Arkham elmegyógyintézet bejárata

- Köszönöm Dr. Arkham, nem is tudja mennyire. Sokat árult el, és remélem, még örülhetek még majd a találkozásnak. Ha most megengedi, távoznék, és munkához is látnék. Ne féljen, rajta leszek, hogy a lány visszakerüljön ahova való!- és ezzel a lendülettel zsebre vágom a papirost, felállok, majd kezet rázok az úrral. Utolsó mondataival nagyon sokat mondott, és már tudom is hogy kéne becserkészni a beteg, de most már az én szemeimben is szerethető lányt. Csak meg kell érteni, sé már is nem CSAK egy hidegvérű gyilkos. Miközben Dr. Arkham kikísér, betervezem a következő pár órát. Elmegyek út közben venni a lánynak cukorkát, lehet hogy Ai-ra találok majd rá. Meg egy csokor virágot, ha a normális énjére találok rá, de ha a rémálom énjére, akkor nem tudom mi tévő legyek. Gondoltam egy konyhai késre, de hamar elment tőle a kedvem... Szóval irány a lány régi háza! Ott majd körülnézek, de először haza megyek a maskarámért, és a sokkolóért, az egy darab bokszerért ( mivel amikor lenyomtam a két tuskót, elejtettem, és utána nem vettem fel a földről). A pisztoly már nálam van. A címről már pontosan tudom, hogy merre kell mennem, és mit fogok tenni. A gondolat futtatásom közben leértünk az épület azon részére, ahol Dr. Arkham nagy szívélyességgel fogadott, és én remegő testtel fogtam vele kezet. Közben megköszönöm, hogy fogadhatott, és hirtelen eszembe jutott valami. Dr. Arkham lehetne a társam is, annyira, hogy tudná ki vagyok. Tudna Mobsterről, hogy én vagyok ő. Persze még nem hallott a maskarásról, de ha majd igen, tudja majd ki lessz. Egy nagy ásítást színlelek, kinyújtva kezemet, és az öltöny ujjából egszer csak kikandikál a fekete olajfolt. Szerintem meglátta, de mit sem törődik vele... Majd ha Mobster is megmutatja...
- Még egyszer köszönök mindent, és remélem többre sikerül jutnom, mint a rendőrség...
Várom Dr. Arkham válaszát...

Miközben bámulok ki enyhén megnyúzva a koros busz ablakán, én sem birom ki hogy az idős nénikének ne válaszoljak egy idő után, mert kis köhögéssel jelzi, hogy várja a neki jutó válaszát.
-Nem, nem rokonhoz jöttem. Dr. Arkhammal kellett beszélnem... El sem tudja képzelni, milyen kedves, és jólelkű úr!- de látom arcán, hogy furcsállja a választ, ezért abbahagyom Dr. Arkham Dicsőítését. Inkább elterülök a záraz puha széken, és pihenni próbálok, amennyire csak megengedi a rezegő busz. Egy kicsit unatkozom ezért néha szórakozom az öregasszonyon- Ha már megkapta a válaszát, nem adna cukorkát? Az én nagyimnak mindig van cukorkája a táskájában... Na jó, nem is olyan koros, mint a nagymamám-Dehogy nem! Gondolom meg magam a fejemben. Ez az a típus, aki kidobja a nyugdíját hajfestékre, és azt hiszi, hogy örökké él... De abba hagyom a piszkálódást. Csak az idegesség beszél belőlem, amit a nagylelkű, Dr. Arkham intézetében felszedtem. Cask a lányra tudok gondolni, hogy hogyan is fogom elkapni. odamegyek, szétnézek, ha meglátom csak tartom a távolságot, kezemben a sokkoló, és egy bokszer, ezek teljes védelmet nyújthatnak számomra. Miközben figyelem a könnyező ég szomorú arcát, arra az őrült tudósra gondolok vissza, aki megtartotta az életemet, és génmódosított emberré kreált, és fémvázzal erősített meg. Mivel még ezekre a képességeimre nem volt szükség, alig várom, hogy kipróbáljam ezeket. Bár tapasztaltam az elváltozásokat, de éles helyzetben még egyenlőre fogalmam sincs, hogy funkcionálnak. Meg kéne majd ezután látogatnom a tudóst, gondoltam magamban, lehet, hogy felszerelne valami spéci dolgot rám.

