Arkham elmegyógyintézet - Cellák

Elmémbe a tompa fájdalom nyilall, amikor börtönöm ajtaja kinyitódik s engem úgy löknek be rajta, mint egy rabszolgát, kinek sorsa mások számára teljesen lényegtelen. Megcsapja orromat a hideg illat ami rácsozott ablakomon folyik be, körbeölel lágyan. Rózsák. Csendül fel elmémben, s én nagyot szippantok belőle, mintha pontosan tudnám milyen illata van a rózsának. És emlékszem rá! Ó hogyne emlékeznék! Anyám kertjében mindig volt pár bokor, melybe folyton beleestem mikor biciklizni tanultam. Enyhe mosoly fejemben, majd felnyögök mintha belém rúgtak volna s bordáimat repesztenék. Kicsit megrázom fejem, hogy összeszedjem magam, felpillantok a két őrre. Fehér avagy kék (?) ruhájuk semmit se változott azóta hogy én itt vagyok. Kék vagy fehér, de rég láttam én már ezeket a színeket, el is feledtem rég, vagy talán csak bolyongó emlékként bennem lappang? Felemelem tekintetem, reménykedtem hogy legalább valami újat kapok ide. Talán játékot, vagy tiszta párnát... De nem. Minden ugyan olyan hideg és piszkos, hiába puha, a padló maró körmei mit sem kegyelmeznek testemnek. Kicsit bátortalanul emelem tekintetem az orvos felé, ki egy apró pohárkát nyújt felém. Hát eljönne a napi adag? Benne a gyógyszer, de valami nincs rendben. Vörös. De nem is az lenne a baj, nem emlékszem erre a fajtára. Más. Új számomra... Gyanakodva nézem a pilulát, majd az orvosra nézek. Az egyik kisebbé, a másik nagyobbá, de van, amelyik szabaddá tesz... Alice! Azonnal elmémbe hasítanak a gondolatok, lehet őt küldte ezzel, de miért a katonák? Talán nem akar feltűnősködni s inkább játssza ő is a maga szerepét. Még mindig a földön vagyok, kezemet emelném, hogy elvegyem tőle, de érzem nem tudom. A fájdalom kötelei még mindig rajtam vannak. Szabaddá... suttogja a hang fejemben s kicsit elkerekednek szemeim. Féllek. Mi ha tőrbe akar csalni? Mi ha csak.. szórakozik velünk? Nem, biztos nem. De ha mégis...? Meg kell próbálni... S én mint egy jól nevelt kutya, nyitom a szám hogy a gyógyszer belém kerüljön. Mocskos íze rakoncátlanul fut végig nyelvem minden zugában, érzem ahogy legszívesebben kiköpném, köpném az orvos arcába. Nem szabad! Nyeld le! Biztató hang, s én jól nevelten, nehezen bár, de mégis lenyelem. Ők elmennek, kimennek vagy eltűnnek, már nem is figyelem rendesen, ahogy távolodnak. Még mindig a kellemetlen íz ellen küzdök. Nyálammal próbálom eltávolítani, de nem igazán sikerül makacs küszködésem. Halkan sóhajtok fel, belenyugodva a rémes igazságba: Egykönnyen nem fog elmúlni. S ekkor... Felemelem fejem. Mély csend ülepszik fülembe oly mélyen, hogy már szinte dobhártyámat tépi. Mi történt? Érzem ahogy kicsit kezdek fáradni, izmaim lágyan lazulnak el, szemeim rendellenesen pislognak. Először a jobb szemem, majd a bal, nem képesek erre egyszerre. Izmaimról lepereg a teher, karjaim lehanyatlanak szinte élettelenül testem mellé. Biztos csak álmodom ismét... Jut eszembe, hisz nem lenne ez először, de talán utoljára sem. S ekkor... megpillantok valamit, amire egyik álmomból se emlékszem. Szabadság. Érzem ahogy számat nyitom, ahogy ajkaim eltapadnak egymástól és én hülledezve meredek az ajtóra mely tárva-nyitva áll előttem. Az arcom... könnyű és finom, lágy és kellemes. Tehát lekerült a szájkosár is? Meg kell érintenem, különben nem hiszem el. Kezeimet óvatosan emelem fel, érzem ahogy még kissé érzéketlenek, gyengék, de nem zavar. Szabadok! Ujjaimat oly lassan s óvatosan emelem ajkaimhoz, mintha attól félnék, saját magamat harapom meg, tépem le kezem. Régen így volt... Megérzem puha bőröm, szemeimbe könnyek torlódnak.
- Hogy lehetséges ez...? - lehelem ki halkan, s összerezzenek, mikor saját hangomat meghallom. Tiszta, kellemes, hitetlenkedő. Annyira más mint eddig...! Mintha nem is én lennék. Körbenézek a szobában, leskelődök, reménykedem hogy nem akarnak becsapni. Óvatosan lépek az ajtóhoz, kicsit megérintem s jobban kinyitom. Még mindig nem értem. Mi történt itt? Kilépek a folyosóra, arra a hideg és csendes kőpadlóra, melyen már oly sokszor jártam, most mégis, szabadon kanyarog előttem az út. Szétnézek a folyosón, hátha látok valakit, s ha nem látok senkit, tovább indulok rajta csendesen. Még mindig úgy érzem, álmodom. Hogy ez is csak egy édes álom, mely ezt velem teszi, de ki vagyok én hogy megtagadjam...?

