Matt Dent lakása

Szörnyű röhögés jön válaszul. Még magadat sem tudtad meggyőzni, nem hogy az ellenséged. A padok között bujkálsz, miközben szemmel próbálnak szó szerint megölni. Egy-egy pad közeledben felrobban, és lángok emésztik el. A terem kezd a pokolra hasonlítani. Minden lángol, és minden robban. Már az utolsó előtti padsornál bujkálsz, de tudod hogy nem sok lehetőséged van. Csak a terem hátsó részében lévő ajtó, addig pedig három métert kell megtenned minden fedezék nélkül. Ami egy halálos ítélettel egyenlő az ellen, aki nézéssel tud ölni.

A szék szép röppályát ír le a levegőben, amit egy robbanás szakít meg. A levegőt hamu, és égett fadarabok töltik meg, miközben te teljes erődből próbálsz kijutni a halálzónából. A következő lövés, gyorsaságodnak köszönhetően, nem talál el, de elég közel robban, hogy a lökéshulláma levegőbe emeljen. A levegőben töltött idő, nem elég arra, hogy kiélvezhesd, mert irdatlan erővel nekicsapódsz az ajtónak. A faalkotmány recsegve, ropogva kitörik a keretéből és így kijutsz az áhított folyosóra. Kint pánikoló emberek, és rohangáló diákok cikáznak mindenfele, nem is törődve veled, ahogy az ajtón feküdsz.

Sajgó testtel állsz fel, és indulsz neki újra. Nem foglalkozol a folyosón rohangáló társaiddal, csak a magad bőrét mented. Az első sarkon befordulsz, hogy elveszítse a nyomodat, de még látod, ahogy gyors léptekkel kijön a matematikateremből. Utána már csak a robbanás fényét, hangját, és a sikolyokat hallod. Úgy néz ki nem csak téged akart megsütni. A társaid is ugyanolyan célpontok, mint te. Pedig ez a te álmod, mit tehetnél.

A kijárat méterről méterre közeledik, a szívedet a torkodban érzed, és már alig kapsz levegőt a benned kavargó érzésektől. A megterhelés hatalmas, te mégis tovább hajtod magad, az életösztön dolgozik benned. Baljóslatú hang üti meg a füledet, a forrása pedig mögüled jön. Egy robbanás, majd az azt követő lökéshullám újra a földre küld.
Már tápászkodnál fel, mikor egy test zuhan melléd. Egyik iskolatársad az. Több sebből vérzik, és láthatóan sokkos állapotban van. Feléd nyújtja a kezét, de láthatóan fogalma sincs róla, hol is van éppen. Csak az árnyad felé nyúl, és nem is pontosan feléd. Végül még kiprésel annyit a száján:
- Fááááj... segíts. - A hangja elgyötört, és erőtlen. Alig bírja kimondani ezt a pár szót, de már ez is sok erőlködésébe került.

A világ még továbbra sem áll helyre, körülötted minden remeg, és sikoltásoktól terhes. Egy szekrénysor mögött keresel a borzalmak elől menedéket. Így nem figyelnek fel rád a menekülő diákok, és az egyre távolabbról hallatszó "tanárod". A diákok nem törődnek a földön fekvő társukkal, csak menekülnek amerre csak tudnak. Még egyszer rá is taposnak, de nem is figyelnek fel a fájdalmas nyögésre. A fekvő gyerek keze lehanyatlik a földre, és már éppen hogy csak piheg.

A belső indíttatás talán rossz, de a végeredmény mégis eséllyel kecsegtet. A ház ez másik világ volt, ott még öntudatlanul cselekeded, amit tettél, de most már a tudatod mozgat mindent. A mindent betöltő tudat, melynek már te is érzed, hogy nem sok minden szabhat határt. Főleg a tiednek. A világ tágul körülötted, még ha ilyen módszerekkel is.
A kezed ráteszed a sérültre, és a gerinceden érzed, ahogy végigáramlik egy érzés. Egy mindent eltöltő érzés, amit életedben még nem sokszor éltél át. A kezeid önkénytelenül is elkezdenek mozogni, és ezzel nemvárt eseményeket indítottál el. A világ megbolydul újra, de rajtad kívül mindenkinek a jó irányba. A sérülésen zöldes foltok jelennek meg, a sérült srác pedig azonnal nyugodtabban kezd viselkedni. Ugyanúgy az iskola összes diákja is. A futkározás, a halálhörgések, és a sikoltások is abbamaradnak, ahogy a zöld massza beteríti a kezeid között lévő iskolatársadat. A győzelemnek is vehető dolgot csak egy esemény fordítja tragédiába.
Egy irdatlan ordítás rázza meg a falakat, és tudod hogy a tanárod valahogy megérezte a dolgot. Tudja merre vagy, és nem tudsz tovább rejtőzni előle. Még mielőtt abbahagyhatnád az önkénytelen gyógyítás dolgot, egy lövedék csapódik be melléd. A falat találta el szerencsédre. Ahol most hatalmas lyuk tátong, te is állhattál volna. A kinti friss levegő megcsapja az orrodat, amikor te menekülési útvonalat kerestél, azt pont az ellenséged gyártotta le neked. A por még nem ült el, és nem látod a szörnyet, de közeledő döngő lépteit hallod, és a kinti zöld kertet pedig látod. A kijárati ajtó sincs messze, így újra válaszút elé kerültél.

