Elhagyatott templom

Az angyal simán hárítja a támadásodat. A keresztet félkézzel elkapja, másik kezeddel pedig megszorítja a nyakad. Ezután már repülsz a fal felé, nekikenődsz mint bogár a szélvédőnek. Időd viszont nincs, hogy leessél, mert a szíved a kereszt törött vége átdöfi. A hideg vas úgy hatol át rajtad, mint kés a vajon. Odakapsz, hogy kiszedd, de esélyed sincs. Ellenfeled még jobban megnyomja a halálodat okozó eszközt. Érzed ahogy elhagy az erőd, egyre nehezebben kapsz levegőt, vért köhögsz fel. Mégis megpróbálod megszorítani a keresztet és kitépni a húsodból. Bármilyen az életben maradásra irányuló próbálkozásod kudarcra van ítélve. Ellenséged arcára nézel és látod, hogy szája mosolyra görbül. Elengedi a keresztet, de az megtart téged, valószínű a betonfalon is átment. Kezeid elernyednek, nincs erőd már. Lassan kezd elhomályosulni előtted a világ, csak annyit látsz még, hogy az angyal visszaváltozik az öreg pappá.
- A bűneid súlyosságát majd az Úr megítéli. -ezek az utolsó szavak amiket hallasz.
Magába fogad a fekete semmiség, amiből még senki sem tért vissza, meghaltál.


//Vájár ezen formájának vége, tehát meghalt. Nyugodj békében! (Megígérem, hogy nem fog menni)//

Ahogy elérjük a hatalmas régi templom bejáratát, kicsit nehezen nyitom ki a hatalmas ajtót. Belépünk apuval, láthatja ahogy a mennyezet már néhány helyen hiányos, az ablakok is be vannak törve. Néhány pad szétesetten hever a piszkos padlón. Az éjszakai fény haloványan szűrődik be, egy kis fényt adva, épp eleget ahhoz, hogy lássunk valamennyit. A falakról néhány helyen lejött a vakolat, kellemetlen patkány és dohos szag terjeng mindenhol. Ahogy haladunk apával, lábnyomaink ottmaradnak a porban, melyet fel-fel kavarunk néha magunk körül.
Egy kis faajtó nyílik a lépcsősorba, mely csigaként tekereg a harangtoronyba. Ott lakom én.
- Én itt lakok... - mondom neki suttogva halkan, látni rajtam hogy mosolygok, mégis szégyenlősek kék szemeim. Haladunk egyre csak feljebb, azokon a rothadó, nyikorgó lépcsőfokokon, némelyik már félig hiányzik is.
- Óvatosan apu... - figyelmeztetem őt. Halk zajt lehet hallani, amolyan sipításnak nem mondható nyüszítést. Felnézek s kezemmel már mutatom is a mennyezetet, ahol számtalan gerenda csüng.
- Denevérek. De én nem félek tőlük. Nem bántanak. Vigyáznak rám - magyarázom neki, majd ismét elhalkulok. Sok aprócska kitört ablak mellet haladunk el, melyekből beszűrődik a városi fény, mutatják milyen magasan járunk már. S felérünk, egy hatalmas helyiségnek nem mondható valamire. Egy nagy függöny fogad minket, molyrágta, büdös, szakadt. Az egyik szemeteskukából vettem ki, ajtónak használom. Megállok előtte, széthúzom. Apám láthatja a hatalmas harangot, ahogy nem messze tőle egy kis kiemelkedő. Beljebb haladok, széttárul jobban előttünk az egész. A harang mögött van egy erkély, tőle nem messze amolyan kis szobának se mondható valami. Földön matrac, rajta egy takaró. Mindkettőt a közeli kukákból szedtem össze. Néhány gyertya, mely most nem ég, egy doboz, amin rajzlapok és ceruzák hevernek. A doboz mellett egy kis babaház szétrakva, nem rég játszottam vele, szint úgy a műanyag állatkákkal, amik a ház mellett hevernek. Mindenhol szemét, papírzacskók és üvegek hevernek, néhány alacsonyabb gerendáról madzagon lógnak különféle "kacatok". Karmesterre nézek és várom a reakcióját.