Szabadság. Karjait felém kitárja s csalogatóan hívogat, görbe ujjait lágyan hajlítja, majd egyenesíti ki ismét. Felém kúszik az érzés, lassan, nyomasztóan lassan, mintha csak a Halál csókját érezném ismét nyakamon. A suttogás, mely most nem fejemben hallom. A fülembe mászik, talán a szabadság hangja? A suttogása, melyet nem hallok, de érzek. Talán azért érzem oly furának, mert még sosem éreztem? Érzem ahogy kellemes karok ölelik körbe testem. Nem érzem a láncokat, melyek eddig lábaimat tartották, melyek eddig nem engedték hogy mozogjak. Halk suttogás. Csalogató, hívogat mint egy anyai szeretet, melyet sosem éreztem. Vagy igen? Messzi jár már az érzés, túl messzi s mélyen hogy fel tudjam idézni. Lépés. Óvatos, lágy, mégis szelíd s szabad. Határozatlan, de érzem ahogy megteszem. Túl könnyű mindez. Túl könnyű ahhoz hogy igaz legyen. Leperegnek a falak, eltűnnek avagy inkább eltávolodnak tőlem. Érzem ahogy szorító ketrecük mely eddig fojtogatott most elengedett szorításából. Fellélegzek, ahogy a szabadság csalogató hangját hallom valahol magam előtt, a sötét, bizonytalan távoli úton. Lehunyom szemem, a hazugság mögöttem marad, mint ahogy megannyi sajogó fájdalom, ami eddig mindig kézen fogva kísért életem gyötrelmes útján. Ott marad mindez, abban a helyiségben mely már megszűnt létezni számomra. Tudom, nem nézhetek vissza, hisz féllek, hogy ismét ott találom magam, hogy saját magamat nézve fogom sajnálni. Kiáltás, ó hogy kiált! Szívből jövő, torkából törekszik fel a démon. A lány, kin láncot vert az őrület. Sikít, de nem hallom. Tekintete jéghideg, de nem nézek vissza többé. Ott marad, mert ott kell maradnia, a négy fal közt örökké bezárva, hogy én szabad lehessek. Csak egy apró vágy a Pegazusok szárnyaiból… Egy apró áldozat, melynek meg kellett történnie. Átkoz, szid, ordít, hangja mégis néma, mintha sosem nyitná száját. Ott marad. S én nem nézek vissza. Most már nem tudok érte mit tenni. Talán csak egyet, hagyni hogy mélyen emlékeimben szunnyadjon. Mélyen, oly mélyen, hogy talán idő után el is tűnik belőlem… Lehet nélkülem boldogabb is lesz, sosem fogja meghallani ahogy kimondom neki: Bocsáss meg kérlek. Nem érzek iránta semmit sem, sosem fogja látni, ahogy miatta sírok…
Hol van az a fény, mely annyira lenyűgöz engem? Hol van az a hang, mely vezet engem? Szétnézek, s megtalálom. Pislákoló fények világítják meg utam, mely előttem terül szét. Folyik és egyenesen kanyarog, nem lehet mit hozzá tenni, nem lehet mit mondani. Apró szív dobog mellkasomban, riadót fúj, még mindig nem fogom fel, menni kéne már. Bizonytalan lépés, érzem ahogy nem merem megtenni, de a vágy, a szabadulás felé egyre jobban hajt előre. Meginogok, lábaim alól kicsúszik a föld, s én esek oda ahova nem akarok. Testem mégis emelkedik, kicsinek tűnik a hatalmas világban. Hol a szabadság, mely csalogat? A falak, ó azok a falak! Igazi hegységekként tornyosulnak fölém, mintha ismét be akarnának zárni őrületem ketrecébe. De nem szabad, semmit sem szabad hagyni, a kétségeket már otthagytam, ott ahova nem térek vissza többé. Kezem, lassan s óvatosan érinti meg, szemeim, avagy inkább elmém nem képes eldönteni, tényleg ilyen hatalmasak e. S én felnézek, tekintetem emelem oda, ahol a plafonnak kéne lennie. Ezernyi pislákoló fény kísér engem, apró pontok, melyek oly közel vannak s távol! Nem látom a reményt magam előtt, mégis érzem. A sötétség ma valahogy más. Az a csend túl fura s ijesztően szokatlan. Magány az, melyet érzem, nem vagyok képes magam mögött hagyni. Ha egyszer magányos vagy, magányos vagy mindörökké. Suttogó szavak valahonnan. Szétnézek, a falak nem árulnak el semmit se számomra, csak annyit: Apró vagy számunkra, túl aprócska. Összehúzódó testem szinte elveszik mellettük, túl kellemetlen. Kicsiny, tehetetlen, kit nem érdekel a világ, kivel nem érdemes foglalkozni sem. De én nem adom fel, a csalogató Szabadság suttogása apró fénypont a sötétségben, s legyenek a falak bármilyen nagyok, öleljen a magány szorosan, én nem adom fel, hanem megyek előre, mert keresem azt, amit Alice-től kaptam. Reményt. S a remény a kulcs a szabaduláshoz. A remény adja az erőt, a remény adja a célt. A reményt… nem szabad elvesztenem. Szorosan zárom szívembe, hogy senki se férkőzhessen hozzá. Még azok a hangok sem, melyeket nem hallok, de túl jól érzem ahhoz, hogy tudjam: igaziak. Óra halk suttogása, minduntalan, már érzem, már értem. A nyuszi, mely ide hozott engem, a fehér bundájú nyúl, mely előttem szaladt s rettegett, el fog késni tán. S ő most valahol itt van, hallom ahogy halad előttem, ő a Remény.
Hirtelen megtorpanok, ó te jó ég mit nem látok?! Utam során a homályban, régi emlék, talán ezer éves is lehet, ahogy a fekete árnya előttem kúszik el. Iszkol s futva menekül tán, hogy utol ne érjem ám. Utána kiáltok, de hangom némán csendül, a falak ezerszer tépik szét, s még annyiszor dobják vissza. Kezem emelem felé, ismét kiáltok, saját szavam viszont nem hallom. Elfojtja a magány bajlós kínja, én csak annyit tehetek, hogy utána szaladjak. Érzem hogy tud mozogni, az egyetlen élő dolog ebben a világban, mely talán az út, mely talán a nyúl, melynek órája hangja vezényel engem. Megérintem a falat, s érzem őket. Hirtelen torpanok meg ismét, ahogy a hangok fejemben, ismételten felcsendülnek. Nem hallom őket most sem, de érzem, ott vannak mögötte, körbe vesznek engem minden irányból. Az árny mely felmerült, tán tényleg csak régi emlék, melyet ha utolérek, gyötrelmes lesz és fájdalmas, de mi ha a nyúl az? Lábam sebesen halad utána, gyorsan fogy alattam az út köve, s én reménykedem hogy utolérem, hisz saját elmém rabja lettem. Hol van innen a kiút?
Megmozdul az árny, s én tudom már, ő a nyuszi, ő remény, csak követni kell. Az apró mancsai ütemes dobogása az, mely ebben biztosít engem, hisz ki mást küldhetett volna számomra Alice, ha nem őt, aki tudja merre kell menni? Nem látom őt bár, de érzem, hallom, csak a fekete árnyéka mutatja nekem az utat, haladok előre utána. Kezemet nyújtom felé, ismét kiáltok:
- Várjon meg Nyuszi úr! Ne olyan sebesen! – reménykedem hogy hangom meghalja s talán megvár, de nem vagyok ebben már olyan biztos. Nem tudom eldönteni most így hirtelen, tőlem menekül e, vagy tényleg azt akarja, sürgessem magam, hogy minél gyorsabban kijussak innen. Nem akarok magam mögé nézni, félek hogy a Vörös Katonák ott lesznek mögöttem, bár nem hallom őket, de érzem, hogy így kell tennem. Eltűnik az árnyak közt, s bár már nem látom őt, hagyatkozom érzelmeimre, szaladok utána. Befordul a sarkon, nem látom őt már annyira sem mint eddig. Elérem a sarkat, befordulok rajta szintén, majd megállok hirtelen, s szétnézek, hátha megpillantom őt ismét…

Az árny suhan, sötétségből sötétségbe, szemeidet erőlteted, de még mindig nem tudod kivenni alakját. A lábaid sebesen visznek,de még sem vagy elég gyors. Akár csak egy világtalan villám lenne, jobbra balra, és te csak lihegve tudod követni. Már nem tudod, hol tartasz. Az épület falai szinte semmit nem változnak, csak a folyosó. A csempézett folyosó melyet, már annyiszor láttál, és az abból nyíló szobaajtók. De most sokkal több, sokkal hosszabban. Mégis mintha minden ugyanolyan lenne.
*Tikk, Takk, Tikk, Takk, Tikk, Takk, Tikk, Takk,*
Szól tovább a megnyugtató kattogás. Futsz akár egy őrült, még ha nem lennél az is, akkor is azt tennéd. Egy kanyar, majd még egy. Elhagytok egy sarkot, és zsákutca terem a szemed előtt. A kis árnyék úgy látszik nem veszi észre, és teljes sebességgel nekirohan a falnak. Apró nyikkanás, majd a földre kerül. Te pedig végre utoléred. Utoléred, a kis gyámoltalant, ahogy a földön vergődik, és próbálja magát újra lábra állítani. Még egy lépést teszel, mire megpillanthatod maga valójában. Már nem veszik körül árnyak, a félelem szolgái, mik eltakarják az igazat, és megrontják a szépet. Ott van előtted, rövid lábaival, vékonyka mancsaival, hosszú fülével, és gomb szemeivel. Az jobb mancsában pedig egy óra, egy aranyzsebóra, mégis vörösen izzik.
*Tikk, Takk, Tikk, Takk, Tikk, Takk, Tikk, Takk,*
A kis nyuszit láttam már ezerszer, sőt tízezerszer. De mégis ezek a látomások, oly régiek akár a születésed napja. A nyúl a tiéd, az édes kis plüssállat, amiért ácsingóztál már évek óta. Könyörögtél, fenyegettél, megfélemlítettél, és zsaroltál, de semmi sem használt, nem kaptad vissza. Az elérése lehetetlennek tűnhetett, míg Alyce be nem lépett az életedbe, most pedig itt van előtted.
Mikor meglát elkezd remegni, és összehúzza magát. A kicsi talán megijedt tényleg a nagy kietlen épületben, a sötétség fészkében, melyet az átható vörös fény kezd átjárni, és meleg színekkel elárasztani. Úgy látszik, a világ változik, ahogy újra találkozhattál kis kedvenceddel. Talán csak a eszed játszik veled, vagy a világ tényleg reagál a viszontlátás örömteli pillanatának.

[center]//Majd valami képet adhatnál a kis plüssállatról, ha kérhetném.//[/center]

