Arkham elmegyógyintézet bejárata

Előzmény:
A külváros
Arkham. Már csak a neve is hátborzongatóan hangzik, sokan nem is szeretik kimondani, hisz ami e név mögött rejlik, rosszabb minden rémálomnál.
Arkham. A hely, ahova csak azok kerülnek, kiket már talán a Pokol is visszaköpött undorodva. Azok a személyek, kiknek saját elméjük a legnagyobb büntetés. Tömeggyilkosok, elmebetegek, olyan emberek, kiknek nincs hely a börtönben. Legtöbb igazán közveszélyes személy is itt találta már számtalanszor helyét, kik most szintúgy mint az általad keresett személy, szintén élvezik a szabadság szárnyait, ártatlan embereket terrorizálva ezzel. Méregcsók, Bane, Joker... Harley Quinn... nem létezik tán ember Gotham városában, ki ne ismerné ezeket a személyeket. S mindenkinek közülük van egy kis cella, mely üresen várja őket...
Már a kompnál halhattad azokat a messzi kiáltásokat, melyek karmaik jéghidegen hasítottak elmédbe, nem engedvén téged. Halálhörgés, természetellenes nevetés, ordítások és visítások... Felforgatják mindenkinek épp elméjét. Beléd furakodnak a hangok, s te érzed, talán már soha többé nem fogsz tudni megszabadulni tőlük. S most, hogy megérkeztél a helyre, minden egyes lépésed egyre jobban nehezedett. Mintha lábaidat a betonút magába nyelte volna. A kastélynak tűnő elmegyógyintézet egy kisebb dombon emelkedett a magasba, akár egy hatalmas torony, mely téged néz ezernyi szemű ablakával. Sötét falait még a nap fénye is elkerülte, talán érzi hogy nem neki való hely? Szenvedést érezni a levegőben, megtelíti tüdődet, mint a méreg halad lassan agyadba, s ha túl sokat időzöl itt, neked is találnak tán egy üres szobát. Az egész birtokot hatalmas szegecses rács veszi körbe. Egy nagy vaskapu fogad téged, melynek két oldalán egy-egy fegyveres őr, és egy farkaskutya, ki rád morog mihelyst meglát. A vaskapu felett boltívesen a felirat: Arkham Elmegyógyintézet. A két őr meglát téged és azonnal meg is állít. A kapu be van csukva, mögötte látod ahogy egy szintén fegyveres őr egy kutyával sétálgat a távolban.
- Jó napot, kérem igazoltassa magát - mondja az egyik őr és kicsit eléd lép, ezzel jelezve hogy nem mehetsz tovább. A két alak nem néz ki túl barátságosnak, eléggé nyugtalanul ácsorognak helyükön, s te is érzed ahogy kellemetlenül érzed magad. Az egész hely nagyon nyomasztó, mintha valami átok ülne rajta, egy sötét átok, mely mindenki elméjét megmérgezi, aki meglátogatja.

Fintorral az arcomon Oda kullogok súlykolt léptekkel a kutyás őrök nyakörvnyi körzetébe, Beleszagolok a kínzó bűzbe, ami a toronyszerű rémálom házból ered.
- Jó napot.... John Dallas vagyok a rendőrségtől. Bejelentkeztem Dr. Arkhamnál.- igazoltattam magam, és előztem meg, hogy ne legyen okuk szét tépni engem. Amióta csak megközelítettük a szigetet, úgy éreztem, egy más világba lépek be, melyet víz kerít el: a gyerekek nevettek, az emberek munkába igyekeztek, és amikor átjöttem a komor igazságba, már csak a kínzó sikolyokat hallom, amik sebet hasítanak lelkemen. Megmutatkozik nyúl szívem, mihelyst belépek a betegeknek szánt zónába. De minden esetre nem kell aggódnom! Bemegyek, beszélgetek az igazgatóval, és többet, álmaim szerint nem közelítem meg az épületet. Rengeteg bűnöző, és beteg vár, akiket legszíveseben feje lőnék, nem gyógyítanám a hülyeséget.