A templomtorony teteje, ahová haladnak, már messziről is jól látszik. Közelebb érve az elhagyatottság már nem csak puszta szóban. Nem csak puszta látványban, de érzelmekben is megnyilvánul. A közelében a nyomott hangulat szinte késsel vágható. Ez elriasztja az embereket. De az olyanokat, mint ők, otthonként hívogatják. A torony tetejében láthatatlan sötét felhők kavarognak. Ez már rég nem Isten háza. A templom tetejéről egy csoport holló repül el a fejük fölött, recés hangjukat megvillogtatva. Ai kinyitja az ajtót és bevezeti a sötétségbe. Homály ül a nagy teremben. nem látni mindent, csak épp azt amit kell. A padlót és a többi alkalmatosságot, több évtizednyi por lepte el, melyet kettejük lépte felkavar. A látvány velőig bizsergeti az embert. Ai bemutatja jelenlegi lakását, ami cseppet sem tölthetné el az embert büszkeséggel, de ő még is mosolyog. Karmester viszonozza a gesztust. Kezét a lány háta közepére teszi, és egy laza mozdulattal tolja lassan előre, hogy tovább vezesse. Lépcsőkön haladnak tovább, mely súlyaik alatt ezernyi elátkozott lélek hangjával azonosul. A lépcsők sem elég épek. Jobb oda figyelni, mint azután több métert lefele zuhanni. Karmester lánya óvatra inti, nehogy baja essék. Sikolyok. Nem. Csupán denevérek. Szemeiket és éles fogaikat őrző vadakként meresztgették a két betolakodóra. Ám felismerték azt, akit védtek. Karmester bátor lánnyal büszkélkedhet. A lépcsőzésnek nincs vége, addig a pontig, amíg el nem érnek a torony tetejéig. Meglehetősen ezt nevezi a szobájának. Egy koszos és molyrágta szakadozott függönyt húz szét, mely feltárja szeme elé a harangot. A karmester körülnéz. Megakad a szeme mindenen. Jól megjegyez mindent, csak úgy magának. Szemétdomb, amely a lánya gyerekszobájának kiáltja magát. Valódi förtelem. Nézi a szakadt matracot, ami ágyául szolgált. De még is inkább a rajzokon meresztgeti a szemét. Le is hajol értük, hogy közelebbről szemlélje őket. Kiballag az erkély felé, hogy a fény jobban megvilágítsa őket. Minden egyes rajzot alaposan megnéz, kicsit el is időz rajtuk.
-Nagyon szépek. Ezeket te alkottad? – kérdezi, amolyan kíváncsi tekintettel.
– Ha hazaértünk, és van kedved, akkor apunak is rajzolhatnál valamit. Rendben? - Rámosolyog a lányra. Talán egyre jobban meg kedveli. Ez már biztos.

Amikor apa kimegy az erkélyre, s néhány rajzomat magával viszi, láthat rajtuk különböző témákat: farmot állatokkal, erdőt állatokkal és óceánt is állatokkal. Valamelyik rajz állatkert jellegű vagy ehhez hasonló, ahol exotikus állatok vannak ábrázolva. Ezeket az állatokat soha életemben nem láttam, így a színek egyáltalán nem egyezek, csupán az alakjukból tudja kivenni, milyen állatokat ábrázolnak a rajzok. Egy-két rajzon egy család van, ahogy hintázok, apukám egy autó mellett áll, anyukám pedig mosolyog a kertben. Mindegyik rajz gyermeki, óvodás jellegű. Nem igényes, nem túlzottan szép, inkább aranyos. Nincs egy olyan rajzom se, ahol szomorúságot vagy fájdalmat ábrázolok.
- Igen, én rajzoltam mindet. Nagyon szeretek rajzolni. Még barátom is van. Megmutassam? - kérdezem apámtól, s elmegyek az egyik sarokba, bármit feleljen is, én megmutatom neki. Egy nagyobb macskát vonszolok elő, undorítóan büdös, testét legyek veszik körül, szőrméje alatt ezernyi apró fehér kukac hemzseg. Döglött már néhány napja, de az én piciny agyam ezt egyáltalán nem fogja fel. Belei kifele fordultak, húzom őket magam után. Nyilván egy nagyobb kocsi nyomta össze. Szemei kifordulva, szőre összetapadva a vértől.
- Maci a neve. Nagyon szeretem mert hagyja hogy simogassam - magyarázom apunak mosolyogva és büszkén, két kezemmel a macskát és a nyuszit fogom, szorosan ölelgetem magamhoz. Odamegyek apuhoz, hogy ő is megtudja simogatni kedvencemet.