Lépteimet nem számolom rég, hisz nem is tehetném, a hosszú másodpercek heteknek tűnnek, ahogy sodródok végig a folyosón, mely úgy látszik végtelen. A falak mind ugyan olyanok, talán csak a padló kockás mintája olykor más, de már ebben se vagyok olyan biztos mint valamikor voltam. S én csak szaladok, kezemet nyújtom az árny felé, meg akarom fogni, de utol se tudom érni, nem még hogy megérinteni. Sebesen repül akár egy sas madár, nem bírom követni s néha már úgy tűnik végleg eltűnik a hideg falak végtelen árnyaiban. Az ajtók, oly sok van itt belőle, nem is emlékszem mindre, sőt, azt hittem csak az enyém létezik ezen a hosszú folyosón, senki másé, csak az enyém, hisz a magány és csend mely elmémet körbevéve ostromolta pont erről árulkodott. Megérinteném őket, kinyitnám és megnézném, valóban ott vannak e, léteznek e egyáltalán, vagy most is csak az elmém játszik velem, nem lenne először az ilyen, sem pedig utoljára, ezt nagyon jól tudom. Lihegek, levegőt már alig kapva rohanok, olykor ismételten felkiáltok:
- Várjon meg Nyuszi Úr! Ne olyan sebesen! – szavaim repülnek, gyorsabban mint lábam, őket se tudom utolérni, csak remélem hogy az árnyat megérintik, eljutnak hozzá, hogy végre megtudhassam a nagy titkot, melyet ennyire rejteget előlem. Egyenes az út, mégis kanyarog alattam, nem bírom figyelni, nem bírom követni, csak a pislákoló fények vetnek elém reményt. Érzem ahogy tüdőmben fogy a levegő, préselődik ki egyre jobban, nem vagyok képes pótolni, lihegek, kapkodok utána mintha fojtogatnának a falak. Lehet így is van? Kétségbeesés és az aggodalom, hogy el fog tűnni előlem, hogy soha többé nem látom, lépteim szaporák, mégis reménytelenül lassúak. Szemem mintha szemfényvesztés átkába esne, nem látom őt sehol, majd csak akkor veszem észre, befordul ismét egy sarkon. Utána szökkenek, lábaim már alig érik a padlót, épp hogy elrugaszkodom tőlük minden lépésnél. Érzem testem könnyedségét, szinte szállok én is, de túl nehéznek érzem magam. Mintha valamilyen vas béklyó neheztelné lábaimat, láncolnának erősen a földhöz. Befordulok a sarkon s meg is torpanok, ahogy szemem elé tárul a szörnyű látvány. Zsákutca s végre utolértem az árnyat, de ő nem áll meg, tovább rohan s mint egy őrült, úgy rohan neki a falnak. Követném őt én is, hisz ez is csak egy üzenetem lenne, hogy bánok testemmel, elvégre elmém csak vendég ebben a világban, melyet nem látnak szívesen. Nyikkanás az, mi fülembe ülepszik, többször vissza is verődik. Mint a halál sikolya, mint annak csókja, mintha csak az suttogná: Végre érted jöttem. Oly szörnyű volt ez számomra s megismertem. Lelkem sikított belül, ahogy felismerte, ahogy elmémbe próbálta eljuttatni az igazságot, melyre most ráleltem. Az árnyak elkúsznak tőle, vergődő testét saját sorsára hagyják. Megdermed lábam, érzem ahogy mégis egy lépést teszek előre. Számomra hihetetlen, mégis igaz, nem hiszek szememnek, nem hiszek elmémnek, túl gyakran hazudott már nekem. Nem hiszem akkor sem ha látom, nem hiszem akkor sem ha hallom. Egy egész élet nyílik meg előttem, ahogy szemem elé tárul. Tompa elmémbe eljut az igazság, s én érzem ahogy lelkemet lehelem ki. Felsóhajtok lágyan, mintha utolsó lenne életemben, mintha ezzel akarnám végleg itt hagyni a világot. Ő az… Sosem felejtem el tekinteté, ahogy vigasztalóan mindig engem nézett, azokat a puha mancsokat, melyekkel engem ölelt, melyekkel könnyeimet számtalanszor törölte le arcomra. S azok a fülek… melyekkel gyötrelmeimet oly figyelmesen hallgatta. A gomb szemeim… mit sem változtak azóta, hogy utoljára láttam őket. Az értelmes tekintete, az őszinte mosoly, akkor is ha nincs szája, nincsenek ajkai, mégis ott van arcán, ragyog mint a Nap. Testem beleremeg, önkéntelenül ereszkedem térdre, mintha valaki lekényszerített volna. Nem érzem a testem, csak azt az érzést, a mérhetetlen örömet, a hitetlenséget abban, hogy ismét egymásra találtunk. Megszűnik a világ, már annyira sem múlik számomra az idő mint eddig, már nem számít álmodom e vagy sem. Már nem számít hogy éllek e. Már csak az számít, hogy újból együtt vagyunk. Ajkaim megremegnek, ahogy szétnyitom őket.
- Szerelmem… - nyögöm ki, s hangom oly távolinak, ismeretlennek tűnik számomra. Négykézlábra ereszkedve kúszok felé, lassan mászok mint egy vadállat, aki épp prédájára settenkedik s támadni készül, de arcom közel sem olyan. Ragyog, csillog, az örömtől, melyet nem lehet semmilyen mércével felfogni, olyan örömmel, melyet soha eddig nem éreztem. Úgy érzem mintha meghaltam volna, s ez lenne számomra a megváltás pillanata, a Mennyország. Kezeim éhesen kúsznak szerelmem felé, óvatosan, mintha félnék őt megérinteni. Összeszorul szívem, az a parányi szerv mellkasomban, mikor látom ahogy egyetlen és valódi szerelmem remeg a félelemtől, ahogy föléje tornyosulnak a hideg falak, ahogy veszélyeztetik őt. Épp ugyan úgy megvan rémülve akár csak az első pillanatban, mikor nélküle hoztak ide, mikor elválasztottak minket egymástól. Soha többet… Ujjaim remegve érintek meg lágyan, óvatosan, félek hogy csak álom és ezzel az érintéssel összetöröm. De nem történik így. Közel húzódom, már mindkét kezemmel fogom őt szerelmesen. Letekintek rá, elmosolyodom. Oltalmazóan fonom őt karjaimba, lágyan, szeretettel teli, mint egy édesanya gyermekét, melyet épp most szült meg, s mely után oly nagyon vágyott élete során. Remegő mosoly, örömkönnyek. Túl sokszor hullajtottam könnyeket, de most melegek és édesek, gyengéden folynak végig arcomon. Magamhoz ölelem, ölembe húzom őt.
- Ne félj egyetlen szerelmem. Már itt vagyok. Nem lesz semmi baj. Megvédelek mindentől ami fenyeget, esküszöm – hangom úgy remeg mint én jó magam, elcsuklik, felsírok. Arcomat a nyuszi arcához simítom, érezni akarom őt minden porcikámmal.
- Annyira hiányoztál. Azt hittem már soha többé nem leszünk együtt. Soha többé. Ne sírj most kedves, csak nyugodj meg
A kezem fogd, szorítsd meg. megóvlak téged én minden bajtól. Lásd itt vagyok, ó ne sírj már. Kicsi vagy még, de erőd van. Biztonságban vagy itt a karomban. A kapocs köztünk törhetetlen. A szívem vigyázz rád,
mostantól és mindörökké már, hisz mindegy ki mit mondd. A szívem vigyáz rád, mindig, amíg élsz... - nyöszörgöm és jobban felsírok. Már nincsenek többé hideg és üres falak, már nincs többé magány, mely elmémet ostromolja. Beköszönt a meleg békesség és szeretet, elűzi a sok gonoszt, mely eddig ott lapult elmém árnyaiban, a falak közt, s engem lestek éhesen, hogy maguk közé csaljanak. Legyőztem őket, legyőztük őket drága szerelmemmel. Elértük az üreget s bemásztunk rajta. Eljött a Szabadság. Alice által kapott Szabadság.
- Köszönöm Alice... Soha nem felejtem el amit értünk tettél... - lehelem ki halkan s lehunyom szemem. Átadom magam az érzéseknek, annak a boldogságnak mely hosszú évek után most köszöntött be hozzám végre először, őszintén. Érzem ahogy oltalmazó szárnyai kiemelkednek lapockáimból, befényesítik az egész folyosót, utat törnek maguk előtt s elűzik végleg a sötétséget. Ahogy körénk fonódik s elrejt a világ elől.

/Valami miatt azt a pár sort nem tudom megcsinálni hogy normálisan legyen a kék hosszabb szövegnél, mert nem szándékosan van úgy/