Úgy éreztem, mint ha kötél csavarodott volna a nyakam köré. Igaza van az őrnek, és nem is akar rosszat csak végzi a dolgát. De még is be kell jutnom. Most jöttem rá, hogy nem volt elég beszélnem az igazgatóval.
- Sajnos nem tudom igazoltatni magam, Még újonc vagyok, és próbaidőn vagyok. Ami az autót illeti... Nincs jogsim- Mintha mindjárt belekezdenének a szakadatlan röhögésbe, hogy mekkora barom ez az állítólagos rendőr- Beszéltem Aaron Cashel, és Dr. Arkhammal, ha talán beszélhetnék valahogy vele, vagy maguk... akkor biztosan beengedne... mondják, hogy John Dallas az!-próbálom leplezni izgultságomat, és ez jól is megy, csak néha megszakad a beszédem. Ez a szöveg eléggé kamuszövegnek tűnt nekem, de hátha nekik máshogy hangzott. Mindenesetre én maradok itt, és kiküzdöm hogy bemehessek, nem fogok hazamenni siker nélkül. Gondoltam rá, hogy igazolásként megmutatnám a fegyverem, de ez nem is lenne elég, és ha meglátják, hogy hozzá nyúlok, azon nyomban ronggyá lőnének. Lassan topogok egyre közelebb hozzájuk, hogy ne tűnjön fel nekik, csak hogy jobban hallják a hangomat a kutyaugatás miatt.

/A kapunál úgy tettem ahogy kívánták/

Én is viszonzásként nyújtom a kezem, üdvözölve nagy örömmel az urat, hogy végre találkozhattam vele. Ahogy szemügyre vettem az igazgatót, a nem jó színben lévő bőrét, és komor arcát, megállapíthatom, hogy ő a munkájának él. kézfogás után a hátam mögé tekintek, és a macskaköves útra pillantok. Tiszta. De mégis úgy érzem magam rajta állva, mintha kolera tenyészet lenne rajta. A rajta sétálgató betegek nem ijesztő, hanem sokkos tekintetekkel néznek jobbra, balra, mintha azt figyelnék, mikért tudnának kijutni. Köszöntök tehát Dr. Arkhamot, és nem azért örömmel, mert jó látni, vagy mert tisztelője vagyok, hanem azért, mert sikeresen be sikerült jutnom az intézetbe. Bár a nyugodt hétvégéken ez inkább lidérces álom lenne. A véleményemet nem tükrözi semleges arcom, csak akkor, amikor megfogom Dr. Arkham száraz kezét. Mindenek ellenére szimpatikus fazon.
- Jó napot, örömmel látom, és még egyszer is köszönöm a szívélyes fogadását- ezt mind mély és komor hanggal- és semmi baj, látom nem hiába van ennyi őr, szép rend van az intézetében! Tehát a 17 éves szökött lány ügyében jöttem, de nem is szeretném húzni az idejét, talán megbeszélhetnénk négy szem közt?
Sínen vagyok! Innen már bármi történik, biztos lesz információm, remélem elég. Itt már csak arra kell koncentrálnom, hogy egy őrült el ne kapja a torkom, és meg ne öljenek.