A Karmester figyelte a lány mozdulatait. A lány kotorászott valamit, de nem látta. A lány addig takarta tettét, amíg meg nem fordult. Egy macska hátborzongató látványa fogadta. Törött nyaka lógott, amit a gravitáció a föld felé húz. Nem tartotta már azt semmi a bőrön és rothadó húson kívül. A belei is lógtak, és a szemei is már mintha kidülledtek, bár ezt nem láthatta tisztán. Arcizmai fintorba húzódtak. Kezeit remegve nyújtotta a macska felé, hogy megsimogassa. Minden idegrendszerét megfeszítve tornászott oda vissza a rosszullét határán. Elérte a macskát. Első simításra pár bélcafat hullt ki a felnyílt és rothadó szagot árasztó macska testéből. Ezt még bírta, de amikor a feje a fény felé fordult és megvilágította a fejjel lefelé néző, torz, összeaszott pofáját a kidülledt szemekkel, az erkélyhez rohant. A hangok elárulták mit csinál, nem volt kérdéses.
-Kincsem…szerintem a macskád nem akar velünk jönni. – Talán a lány megkérdi, hogy miért, és reméli is hogy rákérdez.

Figyelem izgatottan ahogy apa a macskához nyúl. Lassan és óvatosan, olyan érzésem van, fél attól hogy talán megkarmolja a cica vagy megharapja.
- Ne félj, nem bánt. Ő szeret játszani. Eddig senkit nem karmolt se harapott meg - magyarázom neki, majd figyelem ahogy ujjai végighaladnak a szőrzeten. Lábaimra tocsogva ráesnek a macska belső szervei, nem foglalkozom ezzel, elvégre gyakran történik meg. S hogy én mit csinálok? Ahogy apa hozzáér a szőrhöz, egyszerűen nyitom a szám s torkomon kicsúszik egy kedves nyávogás. Olyan nyávogás, mint a macskáké, azoké a kedves cicáké, akik szeretnek játszani. Hihetetlen élethűen csúszott ki ajkaimon, majd kedvesen nevettem fel.
Apa viselkedése, ahogy odarohant az erkélyhez, kellemetlen hangokat adott ki. Aggódva figyelem őt, nem értem mi történhetett vele. Odamentem hozzá csoszogva, elvégre nem nagyon szokásom lábaimat jobban megemelni a kelleténél. Csoszogás. Igen, így járok mindig, de eddig senkit sem zavart, engem sem. Lerakom a cicát a földre, hagyom had szaladjon játszani, esetleg egerészni. Apához lépek s aggódó szemekkel nézek fel rá, mint egy igazi apukára.
- Miért nem jöhet velünk a cica? Én őt nagyon szeretem. Tudod? - kérdezem, s hangomon érezni, hogy már talán a hisztis sírás küszöbén állok. Egy rossz mondat, s én rajtam kitör az elviselhetetlen hisztéria.

-Nos lányom, még apu meglátja a dolgot. De nem hiszem, hogy jönni akarna. – Karmester odasétált a macskához, aki nem ment játszani sem egerészni. Hullamerevségben feküdt ott ahol Ai hagyta. Felvette a macskát a karjaiba, habár undorodott a dologtól. A macska alvadt vére és béldarabkái lógtak a karján. A macska pofája még most is a Karmester képébe meresztette dülledt üveges tekintetét. Közelebb lépdelt az erkélyhez ahol a lánya is tartózkodott. Lenézett a mélybe és egy hatalmas kutyát látott meg. Vagyis egy farkast. Ryuu kutyáját. Ekkor támadt egy ötlete.
-Nézd csak! Dorombol. Hallgasd! – Ekkor Karmester a kezét előre nyújtotta és vadul rángatózott. Úgy tett mintha a macska szabadulni próbálna és ő próbálja vissza tartani.
-Ai! Segíts apunak! – Ekkor a kezeiből „kicsusszant” az áldott dög, majd lassan zuhant lefele, és mint aki azt kiáltja vissza „ÁTKOZOTTAK”. Elnyelte a mélység.
-Neeeee! – kiáltotta, majd térdre rogyott.
- A kölyök kutyájára támadt.