Szárnyaim nyugtató csillogása tudom hogy nem fog örökké tartani, hogy nem állnak ellen a világ összes megpróbáltatásának és veszélyeinek. Most mégis úgy éreztem, a világ összeomlásáig képesek lesznek erre. Bástyaként verték vissza a falak sötét pillantásait, nem hagyva egyetlen zugot sem, ahol sunyin besurranhatna. Védelem. Csillogás. Melegség. Nem létezik sötétség, melyet ne tudna visszaütni mint egy védelmező pajzs. A vörös fény, azok a vörös fények. Színek. Semmi sem fogja meg őket. A Vörös Királynő gonosz hatalma itt nem hat ránk. Biztonságban vagyunk, ezt mindketten tudjuk. De meddig...? Meddig fog tartani ez a csodás pillanat, hogy egymáshoz bújva a fehér tócsában, mely körülöttünk árad. Felemelem fejem, szemem elé a fehér szárnyaim csodás tollazata tárul. Lenézek édes egyetlen szerelmemre, mely ugyan úgy élvezi együttlétünket, mint én. Apró gomb szemei csukva vannak, mintha csak aludna. Békésen és nyugodtan. Végigsimítok fülén, puha fülén, mely ujjaim alatt hirtelen rezzen meg. Értetlen arcom kíváncsian fürkészi őt. Miért ébredt fel ilyen hirtelen? Mi lehet az mely ily vadul lökte őt vissza édes álmaiból? Meredek rá, mintha várnám a választ, mely azonnal jön is. Kiesnek a szavai, azok a szavak azokból az ajkakból melyek nem léteznek rajta. Félelmetesen, szinte kiáltva.
- Vörös Királynő?! - meredek rá, majd azonnal kapom fel fejem. Szárnyaim láthatatlan burkolatán át viszont nem lelek mást, csak azokat a vörösen izzó baldachinos függönyöket, melyek szív alakban mozognak a lenge szellő karjaiban. Nem látom sehol a veszélyt, azt a szörnyű vörös veszélyt, mely évek során oly nagyon sanyargatta az összes élőlényt. Érzem szerelmem puha mancsát, ahogy megérinti a kezem, s eltolja. Lenézek rá ismét, figyelem őt. Felül karjaimban, mintha nem akarna köztük lenni. Különös számomra hirtelen. Ismét kinyitja száját, a szavak melyek kijönnek rajta különösen hangzanak. Nem értem... Szemeim szétnyílnak, teljesen elképedek. Hogy mit mondott?! Hüledezve meredek rá, mintha nem is az én drága szerelmemet tartanám karjaim közt, hanem egy teljesen más valamit vagy valakit, aki valójában még sincs ott, de ott van.
- De hát én... - nyögöm ki fájdalmasan, szívembe bök a fájdalomható érzés. Mintha kardot szúrtak volna át rajtam s kitépték volna. Beleremegek és drágaságomra nézek.
- De hát én vagyok Alice! Vagy nem?! De ha nem én vagyok Alice akkor ki vagyok? Nem én vagyok a Vörös Királynő szerelmem! Nem én vagyok az a nagyfejű balga nő - magyarázom neki gyorsan, megrázom fejem tiltakozva, hogy szavaim hihetőek legyenek. Kicsit elképedek belegondolva a dolgokba.
- Milyen találka? Hol van a Vigyorgó Macska és a Kalapos? Ők is ott lesznek? Hol van Alice? - kérdezem már inkább kíváncsian. Ha meg akarom tudni ki vagyok, érzem, el kell mennem erre a találkára, hisz nem én lehetek a Vörös Királynő. Ez teljesen képtelenség. Megnézem az óráját, mely vörösen izzik. Jobban megfigyelem szemeimmel. A mutatók valahogy furák. Visszafelé jár?! Lehet már kezdem érteni! Vissza megyünk épp az időben! Abban az időben mely nem is létezik valójában, mégis halad előre. Lenézek a csempés padlóra, ahol egyik csempe fekete, másik fehér, váltakozva haladnak egymás mellett, mint egy igazi sakktábla. Lágyan fogom meg puha nyuszimat, majd leteszem magam elé. Felállok és lenézek rá komolyan.
- Vezess a találkára! Nem szabad elkésni. Le leszünk fejeztetve! - mondom drágaságomnak komolyan. Hófehér szárnyaim nem tűntek el, betöltik talán az egész folyosót. Elnyelik a vörös fények szívecskés alakjait, mintha csak azt híresztelnék: Vesznie kell a Vörös Királynőnek...

Érzem ahogy kellemesen meleg puha kezével lekászálódik rólam. Nem akarom őt elengedni, apró mancsát még mindig ujjaim között fogom, mint egy anya ki egyetlen fiával búcsúzik, azzal a fiúval akit besoroltak a frontra és soha többé nem jön talán vissza. Nehéz, szívem szorul össze, mintha pont így lenne most is. Félek, ha elengedem, ismét eliszkol, eltűnik szemem elől és soha többé nem leszünk már egymásé. Félek, hogy azok a sötét mocskos falak elnyelik őt, hogy az árnyak éhes kígyókként tekerednek köréje és elemésztik s én nem leszek képes őt többé megvédeni. Igen, ettől félek. Hogy elveszítem őt. Fáj a szívem nagyon, érzem ahogy egyre nagyobbakat dobbant. Ujjaim utolsó érintései, ahogy kicsúszik puha bundája, majd nem érzem. Szemeim szorgosan figyelik, falják minden apró részletét. Ha netán utoljára látnám szerelmemet, szeretném minél jobban saját elmémbe vésni képét, hogy majd ott újból megölelhessem. Lábai mozognak, mint teste úgyszintén. Futás, de még helyben áll, hirtelen eszembe jut, tán nem tud elindulni? Valami fogja tartja lábait, ideláncolja? Vagy netán ő maga nem akar elválni tőlem? Mégis elindul, iszkol mintha élete függne tőle. Talán így is van. S én kilépek utána. Először nyugodt léptekkel követem, majd egyre sebesebben haladok, ismét rohanok. Vagy csak lábaim alatt surran ilyen gyorsan minden, s én nyugodtan lépkedek? Vagy talán állok? Fordul meg fejemben a rafinált kérdés, hisz itt minden olyan amilyen nem, és minden nem olyan amilyen. Talán én is fejjel lefelé állok az óceán közepén, melynek talaja maga a világrendszer. Képtelenség, egyszerűen képtelenség! De miért lenne az? Hisz ez is talán csak álom, a képzeletem szüleménye, de pont ezért olyan csodaszép. Szabadság és boldogság, drága szerelmem. Mi kell még? Ez a szabadság. Az elmém kinyitása, magam elé tárulása annak ami bennem van. Ahogy a padlót figyelem, azokat a vörös és fekete kockákat, melyek mint a sakktábla, úgy sorakoznak fel egymás mellet, észreveszem ahogy színük lassan már-már egybeolvad. De nem állok meg, tudom, menni kell tovább, hisz akkor lehagyom Drágaságomat. És ezt bizony nem szabad.
- Vezess a Vörös Királynőhöz! Vezess a végzetünkhöz! – kiáltom neki biztatás kép, de talán ilyen nem is kell neki, hisz lábai iszkolnak gyorsan. Zöld árny. Majd még egy és még egy a vöröses-fekete kőpadlón. Mi ez? Homlokom ráncolom össze gondolkodva, figyelem. Egyre több és több. Zöld. Tudom hogy valaha láttam valami zöldet, sok zöldet, de mi lehetett az? Kicsit lassítok, hogy meglássam a rejtélyes árnyak körvonalait. Zöld… valami. Igen, tudom mi az! De oly rég láttam s nem jut eszembe mi a neve, hogy hívják. De a suttogásuk, ahogy olykor táncoltak az enyhe szélben, oly bájos és kellemes volt! A zöld valamik, amikor árnyat vetettek rám a nyári hőségben, oly kellemes volt! Egyre több és több, majd alig látszott alattuk a kőpadló, végül teljesen eltűnt és már csak a zöld szőnyeg terült szét alattam. Lábaimon éreztem, milyen kellemesen puha. Lágyan simogatta mezítelen lábam, csiklandozta talpam, apró pillanatokra bebújt ujjaim közé. Túl puha, túl szokatlan. Túl meleg és kényelmes. Számomra szokatlan, kicsit mintha megijedtem volna tőle, óvatosan lépek rá, alig-alig érintkezve vele. De nem lassítok, nem hagyhatom le a nyuszit. Olykor órájára néz, s én nyitom szám, hogy szóra bírjam, de mindig elindul tovább, valahányszor már-már közelebb érek hozzá. Labirintus. Az elmém hosszú és végtelen labirintusára emlékeztet az út. Túl sok ösvény, túl sok elágazás, mely kitudja hova vezet. Talán mind ugyan oda, de az is lehet hogy nem. Fejemet olykor más út felé fordítom, mely vagy végtelen hosszúnak tűnik, vagy egy kanyarban tova veszik. Nem indulok el rajtuk, nem tudom hova követnek, csak a nyuszi az iránytűm, melyet nem szabad lehagynom. Olykor felpillantok az ég felé, de az ösvény falai túl magasak, így nem látok ki rajtuk szinte semmit. Nem szabad nézelődni! Elveszted! Torkollom le saját magam, így ismét a nyuszit követem. Nem lihegek, nem fáj a lábam. Olyan levegőt szívok ami nem létezik. Itt nincs levegő! De talán akkor idő sincs. Lenézek ruhámra, látom, fehér szép színe kopni kezd, mintha fogat ütne rajta az idő, melyről eddig azt hittem, itt nincs. Piszkos, maszatos, sosem volt ilyen. Szégyenlős, kellemetlen melegség ül ki arcomra. Elpirulok. Fejemben a szégyen, ahogy ebben a tiszta világban én ilyen piszkosan, mocskosan léptem be. Talán eddig is ilyen volt, csak én nem vettem észre? Hisz így nem mehetek a Találkára! Nem mehetek a Vörös Királynő színe elé! Képtelenség! Saját magamat szégyeníteném meg vele. Nem érek rá viszont ezzel foglalkozni, akkor is ha legszívesebben most megállnék és átöltöznék valami szép, ünnepélyes ruhába. Valamibe, ami illik ebbe a világba, valamibe, ami illik a Találkákra. Nagyobb lépés, még szerencse épp időben, hisz egy zöld hernyót léptem át, majdnem eltaposva, életét kiontva.
- Bocsánat! – kiáltom felé jobban elszégyenkezve, nem tudom meg e értette, de nem foglalkozom már ezzel sem, egy gyors kanyarban le is hagyom őt. Megpillantom a nyuszit ahogy megáll, jóval előttem jár ismét.



