Elhagyatott templom

Egy régi katolikus templom ami már évek óta elhagyatottan áll. A vakolat néhol már lejövő félben van, máshol a tégla is látszik. A legtöbb ablaka be van törve, de még így is látszik, hogy régen gyönyörűek voltak.

Az angyal simán hárítja a támadásodat. A keresztet félkézzel elkapja, másik kezeddel pedig megszorítja a nyakad. Ezután már repülsz a fal felé, nekikenődsz mint bogár a szélvédőnek. Időd viszont nincs, hogy leessél, mert a szíved a kereszt törött vége átdöfi. A hideg vas úgy hatol át rajtad, mint kés a vajon. Odakapsz, hogy kiszedd, de esélyed sincs. Ellenfeled még jobban megnyomja a halálodat okozó eszközt. Érzed ahogy elhagy az erőd, egyre nehezebben kapsz levegőt, vért köhögsz fel. Mégis megpróbálod megszorítani a keresztet és kitépni a húsodból. Bármilyen az életben maradásra irányuló próbálkozásod kudarcra van ítélve. Ellenséged arcára nézel és látod, hogy szája mosolyra görbül. Elengedi a keresztet, de az megtart téged, valószínű a betonfalon is átment. Kezeid elernyednek, nincs erőd már. Lassan kezd elhomályosulni előtted a világ, csak annyit látsz még, hogy az angyal visszaváltozik az öreg pappá.
- A bűneid súlyosságát majd az Úr megítéli. -ezek az utolsó szavak amiket hallasz.
Magába fogad a fekete semmiség, amiből még senki sem tért vissza, meghaltál.


//Vájár ezen formájának vége, tehát meghalt. Nyugodj békében! (Megígérem, hogy nem fog menni)//

Ahogy elérjük a hatalmas régi templom bejáratát, kicsit nehezen nyitom ki a hatalmas ajtót. Belépünk apuval, láthatja ahogy a mennyezet már néhány helyen hiányos, az ablakok is be vannak törve. Néhány pad szétesetten hever a piszkos padlón. Az éjszakai fény haloványan szűrődik be, egy kis fényt adva, épp eleget ahhoz, hogy lássunk valamennyit. A falakról néhány helyen lejött a vakolat, kellemetlen patkány és dohos szag terjeng mindenhol. Ahogy haladunk apával, lábnyomaink ottmaradnak a porban, melyet fel-fel kavarunk néha magunk körül.
Egy kis faajtó nyílik a lépcsősorba, mely csigaként tekereg a harangtoronyba. Ott lakom én.
- Én itt lakok... - mondom neki suttogva halkan, látni rajtam hogy mosolygok, mégis szégyenlősek kék szemeim. Haladunk egyre csak feljebb, azokon a rothadó, nyikorgó lépcsőfokokon, némelyik már félig hiányzik is.
- Óvatosan apu... - figyelmeztetem őt. Halk zajt lehet hallani, amolyan sipításnak nem mondható nyüszítést. Felnézek s kezemmel már mutatom is a mennyezetet, ahol számtalan gerenda csüng.
- Denevérek. De én nem félek tőlük. Nem bántanak. Vigyáznak rám - magyarázom neki, majd ismét elhalkulok. Sok aprócska kitört ablak mellet haladunk el, melyekből beszűrődik a városi fény, mutatják milyen magasan járunk már. S felérünk, egy hatalmas helyiségnek nem mondható valamire. Egy nagy függöny fogad minket, molyrágta, büdös, szakadt. Az egyik szemeteskukából vettem ki, ajtónak használom. Megállok előtte, széthúzom. Apám láthatja a hatalmas harangot, ahogy nem messze tőle egy kis kiemelkedő. Beljebb haladok, széttárul jobban előttünk az egész. A harang mögött van egy erkély, tőle nem messze amolyan kis szobának se mondható valami. Földön matrac, rajta egy takaró. Mindkettőt a közeli kukákból szedtem össze. Néhány gyertya, mely most nem ég, egy doboz, amin rajzlapok és ceruzák hevernek. A doboz mellett egy kis babaház szétrakva, nem rég játszottam vele, szint úgy a műanyag állatkákkal, amik a ház mellett hevernek. Mindenhol szemét, papírzacskók és üvegek hevernek, néhány alacsonyabb gerendáról madzagon lógnak különféle "kacatok". Karmesterre nézek és várom a reakcióját.