Figyeltem ahogy apu odasétált a cicámhoz, s igazi szeretettel karjaiba vette. Felemelte magához, láttam rajta hogy szeretne a cicámmal játszani. Örültem neki, mert lehet mindketten megkedveli a másikat, és akkor én elvihetem a cicát haza, magunkkal. És lehet hogy a cicának is tetszeni fog a hely, ahova hamarosan elköltözünk majd. Odajön hozzám s én várakozásokkal teli figyelem kedvencemet, ahogy apukám arra figyelmeztet, hogy dorombol. Szívem hatalmasat dobban erre, elvégre a cicám nem szokott gyakran dorombolni. Már fülemet hajtottam közelebb, hogy jobban halljam, hisz a kellemes szél ellopta tőlem a hangot. S ekkor olyasmi történt, amitől én magam is nagyon megijedtem.
Maci megtámadta aput. Úgy ficánkolt kezében, mint egy hal, aki szabadulni akar hálójából. Ki küzd szabadságáért.
- Maci! Nem szabad! Nem fog bántani! - kiabálom körbe-körbe a fekete cicának, aki csak nem akarja abbahagyni. Megkarmolja apukámat, aki véletlenül elengedi őt. Felsikoltok hangosan, amolyan halálsikoly lenne tán? Nem is tudom megmondani, csak annyit érzek, csak annyit látok, hogy régi jó barátom az erkélyről zuhan lefele a mély sötétségbe. Befogom fülem, nem akarom hallani azt a szörnyű nyávogást, azt a kiáltást amit Maci a torkából ereget. Összekuporodok kicsit, remegek. Féllek hogy Maci mérges lesz rám, amiért nem fogtam őt meg. Vártam egy kicsit, majd felálltam és néztem lefele. Egy hatalmas kutyát láttam meg, akin a cicám landolt. Ettől nagyon megijedtem, mert tudom hogy a kutyusok nem szeretik a cicákat. Én pedig a cicákat jobban szeretem mint a kutyusokat. Figyelem őket halkan, érdeklődve, majd megvonom a vállam.
- Nem baj. Cicának sok élete van. Majd ha lemegyünk, akkor visszahozom őt. A cicának sok élete van. Tudod? De azért majd megmondom neki, hogy kérjen tőled bocsánatot, amiért megkapart - apám kezét kezdem fürkészni - Nagyon fájt? - kérdem tőle aggódva és várom a válaszát, olykor lenézek a cicára.

A Karmester szívverése leállt egy pillanatra. Csupán egy pillanatnak tűnt az egész, de ő egy egész életet leélt ez alatt a pillanat alatt. Elképzelte, ahogy a macska velük él. Borzalmas volt. Karmester a lányára nézett. Elé térdel és kezét Ai vállára tette.
-Nézd drága egyetlen kis hidrogénbombám. A macskád hogy is mondjam mind a nyolc életét kiélvezte már. Az utolsó kilencediket pedig a kutya miatt pazarolta el. – Megköszörülte a torkát.
- És ha annyira szeretted őt akkor most elengedjük, hogy az örök vadászmezőkön pockokra és egerekre vadásszon amíg a cérnagombolyag fák ligetéhez nem ér. Most pedig... – Fölállt, kezeit kulcsolva maga elé tette, fejét pedig lehajtotta.
- Megadjuk neki az utolsó tiszteletet. – Várta, hogy Ai is hasonló képpen tesz majd.
- Van pár szavad a macskádhoz Macihoz?

Airie álomba szenderült. Egy kis zenedoboz dallamos muzsikájától bóbiskolt el. Röpke két percig figyelte csöndesen, hogy valóban elaludjon. Letépte az ajtóként szolgáló függönyt, amibe a nagyobb játékokat pakolta, és zsákként fogta össze. A többi apróságot a tarisznyába rejtette el. Ai-t pedig a karjaiba vette, a nyúllal együtt. Elindult hát a lefele vezető lépcsőkön. A denevérek is mozgolódtak. A templom jelenlegi utolsó gazdáját elkísérték búcsú útján. Sebesen köröztek körülöttük, de nem támadtak. A templom padjaiig kísérték őket, majd szerterepültek a kitört ablakokon keresztül. Karmester kirúgta az ajtót, és kilépett az utcára. Ryuu kutyája még mindig ott várt, de gazda nélkül.
-El ne mozdulj. – Tovább ment abba az irányba, ahol a macska szétloccsant teste hevert. A feje pár méterrel arrébb, amibe még bele is rúgott. Így indult az éjszakába. Haza.