"Kártyás ember előélete őrzi a következő tojást,
Keresd meg őt, két kreditet is kapott, meglásd."
- Törd össze az órát! Megáll az idő! Nem késünk el, és nem is megyünk korán! Törd össze az órát és nem kell sietni! – kiáltom utána, hogy szavaim hamarébb elérjenek hozzá, mint ahogy lábaim vinnének oda, hisz tudom, mihelyst már azt hiszem utolérem, ismét tovább szalad az egyik úton. Én pedig követem…

Lábaim sebesen haladnak, váltakoznak egymás mellett, érzem ahogy a szellő hajamat lobogtatja, akár egy igazi fátyol. Hófehér szárnyaim melyek eddig hátamból nőttek ki eltűntek, nincsenek többé és talán sosem voltak, csak én képzeltem őket oda, valamilyen fura módon még repülni sem tudtam volna velük, úgy érzem. Nem ez számít, már nagyon rég nem, hisz a labirintus megannyi kanyargó útját kell figyelnem, hogy el ne vesszek. Azok a fehér rózsák melyek mellett olykor elhaladok, kinyílnak s vörössé változnak, mintha parancsoltam volna ezt nekik, de valójában aligha veszem észre. Mezítelen lábam úgy kopog a puha zöld fűn, mintha fekete cipellőket viselnék kemény anyagból. Ezerszer verődnek vissza suhanásuk, már a füvet sem érzékelem lábam alatt, csak néha van olyan érzésem hogy nem bírok, de hajt előre a kíváncsiság és a szabadság vágya. Lélegzetemet sem érzem. Olykor hátra pillantok, s észreveszem, nem csak a lépteim suttogása az amit hallok, de a labirintus folyamatos változása is. Megannyi új járat nyílik vagy épp zárul mögöttem, jelezve, a nyuszi nélkül esélytelen a visszaút, szinte egyenlő a pusztulással. Mintha már nem akarna itt engem a kastély. Én csak mélyen veszem a levegőt, szemeim cikáznak akár az éhes kolibri, keresik a nyuszit. Egy lépés, majd még egy, bizonytalan mind. Fejemet kapkodom, mélyet szippantok abból a levegőből ami úgy sem telíti tüdőm. Egy illat. Egy olyan édes illat mely mámorít, s üres testemet telíti meg. Mélyet szippantok, pupilláim kitágulnak. Még sose éreztem ilyen illatot. Sosem éreztem ilyen mámorítóan édes és pompás illatot. Hirtelen felmerült bennem a kíváncsiság, hogy mi is lehet az, hogy tán utána kéne menni, megtudni, honnan ered, kitől lehet. S ha lehet, ellopni belőle egy darabot csak magamnak, hogy bármikor belé szagolhassak, hogy bármikor érezhessem, amikor csak szeretném. Meglátom a nyuszit, ahogy bukdácsolva szalad előttem, vezet egyre csak tovább a labirintusban. Érzem, az illat egyre erősebb, talán arra vezet? Lehet mégis megtudom az illat forrását, s lehet el is tudok vinni belőle egy kis darabkát saját magamnak… Ez a gondolat csak jobban ösztönöz ahhoz, hogy lábaimat szedjem, olyan sebesen mintha csak forró parázson lépdelnék.
Hirtelen megtorpanok, sőt, meg is állok. A sövény eltűnt. Eltűnt mint egy varázslat. Úgy tűnt el, mintha sosem lenne ott. Körbenézek, hát hová lehetett? Hisz az előbb még itt volt. Buja erdő az, ami körbeölel engem. Szemeim elkerekednek láttán a fák koronázó lombjait, ahogy a nap csodás fénye megtáncoltatja a levelek árnyát s kellemes suttogó hangokkal beszélnek hozzám. Halk sóhaj reppen ki ajkaim közül, melyek nyitva is maradnak, eltapadva egymástól. Sóhajom messze repül, akár a madár a szellő szárnyain, s tovatűnik a csodaszép világban. Bokrok, fák és virágok, szemem azt sem tudja merre nézzen hamarább. Felnézek az égre, bár a nap fényét kicsit eltakarják a fák sűrű lombozata. Hatalmas gombák, talán tőlem is nagyobbak, úgy tornyosulnak fölém, kalapjuk mint a napernyő, színes mintákban eregetik őket. Megérintem a hozzám legközelebbit, csak hogy biztos legyek, igazi az amit látok, hogy nem káprázik szemem, nem csal elmém. Remegő ujjaim lassan kúsznak az egyik fa törzse felé. Oly lassan, mintha attól félnék, megharapja a fa, bekebelezi kezem és soha többé nem nő majd vissza. Rátapasztom, majd gyorsan el is kapom. Furcsa érzés fut végig hátamon még nem éreztem sosem hogy a fának a törzse kissé durva. Olyan benyomást kelt hirtelen bennem, mintha idős lenne és ezek csak ráncai lennének. Igen, teljesen biztos vagyok benne. Az illat csak erősödik, ahogy haladok óvatosan és lassan, már a nyuszit sem látom szemeim előtt. Vajon hova tűnhetett? Elindulok előre, mindig is az orrom után mentem. Most miért ne tehetnék így? Az illat egyre csak erősödik, már szinte meg is tudnám fogni kezemben, ahogy lassan lebeg kékesen a levegőben. Kicsit köhögök, majd egy hangra azonnal meg is fordulok. Szemeim észreveszik azt a hatalmas hernyót, mely engem néz. Fura tekintet ül ki arcomra, de nem az a kellemetlen, inkább csak fokozott kíváncsiság. Mintha már láttam volna valahol a hernyót. Azt a hatalmas kék hernyót, mely egy apróbb csövön keresztül szív be valamit abból a szerkezetből, amit kezében tart s fújja ki azt az illatot, mely betölti fejem és bódító hatással van rám. Túl erős a kellemes illat, érzem ahogy kellemetlenül tölti be elmémet, kezdi nyomni az agyam s engem már a rosszullét kellemetlen érintése kerülget akár az éhes farkas. Előbbre lépek, de csak hogy ne legyen köztünk nagy távolság, elvégre nem lenne illedelmes hangosabban beszélni, vagy gyakrabban visszakérdezni a mondatokat. Lábaim hátra húzódik, s testem kicsit megtörik. Illedelmesen hajolok meg előtte, mindvégig barátságosan nézek a hernyó szemeibe.
- Kellemes napot önnek is, hernyó úr – szólalok meg lágy hangon, arcomra egy barátságos mosoly ül. Oly lágy mint egy pillangó, aki szárnyait nyitogatja a virág szirmán pihenve. Ismét felegyenesedek, majd körbenézek az erdőben, hátha ismét meglelem a fehér nyuszit, aki az útvezetőm.
- A fehér nyuszit követem. Egy találkára vezet engem. Legalább is azt hiszem… - elbizonytalanodok ezen a gondolaton, s valóban nem tudom, hogy merre vezet engem. Tényleg a találkára e, vagy a kiutat mutatja, vagy talán mindkettő? De az is lehet hogy egyik sem. Elpirulok, alig láthatóan, én mégis nagyon jól érzem arcomon a tudatlanságom szégyenét. Elgondolkodom, majd szemem sarkából a kék hernyóra pillantok. Ismét egy fél lépést teszek felé, érzem ahogy valami villog a fejemben, ahogy megtaláltam a dobozt, amiben a tudás rejlik, honnan ismerős a hernyó, de hiányzik hozzá a kulcs, amivel kinyithatom a dobozt és meglelhessem a választ. Homlokomon kifut a ránc a nagy gondolkodásomban. Majd hirtelen felvillan. Meglelem a kulcsot, és kinyitom a dobozt amiben ott a válasz az egész helyzetre. Hisz ő a Bölcselő! Ismét egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat, de ez a sóhaj alig érezhető, nem még hogy halható. Még én sem vagyok biztos benne hogy egyáltalán kiejtettem, vagy csak elmémben tettem így.
- Maga Bölcselő? – kérdezem kíváncsian, homlokomon még mindig a ráncok táncolnak. Ha ő lesz a Bölcselő, akkor már tudom, hogy miért megy visszafelé az idő az órán! Hisz minden fordítva van. A végén kezdődött minden, s az elejére haladunk, hogy véget érjen ez az egész. A kastélyból hozott ki a nyuszi, a labirintus sövényen keresztül. S akkor… ha itt a Bölcselő, hamarosan meglelem a nyuszi üregét is, amin kimászhatok a szabadságba! Elmém robban az örömtől, kis szikrák vetődnek fel szemeim előtt ahogy minden tökéletesen egybeesik. Ezen a helyen ahol semmi sem olyan amilyen, és minden olyan amilyen nem…

