láthatóan vannak rejtett úgymond "tulajdonságai", amik igazán figyelemre méltóak, de mégis a mai világban már-már szokványosnak is mondható. Ön betört az irodámba, és nem válaszol egyetlen kérdésemre sem. Folyamatosan arról beszél, hogy letelik az idő, meg menekülnöm kellene, de még egy épkézláb indokot sem adott rá. Nem tudom, hogy miért pont hozzám jött, mit akar maga tőlem valójában? Én csak egy egyszerű irodavezető vagyok, így nem tudom miért is keresett fel engem, kivéve ha társulni akar a cégbe. Ha ezt szeretné akkor is rossz helyre jött, én túl alacsony pozíciót foglalok el, ahhoz hogy bárminemű tranzakciót is lebonyolítsak önnel. - Az órámra nézek, megvárom míg letelik az a kevéske idő, amit a jövevény határidőként adott meg nekem. Végül várom, hogy mit is fog most csinálni, talán felel talán nem. HA jól számolom a biztonsági őrség mindjárt itt lesz és végre kidobathatom ezt az őrültet az épületből.

Csendben végignézem a jelenetet, egy arcizmom sem rándul mikor a mahagóni asztalomat megsemmisíti. Egy gondolat azért végigfut a fejemben.
~ Szuper ereje van! ~ Felállok a székemből mikor már a többi bútorra is rá akarja tenni a kezét. Szemébe próbálok nézni, és úgy mondom a következőket.
- Még mindig nem tudom, hogy miért jött ide, vagy mit akar tőlem. Abba hagyhatná az irodám rombolását, és megbeszélhetnénk értelmes emberekhez méltóan. És nem úgy, ahogy láthatóan maga intézi az ügyeit. - Az utolsó mondatomba összegyűjtöm minden megvetésemet, és megpróbálom belegyömöszölni a rövidke szavakba. Csak hogy érezze mennyire felesleges is a fizikai megmozdulásai mikor a szavak és az értelem idejének kellene eljönni.

A helyzet kezd egyre eldurvulni, már egyáltalán nem biztos, hogy el lehetne kerülni a fizikai kontaktust. Nem lenne túl szerencsés egyikőnkre nézve sem, ha itt küzdenénk meg. Igaz ez főleg rám nézve van így. A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben.
~ Valami nincs rendben ezzel a fazonnal. Vajon tudja, hogy ki vagyok? Ismeri a védő angyalomat? Ismeri a kettős személyiségemet? Átalakulhattok előtte? ~ Jó lenne ezekre választ is kapni, mielőtt szétcsapja a fejemet azzal a párnázott fotellal. Látszik, hogy nem akar megölni, és az is látszik, hogy csak ijesztget. A cselekvés ideje eljött. Körülnézek az irodámban, ha elég közel van az esernyőtartóm, és benne van a kedvenc nagy esernyőm, akkor amikor meglendíti a széket odaugrok érte és azzal veszem fel a küzdelmet. Egy kardra emlékeztető tárgyal máris esélyesebb vagyok, mint egyszerűen pusztakézzel.
Ha nem lenne ott, mert a titkárnőm kölcsönkérte volna, vagy netalántán rosszul emlékeznék a meglétére, akkor akcióba lépek. Újfent amikor meglendíti a fotelt, előrébb lépek, és teljes erőmből próbálom tökön rúgni a fickót. Ha nincs rá lehetőségem, akkor megpróbálom hasba öklözni.

A szék elrepül előttem és betöri az ablakomat. Azt a drága ablakot, amit annyi időbe, és pénzbe került kiharcolnom, hogy nyitható legyen. Most kitörte ez az idegbeteg, és tudom hogy újra kezdhetem, majd járni a bürokrácia vészesen időrabló útját, csak hogy megint beszereltessem.
Az esernyőt sikerül megszereznem, és már féltérden vagyok. A fegyvert ráfogom a férfire, és felállok. Kihúzom magam, egyenesen, délcegen, és csak ezt követően válaszolok a kérdésére.
- Hát ez magától függ. Ha elmondja, mit akar pontosan, akkor megoldásra juthatunk. Ha nem akkor szerintem megharcolunk, és az erősebb dönti el mi is lesz itt. - Az utolsó mondatomat egy vigyorba zárom. Egy vigyorba, amiből tükröződik, hogy már megöltem két démont, és igen bátornak kell lennie, ha kihívott engem. Az esernyőt a torkának szegezem, még ha kell elég távol is vagyok hozzá, hogy ne tudjam vele elérni. Ha támadni készülne, akkor minden vívó tudásomat, ami a felsőbb szférákból szerzett az angyalom bevetem, hogy kivédjem. Utána helyzetnek megfelelően cselekszem.

Úgy tűnik a démon nem vesz komolyan. Előbb küzdelmet akart, mikor pedig már én hívom ki egyből védekezésbe megy át. A fegyveremet erővel próbálom a nyakán tartani, még ha ő ennek ellene is van.
- Utoljára kérdezem meg. Mit akarsz tőlem? - A szavaim elszántak, mint a nézésem. Bármilyen támadó jellegűt is mozdulna, az esernyővel máris megpróbálok a lány részekre irányozva csapást mérni. Persze ha nem csinál semmit, és még válaszolna is akkor én sem támadok.