Az idős hölgy minden egyes szavadon felhorkant egy kicsit, nem is nagyon érdekli őt az, hogy mit mondasz Dr. Arkhamról. Látod hogy ő az a fajta idős hölgy aki képes átszelni egész Gotham-et csak azért, mert pár centel olcsóbb a kenyér, mint legközelebbi boltban.
- Pimasz kis kölyök - szólal meg és feláll, jó hogy nem fordít fel téged a hatalmas seggével, ami legalább olyan nagy mint a busz fele. Maga után a banyatankot húzza és leül két székkel odébb. Az út tovább eseménymentesen zajlik, áthaladtok a folyón, egy hatalmas híd kapcsolja össze a másik nagy szigettel amin Gotham városa terül szét. Még tudod hogy elég messze van hazáig, kicsit el is szundítasz a buszon.
Kellemetlen álom ereszkedik rád. Arkham sötét folyosóján haladsz, csupán a cellákat látod két oldalt, amikből megannyi holt ember arca figyel téged. Az ottani hangok ezerszer hangosabbak fejedben, láncokat vonszolsz lábaidon. Üresnek és tehetetlennek érzed magad, a sötétség hátadon áll, olyan mintha a világ összes bűnét és sötétségét magadban hordoznád. S ott, a folyosó végén megpillantasz egy lányt. Kék szemeivel kedvesen néznek rád, mégis félelemmel vannak teli. Talán fél, hogy itt kell lennie. Vörös haja hátára omlik, szeplős arca riadt. Figyel téged, majd nyitja száját.
- Megismered a Rémálmot, egy gyermeki mondókából... - jut el füledbe egy hang, mely oly hideg akár a jég, mely szívedbe döf. S hirtelen mindent elemészt a tomboló tűz. Izzadtan és riadtan ébredsz fel, még mindig a buszon vagy. Kint már zuhog az eső, egy-egy villám szeli át az égboltot. Olykor hangos mennydörgés hallatszik. Hát mégis elérte a várost a vihar. S te látod hogy hamarosan le kell szállnod mert hazaérkeztél...

/Következő reagot írd ide: A külváros/

//Előzmény: Burnley-i Búvóhelyi kocsma//
A két fickó hirtelen feláll, lefog, és akaratom ellenére felállítanak, majd kinyitják a kocsi ajtaját, és egy bosszantóan ismerős hely panorámáját tárják elém. Arkham, Arkham, hol is tévelyegtem én, miközben te annyira hiányoltál...nem igaz?
Valamilyen furcsa, leírhatatlan érzéssel a gyomromban kiszállok a furgonból, és ránézek a bejáratra. Ugyanaz a ronda, ízlestelen, és masszív, áthatolhatatlan, rémisztően gonosz része ez a világnak, mint amikor először beléptem ide. Semmi jobbulás, semmi változás, semmi jobb útra lépés, vagy életet megváltó tragédia...ugyan az a hideg, jeges ellenszenv, amit először is éreztem, amikor ránéztem erre a fémajtóra. Jobbra tőle egy hatalmas kőtábla hirdeti a vendégeknek, vagy éppen az újdonsült bentlakóknak a tulaj kimeríthetetlen vendégszeretetét. Hánynom kell ettől az egésztől.
Nem csak képletesen. Érzem, ahogy az eddig leírhatatlan érzés szép lassan elkezd felfelé kúszni a gyomromból, majd fel egészen a torkomig. Már nincs időm visszanyelni, leplezetlenül lehányom azt a fickót, aki előttem áll, és aki anno eloldozott a padtól. Nem jó ez a mai nap. Megrázom a fejem, igyekszem kiverni ennek az egésznek a gondolatát, majd visszagondolok arra az alakra, aki olyan szívélyesen beszélgetett velem a kocsiban.
- Hé, itt vagy még? - kiáltok fel hangosan. Látni egyelőre sehol sem látom, de ha már ennyire cserbenhagyott ma a sors, jó lenne valakinek mindezt elpanaszkodni.