A nyuszira pillantok, ki immár nem szalad el sehova, nem izeg-mozog izgatottan és még az órájára se pillant mindent másodperc töredékében. Figyelem őt kedvesen, hogy mindig szem előtt legyen, ha netán ismét nekiiramodna valamerre, avagy ha netán valami fenyegetné őt, én azonnal ott lehessek mellette hogy az őrületem kardjával megvédhessem drága egyetlen Szerelmemet. Az őrület lenne a kardom és a bátorságom a pajzsom, ebben már teljes mértékben biztos vagyok. Ilyen felszereléssel akár a sárkányokkal is meg tudnék küzdeni érzem, de azok a komor felhők fejem felett tudom nem azok, csak a mindennapi gondjaim átka, melyek lassan gomolyognak felettem, mint egy igazi átok. Most még sem fogok ezzel foglalkozni, hisz van ennél sokkal nagyobb vigaszom is.
Végre szabadon mozoghatok, szívhatom azt a nyugtató illatot mely elmémet ostromolja haloványan. S én hagyom hogy derengő fénye magába eméssze. Nyugodt vagyok, már nagyon rég nem voltam ilyen állapotban. Sőt, nem is emlékszem mikor jártam Csodaországban. Lehet ez is elmém oly része, melyet még nem sikerült felfedeznem, most még is itt vagyok! Olyan csodaszép és szabad itt minden! Nem akarom hirtelen megtalálni a kiutat ebből a világból. Szemeim bár hányszor a nyuszira pillantanak, minduntalan melegség tölt el. Egy olyan melegség amit még anyámtól se éreztem soha. A fel-fel villanó fények táncolnak szemem előtt, ahogy a színek teljesen rabul ejtik tekintetem. Káprázatos és magával ragadó. Felpillantok a hernyóra, kinek arcán látom, ott a válasz s nekem integet, de csak nem akar megszabadulni, hogy elárulja nekem.
Hosszan szippant az érdekes szerkezetből. Hosszan és lassan, mintha élvezné azt hogy minket ezzel visszatart. De nem látszik hogy most sietnénk, sokkal inkább mintha megállt volna körülöttünk az idő. Magában tartja a szerkezet tartalmát, már-már azt hiszem talán soha nem fogja kifújni, mikor mégis megszólal és pont úgy tesz. A füst lágyan felém száll és körbeölel. Oly nyugtató hatása van rám! Mintha testem eltűnt volna és elmém jobban széttárná előttem karjait, pont olyan mintha szárnyalnák. Szavai eljutnak fülembe, de túl lassan úsznak a levegőben, és még lassabban kapaszkodnak meg elmémben. Talán nehezükre esik, vagy talán éppen nem, azt én nem tudhatom ebben a pillanatban. Kicsit meglepődik arcom, mikor Szabónak nevezi magát, s nem annak akinek én gondoltam hogy lesz.
Arcomon lágy és puha meglepettség lappang, mintha egy porcelán baba lennék, csúnya és piszkos ruhában. Nem ide illőnek érzem magam, de a Szabó segítségét ajánlja nekem. Saját ruhámra nézek, mely piszkos és mocskos, számomra teljesen visszataszító. Hát hogy nézek én ki ebben?! Mint egy rongyos baba, egy utcai söpredék. Hát így tényleg nem mehetek tovább! Merül fel bennem a rémes igazság. Ahogy szakadt ruhámon hatalmas szürkés foltok éktelenkednek, olykor-olykor előbukkan egy szakadt rész is, ami rajtam nevet. A nyuszira pillantok, nem tudom mennyi időnk van, de még mindig nem siet sehova. Talán tényleg megállt az idő? A Szabóra pillantok, arcomon a szégyen vörös foltja. Saját kezeimet összekulcsolom magam előtt, ahogy testem kicsit megtörik. Nyitom szám, s ekkor enyhe köhögés tör elő, ahogy jobban magamba szippantom az édes füstöt ami mintha nem akarna engem engedni. Nem ezt akartam kiejteni számon, de a köhögés csak apró ideig tart, majd izgatottan nézek fel a hernyóra. Megannyi lábát összefonta, méreget engem mint egy igazi próbababát, felmerül benne, sőt biztos vagyok benne hogy már ki is találta milyen csodaszép ruhával fog engem meglepni.
- Ó igen, nagyon szépen megköszönném ha segítene nekem Szabó Úr! Ilyen csúnya ruhában tényleg nem mehetek sehova, hisz szégyenkezve állok most is maga előtt. Tudja, a Vörös Királynő kastélyából érkezünk Nyuszi Úrral, aki az utat mutatja nekem – kezdek bele a magyarázatban, bár nem vagyok teljesen biztos abban, mennyire is fogja őt ezt érdekelni – A találkára vezet és lehet ott meglelem a kiutat ebből a csodaszép világból – fejezem be. Hangon lágy és kellemesen csengő, érezni benne mégis a teljes izgatottságot ami magával ragadt ebben a világban. Nem hajt engem előre semmi más csak a kíváncsiság, az a felettébb nagy kíváncsiság! Figyelem a Szabót és várom, milyen szép ruhát készít majd ő én nekem, hogy abban pompázhassak majd a találkozón.

A hernyó nyugodtan pöfékel a számomra még mindig furcsa, ismeretlen szerkezetből. Már-már késztetésem van megkérdezni, hogy mi is valójában a szerkezet titka, mi az ami ilyen kellemes, édes füstöt csinál belőle, mitől ilyen roppantul sűrű. És természetesen, hogy én is kipróbálhatom e. Érdeklődve figyelem, arcomon lágy mosoly ül. Néha kedves szerelmemre pillantok. Ugyan olyan nyugodt mint én. Nem siet, nem kapkod, csak álldogál s élvezi a hernyó kellemes társaságát. Óvatosan lépek oda hozzá, semmi kedvem kizökkenteni ebből a csodaszép pillanatból. Ujjaimmal lassan érintem meg füle hegyét, majd szép lassan kúsznak le puha bőrén. Magamhoz szeretném őt ölelni, szeretgetni addig amíg a világ el nem pusztul körülöttünk és még nyilván annál tovább is ezt szándékoznám cselekedni. Lepillantok a nyuszira, szeretettel teli mosolyom elárulja hogy mennyire fontos számomra a létezése. Ujjaim már leérnek puha fejéhez, lágyan vakargatom meg füle tövét. Mindig is imádta eme kényeztetést. Éreztem ahogy ujjaim puha bundájába fúródnak, ahogy lüktet alatta az élet.
Csak pár másodpercig élvezhette a nyuszi eme törődést, kezemet visszahúztam és nem győztem ámulni se bámulni attól ami szemem előtt volt. A hernyó kezeiben mint egy varázslat, egy varázslatos káprázat, úgy jelentek meg a tűk és a különféle anyagok. Szorgosan mozogtak kezei, olyan volt mint egy nyüzsgő hangyaboly ahol mindenki teszi a sürgős dolgát s nem is lehet jól megfigyelni, mi történik benne. Épp ilyen benyomást keltett bennem is a hernyó nyüzsgő keze. Mint aki meg van teljesen babonázva, úgy figyeltem őt. Telt az idő, vagy talán nem is, azt én igazán nem tudhattam ebben a pillanatban, de hogy őszinte legyek saját magamhoz, nem is foglalkoztatott az olyan dolog mint amilyen az idő haladása. Éveim során megtanultam, hogy az idő valójában nem is fontos dolog az életben. Csak egy kalitka aminek hatalmába mindannyian be vagyunk zárva. Azaz én már nem... Olykor nyitom számat, hogy kérdést tegyek fel a Szabónak, de mindig eszembe jut, túl érdekes a látvány ahhoz, hogy akár egy másodpercre is megszakítsam. Sajnálnám azt az egy másodpercet is. Hosszan szív pipájából, majd úgy látszik lassan végez a ruhával.
Egyszerűen lenyűgözően csodaszép. Amikor a hernyó leereszkedik hozzám és átadja, remegő kezekkel veszem el tőle ezt a csodaszép ruhát. Szívem úgy dobog mint kisgyereknek Karácsonykor, amikor megkapja azt a játékot, amire egész életében a legjobban vágyott. Egy ruha. És csak nekem. Szemeim előtt kicsit elhomályosult a világ, ahogy az öröm könnyei lassan megmutatkoztak. Nem gördültek le, de éreztem őket. Az első dolog amit hosszú magányos éveim alatt kaptam szeretetből. Számat nyitottam, ajkaim megremegtek.
- Ez... csodaszép! - lehelem hüledezve és lejjebb emelem, hogy a nyuszi is közelebbről szemügyre vehesse.
- Nézd szerelmem! Ugye milyen gyönyörű? - kérdezem tőle, s a válaszát meg sem várom, már érzem ahogy magától lehull szennyes és mocskos ruhám. Eltűnik rólam, apró pillanatra mezítelen testemen megérzem a lágy szellő meleg fuvallatát. Majd a csodaszép ruha mintha magától, testemre simul, teljesen bekebelezi és már rajtam is. Nem győzök ámulni rajta, nem vagyok képes betelni látványával. Végigsimítok lassan és lágyan melleimen, lejjebb haladva egészen oldalamig, majd hasamon haladnak ujjaim és combjaimon állnak meg. Felettébb kényelmes. Hiába néz ki roppant szűknek, mégsem érzem hogy az lenne. Karcsú testem és női idomaimat tökéletesen előnybe hozza. Végigsimítok a prémes vállakon, majd a Szabóra nézek, aki addigra már nyugodtan kúszik felfelé egy fára. Közelebb lépek hozzá, arcomon hálás mosoly ül.
- Köszönöm szépen jóságát, Szabó Úr, sose fogom elfelejteni! - mondom neki kicsit hangosabban, hogy biztos legyek abban, szavaimat meghallja. Nézem őt még pár pillanatig, ahogy teste lassan kezd bebábozódni. Úgy döntök, ilyenkor már nem lenne illedelmes őt zavarni. Lepillantok a nyuszira, aki kicsit mintha feszült és izgatott lett volna.
- Menjünk szerelmem - jelentem ki neki határozottan, majd ismét a nyuszit követem, hogy időben a Találkára érjünk. Azonban még egyszer, utoljára visszanézek a bebábozódott Szabóra és egy lágy csókot hintek felé a levegőbe hálául. Majd visszafordulok és a nyuszi nyomába eredek.