A BLÉ már így is rengeteg felfordulást okozott a városban. Szinte nap, mint nap zártunk be BLÉ gyárakat, és a hozzájuk tartozó kémiai laborokat, de mintha sosem fogynának el. Mint a hangyák. Betemetsz egy bojt, jön rögtön a többi, és újra elözönlik az utcákat. Épp a jelentésekkel szívok, amiket még ma le kell adnom, így nem várhat. Mindkét karom fáj, a fejem zsibbad. Legutóbb tegnap volt szükségem erre a nyomorult szerre, különben ott hagyom a fogam abban a létesítményben. Még egy aláírás, és a papír halmaz landol is a kapitány asztalán, majd egy szót sem szólva lelépek. Mára ennyi volt, és őszintén szólva jó lenne, ha még vagy egy hétig nem is kéne látnom a rendőrség épületét. Az volt az eredeti tervem, hogy még beugrom Mario-hoz egy kávéra, de letettem róla. Már túl késő volt, biztosan zárva van, így haza felé vettem az irányt, és néhány sikátoron keresztül levágtam az utat. Nem volt kedvem megkerülni az egész környéket.

Alig teszek meg pár lépést, amikr előttem becsapódik valami a hóba. Egy lufi szerű dolog, de már nem tudom megállapítani, mert ahogy leér, a becsapódás erejétől egyszerűen szétdurran, és fura, színes, ragacsos anyag cuppan a cipőmre és a nadrágom aljára, lábszárközépig, körülbelül. Mivel ez nem csak úgy ott volt, és láttam, ahogy lepottyan, felnézek, de nem igazán látok semmit sem, a sikátor teteje már koránt sem olyan fényes, mint a talajon. Csak a templom oldalán ülő, és az utcát figyelő vízköpőket. Ám mintha az egyik megmozdult volna. Nem, biztos, hogy nem, és megint csak a képzeletem játszik velem, ami ismét az utóbbi időben túlzottan használt Venom-nak köszönhető. Egyre jobban érzem, hogy szükségem van rá, és egyre inkább érzem, hogy nem muszájból tolom magamba, hanem mert egyszerűen kell. Mint mondjuk a halnak a víz, hogy életben maradjon.
- Hé! - szólok fel a biztonság kedvéért, de nem hiszem, hogy választ kapok odafentről. Be fogok kattanni.

Egy különleges üzenet várt ma délután a lakásban, és nem is éppen az a fontos-különleges, inkább, mintha egy gyerek írta volna. Egy különös üzenet volt benne, és kíváncsi voltam, honnan tud rólam, és mit akar pontosan az illető. A város egyik romos templomába invitált egy esti légyottra, de ennél több részletet nem közölt. Félredobtam a papírt és rögtön hűtőt nyitottam. A tegnapi pizza maradékát kivettem a hűtőből és ahogy volt hidegen, lepasszíroztam a torkomon, majd leöblítettem; egy fél üveg whiskey-vel. Az utóbbi időben egyre többet ittam, de sosem éreztem különösebb hatását, noha az emberek két pohár után azt se tudták, hogy hol vannak. Majd ennek utána kell néznem a hajóm adattárában. De most irány a templom.
Nem sok kedvem volt megint zajt csapni az ajtóval, így kiléptem a tűzlétrára, visszazártam az ablakot, és leugrottam az utcára, majd a templom felé vettem az irányt. Semmi különöset nem láttam benne. Vízköpők és ember alkotta szobrok. Újabb dolog, amit elő kell keresnem majd. A kerítés le volt bontva egy szakaszon, itt léptem be a templom udvarára, majd megálltam egy szobo előtt. Vélhetően egy nőt ábrázolt, de annyi ruhát faragtak rá, hogy képtelen voltam megállapítani teljes biztossággal, hogy miféle lehet. Meglapogattam, és egy kevés por hullott róla alá. Megpróbáltam jobban letörölni a kezemme, de az beakadt egy kisebb részbe valahol a ruha és az alkar alatt, és leszakított egy darabot belőle, ezután pedig megdőlt a szobor, és hangos robajjal lehullott talpazatáról.
- Basszus! - szűrtem fogaim között, és inkább tovább álltam. A bejárati ajtót kezdtem vizslatni. Korhadt már a fa, és a tokok is elkezdtek leválni, így próbáltam óvatosan kinyitni. Nem sikerült. A tok kiszakadt a falból, és az ajtó félig megdőlt, de már nem érdekelt. Sóhajtottam egy nagyott, és beléptem az ajtón.
- Helló! Van itt valaki?! - kiáltottam el magam, mert senkit nem láttam, és hangom sokáig visszhangzott a templom falairől visszaverődve.