Már kint is lenyűgözött Dr. Arkham léte, ahogyan szinte belenézett a lelkembe, és megszólított. Nem hiába ő az igazgatója ennek az intézetnek, de az is meglátszik viselkedésén, hogy ő az egyetlen értelmes ember a környéken, ha a betegeivel foglalkozik. A körülöttem lévő omladozó csempe burkolat eszembe juttatja még kiskoromból az iskolás éveket. Omladozó fal, gyér festék a falon, és maga a hideg, csak itt minden durvábban felfedezhetőbb. Ahogy mentünk le a lépcsőfokokon, nem csak a falak rondaságát néztem. A zölden, és halványan pislákoló lámpák csak árnyék keltőnek volt jó, semmi másnak. De azért nem estem fel, láttam annyit, amennyit kellett: Dr. Arkhamot, és a saját lábamat. Feltette a kérdést. Mit is mondjak? Muszáj lesz őszintének lennem.
- Na jó, igaza van, semmi értelme a színjátéknak, de még sem mondhatok el mindent. Nick Bronson vagyok, biztonsági őr. Remélem Jó kapcsolatunk lesz egymással, mert még lesznek párszor hasonló kérdéseim. Azért mondtam hogy rendőr vagyok, mert nem hittem volna, hogy csak úgy be fog engedni egy civilt. És azért is érdekel a lány, mert... mert van egy közös elintézi valónk. Tudja, ezzel csak azt szeretném mondani- próbálok finoman célozgatni- hogy hamar meglesz a lány. Őszintén megmondom, szimpatikus, szép lány, csak kár, hogy nem egészségesen élheti le az életét. Szóval a mindenen még azt szeretném megtudni, hogy voltak-e látogatói mostanában, illetve voltak különös szokásai, vagy netán ügyessége valamihez.
Dr. Arkham jámboran végighallgatta kérdéseim, és magyarázataimat azt hiszem. És amit le tudtam szedni az arcáról az az, hogy csak nem fog kidobni az épületből. amúgy is mindjárt el kezd esni. Az esőről jut eszembe, elég furcsa és szeszélyes ma az időjárás. Pár dollárban tudnék fogadni régi elhúnyt cimboráimmal, hogy ma lesz valami mozgolódás az utcákon, a Mobster ruhám rovására. Szegény barátaim. Eszembe jutottak, és az is, hogy miattuk kezdtem bele ebbe az egészbe. Majdnem meghaltam velük együtt, és hogy életben maradtam, azt azért kaptam, hogy leszámoljak az utcai garázdálkodókkal... Már ha nem halok meg még ma, mert egy 17 éves szimpatikus kislány jóízűen feltárta a torkom.
Amikor leérünk az elég hosszú lépcsőn, és Dr. Arkham válaszként megszólal, figyelmem ismét visszavándorol a lényegre, és figyelem szavait a doktor úrnak. Igaz, hogy rémálomba illő hely ez az Arkham, de egyre közelebb az irodához kezdem otthonosabban érezni magam... Ne kell odafigyelni, hogy megölnek-e a "betegek".

Jobban körül nézek a furcsa szobában, kevéske reménnyel, hogy találok valami olyat, amit a rendőrök nem. Amire először gondoltam, az az, hogy a rácsokat meg kéne néznem közelebbről, de gondolom azt is nézték, ezért elmegy tőle a kedvem. Megvizsgálom a rajzokat a falon, egyenlőre csak ennyit tudok tenni. Közben beszélgetek a doktorral, hogy ő se unatkozzon.
- Hmm... hősnek, én? nem, nem az én stílusom. Higyje el, csak van egy elintézni valóm ezzel a lánnyal... ömm, talán lenne lehetőségem a vérből egy mintát venni? köszönöm- a kapott fiolába bele pottyantok egy megalvadt vérdarabkát. Ki tudja, talán nem is az övé. Megvizsgálom az ágyat, az alatt is, szemügyre veszem az ablakot, és annak felszínét, és a szétnézésnek ezennel ennyi.
- Tudna mesélni még nekem a lányról? És arra a tragikus történetre is kíváncsi vagyok, ami a szüleit illeti. Ja, és azt is, hogy utolsó napokban úgy viselkedett-e mint a többi napon, vagy nem?
remélem sikerül megtudnom valamit a lányról. Úgy érzem nem hiába fújta oda a szél azt az újságot. És ha nem is kapom el a lányt, már az is bőven elég lenne ha megakadályoznám tetteit, már ha lesz ilyen. Nem tudom, elég reménytelennek tűnik most már ez a nyomozósdi. Kezd kihalni a remény bennem, hogy lesz e valami ebből az ügyből.