Puha keze az enyémben pihen, finoman fogom őt, kéz a kézben haladunk tovább, mint az igazi szerelmesek, akik egy horrorfilmben egymást támogatva, egymás oldalán rohannak a szörnyeteg ellen, mely csak arra vár hogy elkapja őket és icipici aprócska ízekre tépve eleméssze, bekebelezze, hogy egymás oldalán halljunk meg. Az idillikus erdő mégsem árulkodik ilyen gonosztevő szörnyetegről, hisz még a madarak kellemetlen ricsaja sem hallatszik sehol. A hűvös szellő arcomat simogatja, hűsíti mellkasomat, kebleimet. Annyira kellemes, annyira kényelmes így minden. Legszívesebben csak rohannák előre drága szerelmemmel amíg el nem pusztul körülöttünk a világ, és mi vele együtt. Reménykedem azonban, hogy az ilyesmi sosem fog bekövetkezni. Hajam mint a diadalmas zászlóm úgy lobog, szint úgy mint az a csodaszép köpeny hátamon. Olyan érzést nyújt mintha szárnyaim lennének, melyeket széttárva suhanok a föld fölött. Ismét nem tudom meddig suhanunk így a magas fák árnyai közt, de hogy nagyon sok fa mellet elhaladunk, az biztos. Valahol magam előtt a távolban egy aprócska fénypontot pillantok meg. Egy fénypont, mely a fák között merül fel és hívogatóan csillog, kirekesztve bármilyen más érdekes dolgot maga körül, ezzel bebiztosítva, hogy messzi vidéken ő lesz a legérdekesebb dolog a világon, s hogy mindenki csak őt fogja akarni követni, hogy megtudják, mit is rejt eme fényecske.
A nyuszika úgy látszik, már teljesen az aprócska fény hatalmába esett, hisz engem is arra fele visz. Vagy talán az uticél is arra vezet valójában? Talán... Érdeklődve nyitom ki kicsit számat és most nem vagyok teljesen biztos abban, hogy követni szeretném e azt a fényes pontot. De mi a ha találkára vezet? - kérdezem saját magamtól, miközben homlokomon a kíváncsiság ránca táncol, még kezemmel lágyan intek is a fény felé, mintha azt remélném, ő jön ide hozzánk, és nem pedig fordítva. Gyermeki arcom most aztán igazán nagyon kíváncsi, hisz ahogy egyre jobban haladunk, hangos zenebona száll onnét. Talán ez lesz a Találka. Igen, biztos vagyok benne hogy ez lesz az. Hisz más nem lehet...! Tanakodok magamban, mikor kiérünk a tisztás közelébe. A fák rejtelmei szétnyílnak előttem s szemeim elkerekednek mikor meglátom azt a vidámságot ami azonnal körbeölel engem.
Nem győzök csodálkozni, nem győzök figyelni. Annyi minden érdekesség van itt! Ahogy a zene dallamai hangosan szállnak messzire, ahogy az evőeszközök csengenek a nagy zenebonában. Ahogy mindenki vigadozik és szórakozik. Medve és farkas, bagoly és veréb, mind mind egy hosszú asztalnál ülnek és szórakoznak, megannyi finomságot esznek és beszélgetnek vidáman. Szemem káprázik ahogy látom azt a sok finomságot. Legszívesebben most azonnal leülnék és falatoznák és szórakoznák velük, mindenkivel, az egész mulató népséggel. Teljesen magával ragad a látvány és az érzés, arcomon már ott van a mosoly, az a boldogság, ami teljesen elönti egész testem. Kissé megremegek, majd kilépek én is a tisztásra, ne csak én nézhessem őket, hanem hogy ők is lássanak engem. Annyira boldogak és annyira jól szórakoznak, hogy engem észre sem vesznek. A nyuszi mégis közéjük akar hurcolni engem, húz és nem hagyja hogy ellenkezzek. Tudom ám mi az illem, nem lenne szép tőlem ha csak úgy betoppanok közéjük, bármilyen köszönés nélkül. Egy fura figura ül az asztalfőn. Aprócska fején egy hatalmas kalap díszeleg, mely mintha a zöld minden árnyalatában pompázna. Ő viszont nem vigad a társasággal, nem mulat és beszélget velük, csak csendben ül és őket figyeli. Érdekes személy. Hisz ki lenne képes ellenállni a sok finomságnak ami az asztalon van felhalmozva, valamint annak a megannyi szórakozó népnek, a jókedvnem és zenének? Mégis olyan érzésem van, mintha valakire várna. Vagy valakikre, aki vagy akik nélkül ő nem szeretne mulatni. Megállok az asztalnál, lágyan engedve el a nyuszi kezét. Nem féllek hogy elszalad, hogy itt hagy engem. Hisz nélkülem eddig sose ment messzire, mindig megvárt, vagy visszajött elém. Kezeimet enyhén összekulcsolom magam előtt, ujjaim a zene ritmusára megállíthatatlanul táncolnak. Kicsit még nézem őket, majd meghajolok kedvesen és rájuk pillantok. Arcom sugároz a boldogságtól, fültől fülig érő mosoly rajzolódik ki rajta.
- Kellemes napot mulatozó népség! - köszönök nekik fennhangon, hogy biztos legyek abban, meghallják szavaimat ebben a nagy nem is zajnak mondható zenebonában. Ha senki sem vesz most sem észre, csak követem a nyuszit közelebb az asztalhoz, majd egy üres székre ülök le, hogy én is csatlakozzak a társasághoz. Mindvégig a kalapos személyt nézem az asztalfőn, roppant érdekes figurának találom.