A lyuk éppen elég, hogy kiférj rajta, és jól is számítod ki a dolgot, mert a szerencse istennője is melléd állt ma. Amikor kiérsz a zöld gyepre, egy lövedék találja el a falat, újra nagy port kavarva. A fal törmelék csak úgy záporozik a hátad mögött. Te szinte teljesen nyílt terepen vagy, és várod a szörnyet. Nem kell sokáig a földlabdákat rugdosnod, a léptek hamar közelről jönnek. Nagyon közelről.
Az ocsmány eltorzult lába az, amit először meglátsz. Kidugja az egyiket, majd a méretes felső testét is kiszuszakolja az intézmény falai közül. Újra szemtől-szemben álltok egymással. Nem támad még, hagy egy kis időt magának, hogy felmérje a terepet, és a leghatásosabb módját találja a megölésednek.

Álltok egymással szemben, és a szörny támadásra várva körülnéz. Hörög, mint egy utolsó stádiumos tüdőbeteg, és végül egy kevéske gyanakvással közelebb lép hozzád. Megáll tőled vagy öt méterre, és kiegyenesedik. A méretkülönbség nem kevés, és még onnan is árnyékot vet rád, felemelkedő nap fénye.
Eközben a homlokod gyöngyözik, az erőlködés minden képzeletet felülmúl. Végül már a lélegzetedet is visszafojtod, de nem történik semmi. Nem is tudod minek kellene történnie. Talán ez a baj. Végül a szörny megunja a dolgot, és szeme felizzik. Egy lövedék vágódik ki belőle, pont a mellkasod felé.

Inad szakadtából rohansz, alig kapsz már levegőt. Az iskola olyan, mint amilyennek ismerted, és így könnyedén meg is találod a kémia labort. Az ajtó nyitva van, ha lehet annak nevezni a tőből kiszakadt falapot. Bent a szertár tele van jobbnál-jobb és veszélyesebbnél-veszélyesebb vegyszerekkel. A savval telített üvegcséket kezedbe veszed, és már hallod is a közeledő döngő lépteket. A lény éppen most ért a terem előtti folyosóra, még van vagy húsz méter, hogy elérjen. A folyosón senki sincs, csak a szörny, és még nem lát téged, mert a teremben vagy. Igaz már hallod nehéz légzését, és hörgő "beszédét".

A lény betuszkolja széles testét a számára már aprónak tűnő ajtón, és az egyetlen szeme megfordul a fészkében. Ahogy számítottad először a felakasztott csapdádat veszi észre, a szeme felizzik, és már lő is. A robbanás minden átrendez a helyiségben. Asztal és székdarabok repülnek mindenfele, sőt még a savval teli fiolák is.
A célzásodat nem kevés tényező zavarja, de még így is tökéletes a találat. Az üveg könnyen törik, és a benne lévő nehéz állagú folyadék pont a démoni lény szemébe fröccsen. Füst száll fel a vízben gazdag szervből, és a szörny fülsértő, falrengető ordításban törik ki. A fájdalmai tapinthatóan, még számodra is aki okozta. Kezével sérült szervét fogja, és tántorog lassan jobbra-balra.

Különféle gázok és gőzök törnek fel belőle, és még csak elképzelni sem tudod, milyen folyamatok mehetnek végbe rajta. Igaz ez a hiányos kémiatudásodnak is köszönhető, annyi biztos szörnyű kínokat és át a szörny. Végül térdre rogy, és őrjöngve kaparja a földet, a tehetetlenségében.
Végső "elkeseredésében" a plafon felé fordítja fejét, és megpróbál még egy utolsót lőni. A szeme helyén maradt szétmart szervéből, csak váladék sugár jön ki, majd a szem átalakul egy fekete lyukká. Ami egyre csak terjed és terjed. Lassan mindent elemészt, és nincs is esély a menekülésre. Végül már te is belekerülsz, és minden elsötétedik. Elfog a deja vu érzés, és újra helyszínt váltasz. A szobádban vagy, újra, de máskor. Mintha csak a kisgyerekkori berendezésedet látnád magad előtt. Mintha csak 8 éves lennél még egyszer. A szoba teljesen ugyanolyan az ablak a szobaajtó és minden ugyanott van, csak te nem illesz bele a környezetbe. Minden csendes talán túl csendes, akár csak gyerekkorodban, mikor senki sem foglalkozott veled, csak magadra voltál utalva.