ó... Ez, ez tényleg tragikus- ahogy hallgattam a vastag idegzetű doktor remegő hangját, ez rajtam százszor erősebben tört ki. alig tudtam beszélni- ezek nagyon fontos információk, köszönöm. még valami, amit tudhatnék?- Lehet, hogy még tartogat számomra valami érdek feszítő dolgot, egyben rémisztőt, de azért is tettem fel a kérdést, hogy közben elgondolkodhassak: ez a lány betegebb, mint hittem! Szóval fél a pincéktől és a bezártságtól. Emellett kannibál hajlamú, és egy nyuszi van a birtokában. Ennyi, amit letudtam szűrni Dr. Arkham információ zuhatagából. tizenhárom évesen felgyújtotta az intézetét. Hihetetlen, de főleg az, hogy sikerült neki ekkora lángokat csiholni. Mintha az otthoni környezet megtanította volna ölni őt. Biztos vagyok benne, hogy nem csak gyufát használt akkor, szóval kitűnően ismeri a tüzet. Egyre jobban félek tőle, pedig nem kéne. Mi lesz, ha majd szemtől szebbe állok majd vele? Össze kell szednek magam. Mielőtt még Dr. Arkham további információkat zúdítana rám, megjegyzem:
-És minden elismerésem a biztonsági rendszeréért!- Megállás nélkül azon töröm a fejem, vajon hogy szökhetett meg? Ahogy ismerem a megszökési fajtákat, eddig az jutott ki innen, aki ismerte az épületet. A lány biztosan nem csak ismerte a hosszas utakat, lépcsőket, hanem utálta is a nagy sötét bezártság miatt. A szimpatikus szép lány egyre változtatja meg előttem látványát. Már nem csak szörnyülködöm tettei miatt, hanem undorodom tőle.

Nagyot sóhajtok, majd leülök, és tekintetemmel megköszönöm a helyet. Közben újra egy nagyot sóhajtok a hallottak után, de azért örülök, hogy új információkat kaptam. A lány egyre tisztábban rajzolódik ki előttem, és minden egyes mondat egy kis darabka a száz darabos Puzle-ba. És ha így folytatja Dr. Arkham, és sikerül kipakolgatni a játékot, valami olyasmit fogok belőle kiolvasni: Közveszélyes! Ahogy hallom, a lány már gyilkolt ezután is, és magában is sebet ejtett... Súlyos. Viszont egyre magabiztosabb vagyok, hiszen rengeteg dolgot felhasználhatok majd a leány ellen. Fél a pincékben, skizofrén, és gondolom utálja a nyugtatókat. Elképzeltem magam, a lánnyal szemben, ahogy nyugtatom: "Szia, nem viszlek a pincébe, gyere csak! Van nyugtatóm!" És ezen is el is mosolyodtam, de Dr. Arkham biztos észre vette. Sebaj.
-Értem. És a kabinjából szökött meg? Az sokat mondana, ha a terápia közben, vagy közvetlen utána ment volna el. Mit tartalmazott ez a terápia, ha szabad megkérdeznem? Biztosan nem a maguk hibája, csak kíváncsi vagyok. Minél több információt szeretnék arról, hogy mitől fél, és hogy belülről milyen is valójában. Természetesen a lelke.
A higénikusabb környezet, és az ép lámpa, kényelmes székkel körítve, beteg mentesen a nyugalmamat okozta, bár még mindig éreztem a félelmet, hogy az Arkham elmegyógyintézetben vagyok. Próbálom még mindig rejtegetni, hogy félek, de már felesleges, mivel Dr. Arkham átlát rajtam, mint a szitán. Egy élő lélek röntgen. Hála istennek, a gondolataimba azért még nem tud beletúrkálni.
Mostani tudásom szerint a lány tartózkodási helye elég nyílt. Csak annyit tudok, hogy nem megy mély pincékbe, vagy garázsokba, keresi a nyugalmat, és a feltűnés mentességet. Össze kell szednem magam. Nem félhetek egy lánytól, aki azzal fenyegethet meg, hogy lenyom egy villát a torkomon. Legalább is jelenleg ezért veszélyes rám nézve. Ha kötözködik, kap a sokkolómból, akár le is lőhetem, hogy visszahozzam, ahova való, és ahol jól kéne éreznie magát. A kis emberi állatkert kavalkádba. Semmi bajom ezekkel az emberekkel, amíg a helyükön is maradnak. Megnyugtat ha tudom, hogy nem rohangálnak sérült, beteg emberek az utcákon.
-Azt is szeretném kérdezni, hogy mit mondtak a biztonsági őrök, nem látták? vagy a kamerák sem vették észre? Mert ha nem, minden eséllyel gondolhatom, merre ment... Akkor már csak egy térkép kéne a szellőzőkről, és a titkos folyosókról.