A lény, ami még mindig nem tudni, hogy hogyan került ide, vagy miért van itt, vagy hogy egyáltalán te vagy e az karikatúrában, kicsit elgondolkodik a feltett kérdéseken. Egyik ujjával állát bökdösi, feje felett kérdőjelek jelennek meg, majd tűnnek el. Pont úgy mint a rajzfilmekben.
- Ez a te fejed. Valami miatt csak akartad, hogy itt legyek. Te képzeltél el így. Azt hiszem... - mondja kicsit tanácstalanul majd vállat von, mintha végül is mindegy lenne - Én nem adom a hülyét. Te vagy az egyetlen aki hülyén néz ki itt - fejezi be végül a mondatot. Kicsit fel-le lebeg, mint akinek nincs kedve válaszolni a kérdéseidre, majd végül mégis eleget tesz nekik.
- Hát pia az van dögivel. Mit akarsz és mennyit? Ez itt a te fejed. Nem az enyém. - egyik kezével saját, másik fejével a te fejedet bökdösi. Nem fájdalmasan, de egy idő után irritáló lehet.
- Hát hogy mit csinálok... Szórakozok, unatkozok... attól függ, hogy te mit csinálsz. Mivel ugye itt minden csak tőled függ - magyarázza, majd csettint egyet és előtted egy medence jelenik meg, még soha életedben nem láttál ennél nagyobb és csicsásabb medencét. Az oldalai gyémántokkal voltak kirakva, melyek mindenféle antik mozaikot alakítanak. A medence két szélén sellő szobrok ücsörögnek, melyek kelyhet tartanak a kezükben. A kelyhekből sör folyik a medencébe, ami hamar megtelik és csak folyik és folyik, de nem folyik ki a medencéből.
- Na ezt szeretem. Jó kis fürdőzés! - mondja vidáman társad és már ugrik is egy fejest a medencébe. Kis idő után előbukkan, arca felettébb elégedett. A felszínen lebeg.
- Gyere! - int neked vidáman.

A kis alak odaúszik hozzád a sörben, közben nem felejt el hatalmas nyeléseket csinálni a folyadékból. Beúszik a szökőkút alá, élvezi egy kicsit ahogy rázúdul a pia, majd rád néz.
- Paranoiás? Mitől? - felnevet - Nincs itt senki csak én meg te. De a magánnyal gond van. Gyakrabban látogathatnál... - emeli fel ujját és szúrós tekintettel mondta ezt neked, megrovóan, mint egy tanítóbácsi a gyereknek aki megint nem csinálta meg a házi feladatát. Nekitámaszkodik a medence szélének, lábaival kicsit kapálódzik a sörben.
- Nevem? Minek az? Nincs nevem. De ha akarsz valamilyent adhatsz nekem - vigyorodik el vidáman. Másik kérdéseden eléggé meglepődik, szemei kitágulnak és majdnem akkorák lesznek, hogy betöltik egész fejét.
- Még egy izé az én fejemben? Ez eléggé durva dolog, nem gondolod? - kérdezi érdeklődve, majd figyelni kezdi halkan ahogy nagyban koncentrálsz. Nem kell sokáig várnod, sőt, még nagyon erőlködnöd sem. Ahogy felmerül benned, hogy megjelenik e a kezedben a kártyapakli, halk pukkanással kezedben is terem. Bontatlan, vadonatúj. Kis társad hülyén néz rád.
- Nem hogy nőket kértél volna. Ez így kettesben elég buzis. Nem gondolod? - húzza fel az orrát, majd nyaldosni kezdi a sör habját.

- Azt a tehenes dolgot azért megnézném. Négy tőgyed egyszerre szopogatni azért ahhoz tudás kell - nevet fel a kis nagyfejű "én"-ed, de azért szemeiben látszik, hogy komolyan gondolta a dolgot. Halkan figyeli ahogy játszol, közben olykor a sört iszogatja vagy épp nyalogatja, attól függ mikor mihez van kedve.
- Hát... jobban szeretek nőzni. De már rég nem voltam nővel. Ahogy te se tudtommal. Asszem' - mondja kicsit ingerülten és szúrós tekintettel néz rád, mint aki magyarázatra vár, valami nagyon jó magyarázatra - A Kártyás nem jó név. Elég ciki. Főleg hogy a tiéd is az. A Pufi jobban tetszik. Mit szólsz hozzá? - kérdezi már némileg higgadtabban. A Pufi név még talán illene is hozzá, elvégre elég pufókás az arca. Mikor nekiállsz komolyabban játszani, néha felsóhajt és türelmetlenül néz téged. Nem szól közbe, de azért várja hogy történjen valami.
- Na végre valami jó ötlet! - mondja vidáman, mikor említed, hogy a nők nem is olyan rossz ötlet - Már azt hittem pasikra vagy... - vigyorodik el kellemetlenül. Ahogy kimondtad hogy mire vágynál, a sötétség amiben egyébként eddig is láttatok hirtelen eltűnik. Megannyi éjszakai lámpa jelenik meg, mely befényesíti az egész teret, majd hangos pukkanásokkal épületek jelennek meg. Magas tornyok, emeletes házak, családi házak, kis üzletek és bevásárló központok. Némelyiken nagy vízköpők vannak, de vannak olyan tornyok is, melyeknek néhány emeletét szobrok tartják. Lassan felbukkannak az emberek is, az autók és a városi tömeg közlekedés. Mintha maga Gotham legnyüzsgőbb pontjába csöppentetek volna a medencével együtt, mert hogy az az egyik épület legtetején helyezkedett el veled és kis társaddal együtt. Gyönyörűen lehetett látni a város pompázó fényét, hallani a nyüzsgést. Az emberek és az autók olyanok voltak mint a hangyák a bolyban, izegtek-mozogtak. A sellők melyek eddig szobrok voltak hirtelen megmozdultak, bőrük emberi színt kaptak. Az egyik vörös, a másik barna, a harmadik fekete hajú lett. Melleiket csak nagy kagylók takarták, uszonyaik helyett lábakat kaptak.
Ahogy kimondtad hogy "csapjon belém a villám", azonnal úgy is történt, attól függetlenül hogy az égbolt tele volt csillagokkal. A villám végigfutott testeden, kellemes bizsergető érzést hagyott maga után, de nem égetett szénné. Társad hirtelen egy kis óraműre változott ami a sör felszínén lebegett.