A templomtorony teteje, ahová haladnak, már messziről is jól látszik. Közelebb érve az elhagyatottság már nem csak puszta szóban. Nem csak puszta látványban, de érzelmekben is megnyilvánul. A közelében a nyomott hangulat szinte késsel vágható. Ez elriasztja az embereket. De az olyanokat, mint ők, otthonként hívogatják. A torony tetejében láthatatlan sötét felhők kavarognak. Ez már rég nem Isten háza. A templom tetejéről egy csoport holló repül el a fejük fölött, recés hangjukat megvillogtatva. Ai kinyitja az ajtót és bevezeti a sötétségbe. Homály ül a nagy teremben. nem látni mindent, csak épp azt amit kell. A padlót és a többi alkalmatosságot, több évtizednyi por lepte el, melyet kettejük lépte felkavar. A látvány velőig bizsergeti az embert. Ai bemutatja jelenlegi lakását, ami cseppet sem tölthetné el az embert büszkeséggel, de ő még is mosolyog. Karmester viszonozza a gesztust. Kezét a lány háta közepére teszi, és egy laza mozdulattal tolja lassan előre, hogy tovább vezesse. Lépcsőkön haladnak tovább, mely súlyaik alatt ezernyi elátkozott lélek hangjával azonosul. A lépcsők sem elég épek. Jobb oda figyelni, mint azután több métert lefele zuhanni. Karmester lánya óvatra inti, nehogy baja essék. Sikolyok. Nem. Csupán denevérek. Szemeiket és éles fogaikat őrző vadakként meresztgették a két betolakodóra. Ám felismerték azt, akit védtek. Karmester bátor lánnyal büszkélkedhet. A lépcsőzésnek nincs vége, addig a pontig, amíg el nem érnek a torony tetejéig. Meglehetősen ezt nevezi a szobájának. Egy koszos és molyrágta szakadozott függönyt húz szét, mely feltárja szeme elé a harangot. A karmester körülnéz. Megakad a szeme mindenen. Jól megjegyez mindent, csak úgy magának. Szemétdomb, amely a lánya gyerekszobájának kiáltja magát. Valódi förtelem. Nézi a szakadt matracot, ami ágyául szolgált. De még is inkább a rajzokon meresztgeti a szemét. Le is hajol értük, hogy közelebbről szemlélje őket. Kiballag az erkély felé, hogy a fény jobban megvilágítsa őket. Minden egyes rajzot alaposan megnéz, kicsit el is időz rajtuk.
-Nagyon szépek. Ezeket te alkottad? – kérdezi, amolyan kíváncsi tekintettel.
– Ha hazaértünk, és van kedved, akkor apunak is rajzolhatnál valamit. Rendben? - Rámosolyog a lányra. Talán egyre jobban meg kedveli. Ez már biztos.