- Köszönöm Dr. Arkham, nem is tudja mennyire. Sokat árult el, és remélem, még örülhetek még majd a találkozásnak. Ha most megengedi, távoznék, és munkához is látnék. Ne féljen, rajta leszek, hogy a lány visszakerüljön ahova való!- és ezzel a lendülettel zsebre vágom a papirost, felállok, majd kezet rázok az úrral. Utolsó mondataival nagyon sokat mondott, és már tudom is hogy kéne becserkészni a beteg, de most már az én szemeimben is szerethető lányt. Csak meg kell érteni, sé már is nem CSAK egy hidegvérű gyilkos. Miközben Dr. Arkham kikísér, betervezem a következő pár órát. Elmegyek út közben venni a lánynak cukorkát, lehet hogy Ai-ra találok majd rá. Meg egy csokor virágot, ha a normális énjére találok rá, de ha a rémálom énjére, akkor nem tudom mi tévő legyek. Gondoltam egy konyhai késre, de hamar elment tőle a kedvem... Szóval irány a lány régi háza! Ott majd körülnézek, de először haza megyek a maskarámért, és a sokkolóért, az egy darab bokszerért ( mivel amikor lenyomtam a két tuskót, elejtettem, és utána nem vettem fel a földről). A pisztoly már nálam van. A címről már pontosan tudom, hogy merre kell mennem, és mit fogok tenni. A gondolat futtatásom közben leértünk az épület azon részére, ahol Dr. Arkham nagy szívélyességgel fogadott, és én remegő testtel fogtam vele kezet. Közben megköszönöm, hogy fogadhatott, és hirtelen eszembe jutott valami. Dr. Arkham lehetne a társam is, annyira, hogy tudná ki vagyok. Tudna Mobsterről, hogy én vagyok ő. Persze még nem hallott a maskarásról, de ha majd igen, tudja majd ki lessz. Egy nagy ásítást színlelek, kinyújtva kezemet, és az öltöny ujjából egszer csak kikandikál a fekete olajfolt. Szerintem meglátta, de mit sem törődik vele... Majd ha Mobster is megmutatja...
- Még egyszer köszönök mindent, és remélem többre sikerül jutnom, mint a rendőrség...
Várom Dr. Arkham válaszát...

Miközben bámulok ki enyhén megnyúzva a koros busz ablakán, én sem birom ki hogy az idős nénikének ne válaszoljak egy idő után, mert kis köhögéssel jelzi, hogy várja a neki jutó válaszát.
-Nem, nem rokonhoz jöttem. Dr. Arkhammal kellett beszélnem... El sem tudja képzelni, milyen kedves, és jólelkű úr!- de látom arcán, hogy furcsállja a választ, ezért abbahagyom Dr. Arkham Dicsőítését. Inkább elterülök a záraz puha széken, és pihenni próbálok, amennyire csak megengedi a rezegő busz. Egy kicsit unatkozom ezért néha szórakozom az öregasszonyon- Ha már megkapta a válaszát, nem adna cukorkát? Az én nagyimnak mindig van cukorkája a táskájában... Na jó, nem is olyan koros, mint a nagymamám-Dehogy nem! Gondolom meg magam a fejemben. Ez az a típus, aki kidobja a nyugdíját hajfestékre, és azt hiszi, hogy örökké él... De abba hagyom a piszkálódást. Csak az idegesség beszél belőlem, amit a nagylelkű, Dr. Arkham intézetében felszedtem. Cask a lányra tudok gondolni, hogy hogyan is fogom elkapni. odamegyek, szétnézek, ha meglátom csak tartom a távolságot, kezemben a sokkoló, és egy bokszer, ezek teljes védelmet nyújthatnak számomra. Miközben figyelem a könnyező ég szomorú arcát, arra az őrült tudósra gondolok vissza, aki megtartotta az életemet, és génmódosított emberré kreált, és fémvázzal erősített meg. Mivel még ezekre a képességeimre nem volt szükség, alig várom, hogy kipróbáljam ezeket. Bár tapasztaltam az elváltozásokat, de éles helyzetben még egyenlőre fogalmam sincs, hogy funkcionálnak. Meg kéne majd ezután látogatnom a tudóst, gondoltam magamban, lehet, hogy felszerelne valami spéci dolgot rám.