Nem szoktam ily mélyen aludni, a félelem az álmok urától való félelem nem hagyja, ám most, talán a túlzott elbizakodottságom miatt elszunyáltam. A lényeg, hogy ijesztő volt eme szituáció. Még mindig nehezen hittem az ablaküvegnek amiben önnön arcomat bámultam, melyre elképesztően igénytelen, lányos színű rózsaszínes, csillámporos filctollal egy rövid üzenetet véstek.
Meresztgettem szemeimet, hogy felfogjam a tükrözött szavakat, végül elvigyorodtam. Van sanda sejtésem kitől származhat eme írás, persze semmi nem bizonyos.
Kicsit elszégyelltem magam, hisz legutóbbi találkozásunkkor csalódást okoztam, gyengeséget mutattam, ám azóta erősebb lettem.
~ Megyünk? - szólalt meg fejemben egy hang, s én a lelkek köpönyegének kérdésére nem is reagálva, elmémmel aktiváltam erejét, mire eltűntem a semmiben. A másodperc tört része alatt a templom elé kerültem, ahol is atomjaim egyesültek s felvették szokásos holdfejű mivoltom.
A hányinger és a szédülés elképesztő volt, a teleportálás hatásai pokoli kínokat okoztak, ám legyűrtem érzéseim s erőt véve magamon hatalmas vigyorral lepleztem kínom.
Még átmeneti rosszullétem ellenére is, sose éreztem magam még ilyen erősnek. A templom ajtaja ki volt fordulva, s elég frissnek látszott a sérülés.
Hirtelen ötlettől vezérelve előszedtem egyik bárányomat, majd egy kengyelt álmodtam rá, magamra pedig egy gyapjúból készült páncélszerűséget. Úgy néztem ki mint egy bolyhos lovag. Ráültem állatkámra, majd berobogtam az épületbe olyan hangosan s feltűnően amennyire csak tudtam, s elordítottam magam:
- Üdvözletem mindenkinek!
Minden jelenlévő felé pozitív álmokat, s vele érzéseket sugároztam, hogy még véletlenül se üssenek le túlzott pofátlanságom miatt.

A S.T.A.R. labornál történtek után egy időre eltűntem a színről. Valójában mivel túlságosan el voltam foglalva a valós világ eseményeivel, majdnem az összes általam játszott többjátékos videojátékban lejjebb csúsztam a ranglétrákon. Ez különösen a StarCraft kettő esetében kényes, mivel a koreaiakkal nehéz felvenni a versenyt. De ez számomra nem jelent gondot. Három nap alvás nélkül, minden ellenfelet legyőztem a gyémánt ligában. Újra az első helyezés, remek. Azonban ennek, mint mindennek ára van. Érzem, ahogy az arcom a gamerlaptop billentyűzetének nyomódik, amikor valamilyen ricsaj ébreszt. Azonnal felébredek és felülök. A mellettem lévő poharat veszem el és megiszom a benne lévő teát, amit meghallva az énekes hangját az orromon keresztül fújok ki. A kellemetlen érzésre nevetésben török ki, mire lerúgom a rádiót az asztalról.
~ Itt az ideje összeszedni magam.
Összeszedem magam és felkészülök. Ellenőrzöm a felszerelésem, a fegyvereim, a biztonsági rendszert. Ezután az általános hírekről tájékozódom, majd a cég ügyeit veszem át. Terv szerint minden rendben. A levelek átnézése közben találok egy egészen egyedit. Az írást azonnal felismerem. Régen volt, de nem felejtettem el. Nem várok sokat. Magamra veszem a páncélzatom, ellenőrzöm a rendszereket. Ezután következhet a fegyverzet, a kiegészítők és a félelemgáz. Az arcomon lévő festést az utóbbi időben már permanensen viszem fel, így akár egy hónapig is kopás nélkül fennmarad. Rögzítem a koordinátákat, majd a rakétarendszer segítségével maximum sebességgel repülök a templomhoz. Megállok az épület előtt, az érzékelők jelei alapján már vannak bent. Leszállok a bejárat előtt jó pár méterrel. Felerősítem a védelmi rendszereket, felkészülve bármire. Lazán sétálok be a kidőlt ajtón, majd körbenézek a teremben.
~ Joker, Harley Quinn, Bane, Bolond Kalapos, Madárijesztő, Lupin, Sid Barret és Airie. Érdekes. Ez tetszik. Kifejezetten.
Gotham legnagyobb bűnözői sorakoznak fel. Végre valami, ami nekem is tetszik. Az erőmet pár száz kilóra növelem, majd a mellettem lévő falon kopogok, a lehető leghangosabban.
- Kop-kop.
Mondom őrült hangon, majd oldalra biccentem a fejezem. Bízom a páncél védelmében, így nem teszek semmit. Megállok a falnál és magam előtt összefont karokkal várom a történéseket. Ez vicces lesz.