Amikor apa kimegy az erkélyre, s néhány rajzomat magával viszi, láthat rajtuk különböző témákat: farmot állatokkal, erdőt állatokkal és óceánt is állatokkal. Valamelyik rajz állatkert jellegű vagy ehhez hasonló, ahol exotikus állatok vannak ábrázolva. Ezeket az állatokat soha életemben nem láttam, így a színek egyáltalán nem egyezek, csupán az alakjukból tudja kivenni, milyen állatokat ábrázolnak a rajzok. Egy-két rajzon egy család van, ahogy hintázok, apukám egy autó mellett áll, anyukám pedig mosolyog a kertben. Mindegyik rajz gyermeki, óvodás jellegű. Nem igényes, nem túlzottan szép, inkább aranyos. Nincs egy olyan rajzom se, ahol szomorúságot vagy fájdalmat ábrázolok.
- Igen, én rajzoltam mindet. Nagyon szeretek rajzolni. Még barátom is van. Megmutassam? - kérdezem apámtól, s elmegyek az egyik sarokba, bármit feleljen is, én megmutatom neki. Egy nagyobb macskát vonszolok elő, undorítóan büdös, testét legyek veszik körül, szőrméje alatt ezernyi apró fehér kukac hemzseg. Döglött már néhány napja, de az én piciny agyam ezt egyáltalán nem fogja fel. Belei kifele fordultak, húzom őket magam után. Nyilván egy nagyobb kocsi nyomta össze. Szemei kifordulva, szőre összetapadva a vértől.
- Maci a neve. Nagyon szeretem mert hagyja hogy simogassam - magyarázom apunak mosolyogva és büszkén, két kezemmel a macskát és a nyuszit fogom, szorosan ölelgetem magamhoz. Odamegyek apuhoz, hogy ő is megtudja simogatni kedvencemet.

A Karmester figyelte a lány mozdulatait. A lány kotorászott valamit, de nem látta. A lány addig takarta tettét, amíg meg nem fordult. Egy macska hátborzongató látványa fogadta. Törött nyaka lógott, amit a gravitáció a föld felé húz. Nem tartotta már azt semmi a bőrön és rothadó húson kívül. A belei is lógtak, és a szemei is már mintha kidülledtek, bár ezt nem láthatta tisztán. Arcizmai fintorba húzódtak. Kezeit remegve nyújtotta a macska felé, hogy megsimogassa. Minden idegrendszerét megfeszítve tornászott oda vissza a rosszullét határán. Elérte a macskát. Első simításra pár bélcafat hullt ki a felnyílt és rothadó szagot árasztó macska testéből. Ezt még bírta, de amikor a feje a fény felé fordult és megvilágította a fejjel lefelé néző, torz, összeaszott pofáját a kidülledt szemekkel, az erkélyhez rohant. A hangok elárulták mit csinál, nem volt kérdéses.
-Kincsem…szerintem a macskád nem akar velünk jönni. – Talán a lány megkérdi, hogy miért, és reméli is hogy rákérdez.

Figyelem izgatottan ahogy apa a macskához nyúl. Lassan és óvatosan, olyan érzésem van, fél attól hogy talán megkarmolja a cica vagy megharapja.
- Ne félj, nem bánt. Ő szeret játszani. Eddig senkit nem karmolt se harapott meg - magyarázom neki, majd figyelem ahogy ujjai végighaladnak a szőrzeten. Lábaimra tocsogva ráesnek a macska belső szervei, nem foglalkozom ezzel, elvégre gyakran történik meg. S hogy én mit csinálok? Ahogy apa hozzáér a szőrhöz, egyszerűen nyitom a szám s torkomon kicsúszik egy kedves nyávogás. Olyan nyávogás, mint a macskáké, azoké a kedves cicáké, akik szeretnek játszani. Hihetetlen élethűen csúszott ki ajkaimon, majd kedvesen nevettem fel.
Apa viselkedése, ahogy odarohant az erkélyhez, kellemetlen hangokat adott ki. Aggódva figyelem őt, nem értem mi történhetett vele. Odamentem hozzá csoszogva, elvégre nem nagyon szokásom lábaimat jobban megemelni a kelleténél. Csoszogás. Igen, így járok mindig, de eddig senkit sem zavart, engem sem. Lerakom a cicát a földre, hagyom had szaladjon játszani, esetleg egerészni. Apához lépek s aggódó szemekkel nézek fel rá, mint egy igazi apukára.
- Miért nem jöhet velünk a cica? Én őt nagyon szeretem. Tudod? - kérdezem, s hangomon érezni, hogy már talán a hisztis sírás küszöbén állok. Egy rossz mondat, s én rajtam kitör az elviselhetetlen hisztéria.