Pufi úgy látszik azonnal igénybe vette az egyik szép lány figyelmét és közelgését, egymást nyalják-falják a medencében. Gotham fénye mintha végtelen mennyiségű csillogó gyémánt lenne a nap fényében. Ezernyi ablak világít, ezernyi éjjeli lámpa veti fényét az utcákra. És az emberek! Lábad alatt léteznek, ahhoz sem méltóak, hogy féregnek nevezd őket. Mit sem sejtenek arról, hogy csak is neked köszönhetik létezésüket, mint valami istennek, aki őket teremtette. Jó magad sem tudod, meddig is gyönyörködtél mesterműdben, hiába jöttek-mentek az emberek, hiába az autók és a tömeg közlekedés, mintha ennek ellenére megállt volna az idő.
Kabátod zsebébe nyúlsz és benne matatsz valamilyen szórakoztató robbanó eszköz után. Ujjaid több tárba is beleütköztek, megéreztél egy tollat, egy macskát ahogy lágyan dorombol, de neked nem ezek a holmik kellettek. Végül megérzel valamit, ami a legelvetemültebb álmaidban se tudtad volna elképzelni, csak is ebben a furcsa a világban, melybe belecsöppentél. Egy szőrös, aprócska kéz rázza meg kezedet elismerően, feltételezhető, hogy talán egy majomé, majd valamit a kezedbe nyom. Fémből készült és viszonylag nagy. Ha megpróbálod kihúzni, hiába kicsi a zseb, az mintha ösztönösen tágulna. Egy atombombát sikerült kihúznod, melynek egyik oldalára egy Joker kártya volt ragasztva, másik oldalára egy piros káró kártya. Az atombombára ezek a szavak vannak belevésve, cifra betűkkel:

Elhajítod a bombát a mit sem sejtő városra s az vékony hangú sípolással, pontosan olyannal mint amilyet a lufik szoktak kiadni, mikor engedik ki belőlük a levegőt egy nagyon kis résen. A bomba hirtelen lufira változik s a levegőben össze-vissza repül, ereszkedik majd ismét felemelkedik, fordul egy párszor, de végül nekimegy a szemben lévő ház ablakának. Ilyenkor az ember várná a robbanást, vagy bármi mást, de a lufi csak egyszerűen leesik az ablakpárkányra. Pufi érdeklődve lebeg melléd, nem foglalkozik a nővel, aki a válla köré fonta magát. Csalódottan néz a lufira, majd rád.
- Hát ez... - pislant egyet, majd vállat von és ismét a hölgyekkel van elfoglalva.
Szinte a szemed előtt mégis hirtelen nagy fény robban. Konfettik és kártyalapok szállingóznak az égből, mintha havazna, mindezt cirkuszi zene koronázza meg. A konfetti és a kártyalapok egyre jobban temetik be maguk alatt a várost, mígnem az szépen eltűnik benne és nem marad más szemeid előtt, csak a vakító fény és egy egyre jobban közeledő éles nevetés, mely mellé egy arc is társul.

- Ébresztő, hasadra süt a nap - szól hozzád kárörvendően, de megjátszott kedvességgel, mint ahogy az anyukák ébresztik fel reggel a kisgyereket.
- Jól kiütötted magad! Jobban mint én néha! - nevet fel ismét Joker. Egyre jobban kezd kitisztulni a fejed, a környezeted alakot kap és te egy jól ismert helyen térsz magadhoz.