Szívverés hangjai csapták meg a fülemet, de inkább fáradtan a fejemre húztam a párnát és tovább aludtam. Elég idegesítő tudott lenni néha ez a túlfejlett hallás. Végül mikor már sikeresen visszaaludtam, a csengő éles hangja ébresztett fel. Nagy nehezen felkeltem és úgy ahogy voltam, egy alsógatyában az ajtóhoz tántorogtam, majd dühösen nyitottam ki. Az ajtó mögött két tinédzser állt, akik rám pillantva nagyon megrémülhettek. Látszhatott, hogy hulla voltam. Nem aludtam valami jól és elég harapós kedvemben voltam, így gorombán rájuk morrantam, hogy tűnjenek el a fenébe, majd választ meg sem várva visszatántorogtam az ágyamhoz és úgy, ahogy voltam, arccal rádőltem. Esés közben megakadt a szemem valamin, amiért a hangos huppanás után kinyúltam. Magam elé emeltem és félig nyitott szemeimmel próbáltam kibogarászni, hogy mi lehetett rá írva. Csupán annyit mondott, hogy egy templomba kell mennem.
-Rossz ötlet. -mormogtam az orrom alatt és már csuktam is volna a szememet, mikor Rich pofátlanul beleszólt.
-Szerintem érdemes lenne megnézned.
-Nem. Az egy templom. Templomba nem mehetek. Ennyi. Nincs vita.
-Egy elhagyatott templom. Ott már van rá esély, hogy nem fogsz elégni.
-Aha. Majd este megnézem. -válaszoltam rá és a cetlivel a kezemben tovább aludtam. Délután öt óra körül ébredhettem fel. A reggellel ellentétben friss voltam és üde. Már amennyire egy 1500 éves hulla az lehet. Tekintetem újból a kezemben tartott cetlire siklott, majd nagyot sóhajtva elkezdtem öltözni. Közben azon törtem a fejemet, hogy hogy a fenébe kerülhetett a cetli a szoba közepére. Csak kis gondolkodás után jöttem rá, hogy biztos az ajtó alatt dobták be, csak a nyitott ablak miatt a szél odafújta. Végül jobb dolgom nem lévén a pisztolyaimat az övembe tűztem, a gömbömet pedig a zsebembe süllyesztettem, végül felkaptam egy pólót és elindultam a megnevezett hely felé. Már a temetőnél rossz érzés fogott el, de ha már egyszer eljöttem idáig, akkor nem fordultam vissza.
-Ha kigyulladok, akkor mi a teendő?
-Változz át. Úgy pár másodpercet nyersz, mivel az átváltozáskor újraépül a tested és a plusz sebességgel ki tudsz rohanni a szentelt terepről, vagy akár fel is repülhetsz.
-Oké. De a te hibád lesz ha itt pusztulok meg. -válaszoltam végül, amire éreztem, hogy Richard elmosolyodik. Így hát megindultam. Ahogy a templom tíz méteres körzetébe léptem, enyhén elkezdett rázni a hideg, de más nem történt. Elsétáltam az ajtóig, amit valaki már kinyitott, így csak be kellett mennem. Az első lépésnél megfeszültem, hogy tudjak ugrani, de nem történt semmi, így hát tovább mentem. Ahogy elnéztem, már egész szép kis társaság verődött ott össze.
-Üdvözletem mindenkinek. -köszöntem egyszerűen. Volt, akit felismertem a laborból, de voltak olyanok is, akikről még csak hallottam. Nem is kevesen.