-Nos lányom, még apu meglátja a dolgot. De nem hiszem, hogy jönni akarna. – Karmester odasétált a macskához, aki nem ment játszani sem egerészni. Hullamerevségben feküdt ott ahol Ai hagyta. Felvette a macskát a karjaiba, habár undorodott a dologtól. A macska alvadt vére és béldarabkái lógtak a karján. A macska pofája még most is a Karmester képébe meresztette dülledt üveges tekintetét. Közelebb lépdelt az erkélyhez ahol a lánya is tartózkodott. Lenézett a mélybe és egy hatalmas kutyát látott meg. Vagyis egy farkast. Ryuu kutyáját. Ekkor támadt egy ötlete.
-Nézd csak! Dorombol. Hallgasd! – Ekkor Karmester a kezét előre nyújtotta és vadul rángatózott. Úgy tett mintha a macska szabadulni próbálna és ő próbálja vissza tartani.
-Ai! Segíts apunak! – Ekkor a kezeiből „kicsusszant” az áldott dög, majd lassan zuhant lefele, és mint aki azt kiáltja vissza „ÁTKOZOTTAK”. Elnyelte a mélység.
-Neeeee! – kiáltotta, majd térdre rogyott.
- A kölyök kutyájára támadt.

Figyeltem ahogy apu odasétált a cicámhoz, s igazi szeretettel karjaiba vette. Felemelte magához, láttam rajta hogy szeretne a cicámmal játszani. Örültem neki, mert lehet mindketten megkedveli a másikat, és akkor én elvihetem a cicát haza, magunkkal. És lehet hogy a cicának is tetszeni fog a hely, ahova hamarosan elköltözünk majd. Odajön hozzám s én várakozásokkal teli figyelem kedvencemet, ahogy apukám arra figyelmeztet, hogy dorombol. Szívem hatalmasat dobban erre, elvégre a cicám nem szokott gyakran dorombolni. Már fülemet hajtottam közelebb, hogy jobban halljam, hisz a kellemes szél ellopta tőlem a hangot. S ekkor olyasmi történt, amitől én magam is nagyon megijedtem.
Maci megtámadta aput. Úgy ficánkolt kezében, mint egy hal, aki szabadulni akar hálójából. Ki küzd szabadságáért.
- Maci! Nem szabad! Nem fog bántani! - kiabálom körbe-körbe a fekete cicának, aki csak nem akarja abbahagyni. Megkarmolja apukámat, aki véletlenül elengedi őt. Felsikoltok hangosan, amolyan halálsikoly lenne tán? Nem is tudom megmondani, csak annyit érzek, csak annyit látok, hogy régi jó barátom az erkélyről zuhan lefele a mély sötétségbe. Befogom fülem, nem akarom hallani azt a szörnyű nyávogást, azt a kiáltást amit Maci a torkából ereget. Összekuporodok kicsit, remegek. Féllek hogy Maci mérges lesz rám, amiért nem fogtam őt meg. Vártam egy kicsit, majd felálltam és néztem lefele. Egy hatalmas kutyát láttam meg, akin a cicám landolt. Ettől nagyon megijedtem, mert tudom hogy a kutyusok nem szeretik a cicákat. Én pedig a cicákat jobban szeretem mint a kutyusokat. Figyelem őket halkan, érdeklődve, majd megvonom a vállam.
- Nem baj. Cicának sok élete van. Majd ha lemegyünk, akkor visszahozom őt. A cicának sok élete van. Tudod? De azért majd megmondom neki, hogy kérjen tőled bocsánatot, amiért megkapart - apám kezét kezdem fürkészni - Nagyon fájt? - kérdem tőle aggódva és várom a válaszát, olykor lenézek a cicára.