Az idős hölgy minden egyes szavadon felhorkant egy kicsit, nem is nagyon érdekli őt az, hogy mit mondasz Dr. Arkhamról. Látod hogy ő az a fajta idős hölgy aki képes átszelni egész Gotham-et csak azért, mert pár centel olcsóbb a kenyér, mint legközelebbi boltban.
- Pimasz kis kölyök - szólal meg és feláll, jó hogy nem fordít fel téged a hatalmas seggével, ami legalább olyan nagy mint a busz fele. Maga után a banyatankot húzza és leül két székkel odébb. Az út tovább eseménymentesen zajlik, áthaladtok a folyón, egy hatalmas híd kapcsolja össze a másik nagy szigettel amin Gotham városa terül szét. Még tudod hogy elég messze van hazáig, kicsit el is szundítasz a buszon.
Kellemetlen álom ereszkedik rád. Arkham sötét folyosóján haladsz, csupán a cellákat látod két oldalt, amikből megannyi holt ember arca figyel téged. Az ottani hangok ezerszer hangosabbak fejedben, láncokat vonszolsz lábaidon. Üresnek és tehetetlennek érzed magad, a sötétség hátadon áll, olyan mintha a világ összes bűnét és sötétségét magadban hordoznád. S ott, a folyosó végén megpillantasz egy lányt. Kék szemeivel kedvesen néznek rád, mégis félelemmel vannak teli. Talán fél, hogy itt kell lennie. Vörös haja hátára omlik, szeplős arca riadt. Figyel téged, majd nyitja száját.
- Megismered a Rémálmot, egy gyermeki mondókából... - jut el füledbe egy hang, mely oly hideg akár a jég, mely szívedbe döf. S hirtelen mindent elemészt a tomboló tűz. Izzadtan és riadtan ébredsz fel, még mindig a buszon vagy. Kint már zuhog az eső, egy-egy villám szeli át az égboltot. Olykor hangos mennydörgés hallatszik. Hát mégis elérte a várost a vihar. S te látod hogy hamarosan le kell szállnod mert hazaérkeztél...

/Következő reagot írd ide: A külváros/

//Előzmény: Burnley-i Búvóhelyi kocsma//
A két fickó hirtelen feláll, lefog, és akaratom ellenére felállítanak, majd kinyitják a kocsi ajtaját, és egy bosszantóan ismerős hely panorámáját tárják elém. Arkham, Arkham, hol is tévelyegtem én, miközben te annyira hiányoltál...nem igaz?
Valamilyen furcsa, leírhatatlan érzéssel a gyomromban kiszállok a furgonból, és ránézek a bejáratra. Ugyanaz a ronda, ízlestelen, és masszív, áthatolhatatlan, rémisztően gonosz része ez a világnak, mint amikor először beléptem ide. Semmi jobbulás, semmi változás, semmi jobb útra lépés, vagy életet megváltó tragédia...ugyan az a hideg, jeges ellenszenv, amit először is éreztem, amikor ránéztem erre a fémajtóra. Jobbra tőle egy hatalmas kőtábla hirdeti a vendégeknek, vagy éppen az újdonsült bentlakóknak a tulaj kimeríthetetlen vendégszeretetét. Hánynom kell ettől az egésztől.
Nem csak képletesen. Érzem, ahogy az eddig leírhatatlan érzés szép lassan elkezd felfelé kúszni a gyomromból, majd fel egészen a torkomig. Már nincs időm visszanyelni, leplezetlenül lehányom azt a fickót, aki előttem áll, és aki anno eloldozott a padtól. Nem jó ez a mai nap. Megrázom a fejem, igyekszem kiverni ennek az egésznek a gondolatát, majd visszagondolok arra az alakra, aki olyan szívélyesen beszélgetett velem a kocsiban.
- Hé, itt vagy még? - kiáltok fel hangosan. Látni egyelőre sehol sem látom, de ha már ennyire cserbenhagyott ma a sors, jó lenne valakinek mindezt elpanaszkodni.