Kilép a fák közül s érzem ahogy a Találkozó középpontja lettem. Vállaimra az a súly nehezedik, mely sorsommal, feladatommal, saját létemmel jár együtt. Kéz a kézben, kísér engem mint egy igazi úriember, belém karolva, lépten-nyomon oldalamon járva, megtartva előkelőségem és büszkeségem. Egy úriember, ki ennek ellenére mégis távol maradt tőlem, hátam mögött settenkedett az árnyak között, várva arra, hogy én, az Úrnője, szolgálatba szólítsam. A fák hiába tornyosulnak előttem. A fű hiába zöldül lábaim alatt. Hiába nyújtja apró kezeit az ég felé, tudja, nem érhet el engem. Sosem lehet oly nagy, oly nagyra méltó és előkelő mint én. Önkéntelenül e tán, de arcomról ama vidám s naiv mosoly, mely eddig vezényelt, tapintatósan, látszólag megkeményedett. Nincs az a gyermeki, ádáz vidámság, ami eddig ölelgette, ringatta elmémet, mely testemet elnyelte. Kiszivárgott most belőlem. Helyette inkább a büszkeség szikrája csillant szemeimben. Mosolyom nem hervadt, egy cseppet sem. Csupán előkelő lett. Ajkaim gödrei nem húzódtak túlságosan el egymástól, fehér fogaimat nem mutattam a világra. Arcom megfeszült, ahogy a büszkeség láncot vert rajta. Éreztem ahogy fejem talán önkéntelenül egy kicsit, de feljebb emelkedett.
A tekintetem... Az a tekintetem. Sose fogom elfelejteni, hogy néztem rájuk. Nem megvetően, nem lenézően. Nem úgy mint a Vörös királynő alattvalóira. Békésen, barátságosan, mégis tudatukra adtam, én vagyok az, kit tisztelni kell, ámde! Cserébe én is tisztelek mindenkit. Szemeim nyugodtak voltak, talán túl nyugodtak ahhoz képest, hogy milyen fürgén szoktak táncolni a világ csodáiban. Ránéztem a rókára, majd a medvére. Tekintetüket keresve figyeltem szemeiket. Ha épp elkaptam őket, mélyen lelkükbe hatoltam. Oly mélyen, hogy fellendült talán az érzés, képes vagyok a lelküket is megérinteni, sőt mi több, magammal kiragadni és hatalmamba keríteni. Mégsem tettem így. Inkább a mély nyugalmat szerettem volna beléjük sugározni, azt a nyugalmat, mely testemen úrrá lett.
Egy lépés, majd még egy. Mind olyan nehezen dobbant a földre, mintha képesek lennének megváltoztatni a világ törvényeit, elhozni a káoszt és a szabadulást, vagy éppen elsöpörni az életet és a halált. Talán még az idő folyását is megállítják maguk körül. Nincs a világon semmi kecsesebb annál, ahogy Airie teste mozog. Még az előkelő és halhatatlan unikornisok is megirigyelhetnék, elbújhatnának előle, ha látnák. Könnyed mint a lepkék tánca a vad virágok mezeje felett, amikor éppen leszállnak s csillogó szárnyaikat nyitogatják lágyan. Oly könnyed, szinte azt a félelmet kelti, hogy egy árny, vagy épp a nap egyik fénye megtöri, elpusztítja. Hosszú palástja úgy lebbent minden mozdulatánál akárcsak egy újabb izom testén, mely tökéletes összhangban mozog és létezik a testtel együtt. Mely évszázadig gyakorolta eme mozdulatokat, csak azért, hogy most, itt, ezen a helyen előadhassa arra a pár pillanatra. Mint egy igazi színész.
A nap fényén fekete ruhám gyönyörűen csillogott, mégis képes volt fényét elnyelni magába, körbeölelni fekete karmaival, majd ezernyi, milliónyi kis darabra törni. Ámde sose dobta vissza a világba, hidegen tartotta meg magának. Hajam tűzvörösen égett, akár a Pokol tüze. Lángolt vadul, megrebbent minden mozdulatkor. Akár a tenger habzó vize, mi a magas sziklákat ostromolja a lemenő nap vérvörös fényében.
Ahogy haladok az asztalfőhöz, mindenkinek lágyan törik meg a nyakam egy illedelmes biccenésre. Köszönök nekik tisztelettudóan, jelezve, akkor is ha talán az asztalfőn a helyem, egyen rangúak vagyunk mind, nem kell visszafojtani ama viselkedést, melyet nem rég elém tártak. A csendes közösség enyhén kellemetlen lett számomra. A zenebona mely eddig játszott, élet volt füleimnek, felidézve hogy én is még csak gyermek vagyok, aki vágyik arra, hogy boldog legyen. De tudtam, most nem. Most még nem jött el ennek az ideje. Figyelem ahogy rendezik az asztalt, nem rezzenek meg akkor sem, mikor a kalapost egy hatalmas mancs rántja ki székemből, majd ő csúnyán landol a földön. Nem fintorgok, nem nyitom szám. Szemeimben mégis megcsillan az aggodalom, s mielőtt én magam leülnék, megállok. Kezemet az egyik üres szék felé emelem, lassan intve, jelezve, számára mindig van hely közöttünk. A medvére pillantok, ki készségesen kihúzza nekem a széket, s csak arra vár, hogy leülhessek. Biccentek felé köszönet kép, majd nyugodtan helyet foglalok az asztalfőnél. A díszes társaságra pillantok.
Arcom komoly és elszánt, mégis mit sem lankad biztató mosolyom. Hosszasan vizslatom tekintetem a társaságon. Hosszan, kémlelem minden apró mozdulatukat, minden bájos rezdülésüket. A nyuszit keresem, édes szerelmemet, csak hogy kalapáló szívem megnyugodhasson, nem tűnt el mellőlem. A Kalaposra pillantok, majd mindkét kezemet az asztalra támasztom. Ujjaim mint az éhes kígyók, úgy fonódnak össze. Fejemet kicsit feljebb emelem, csak hogy jobban utat engedjek azoknak a szavaknak, amiknek ki kell rajta jönniük.
- Kedves díszes társaság! - kezdek bele fennhangon, csak hogy biztos legyek abban, szavaim eljutnak mindenki fülébe és meg is ragadják őket kellőképpen ahhoz, hogy minden figyelmüket rám fordítsák. Mikor így tesznek, ismét megszólalok.
- Örülök hogy ily sokan összegyűltünk e napon. Tudja e valaki közületek, hogy miért is vagyunk ma itt? - teszem fel a roppant kérdést, mely egész idő alatt foglalkoztatott. Nem tudom miért hozott ide a nyuszi az helyett, hogy a lyukat mutatta volna meg nekem, amin kimászhatok a világomba. Az elmém világából. De tudtam, talán csak rossz megérzés volt számomra, hogy azért vagyunk ma itt, mert valami van benne, valami ami nem ide tartozik, vagy talán valaki, akit ki kell innen gyökerestül pusztítani, mint a gazt. Hangom olyan volt, mintha doromboltam volna a szavakat. Meleg, kellemes, barátságos. Azt az illúziót keltette, én pontosan tudom miért vagyunk itt, de ettől függetlenül számon kérem a többiektől, hogy ezzel ők is ugyan olyan tisztában vannak e mint én. Persze ez közel se volt így. Csupán nem akartam úgy festeni, mint aki nem tudja miről van szó, ha már az asztalfőn díszelgek, és igencsak fontos személynek nézek ki...

Az asztalfőről csodaszép a kilátás az összes kellemes vendégre. Az állatok bundája szépen kifényezve, igényesen elrendezve minden apró szőrszál is. Megadták módját a kellő tisztelettudó megjelenésnek, s én még oly rég azt hittem, az állatok nem tudnak beszélni. Oly régen, oly sok mindent hittem, most mégis itt vagyok, egy olyan világban, ahol minden lehetséges. Ahol az állatok beszélnek, ahol az állatok szebben és jobban viselkednek velem, mint odakint az emberek. Odakint, túl eme világ határán, ahol csak a bezárt négy fal kellemetlen ölelése nehezedett rám, mint egy súlyos ketrec. Vadnak éreztem magam benne, kinek szabadnak kell lenni, tombolni és szárnyalni. De most, hogy itt ülök, nem érzem magam vadnak. De szabadnak annál inkább. És ez az érzés felemelő számomra, ez adja meg a gráciát minden egyes mozdulatomnál. Helyet foglalnak s én örülök hogy itt lehetek köztük. Minden mozdulatuk egyre jobban a szabadságot éreztetik velem. Szívemben betelt az a végtelennek tűnő üres hely, ami ott tátongott hosszú magányos éveim során. Ez a világ, ez a hely, a lények viselkedése betömte nálam. Amakkor azt hittem, az az üres érzés a normális számomra, amit éreznem kell és amit érezni fogok mindig, hogy valami hiányzik belőlem. Most, hogy itt ülök, most, ahogy őket nézem, ahogy az itteni nem létező levegőt szívom, tudom, a betömött érzés, a magány elsöprése a normális érzés. Hisz az ember, csak úgy mint én, társasági lény. Számára a magány természetellenes. Ennek gondolatán szívem kissé összehúzódik mellkasomban. Félem a pillanatot, amikor itt kell hagynom őket, amikor elmegyek innen s ők már csak emlék maradnak elmémben s csupán ott tudom őket látogatni, de már az sem lesz olyan, mint itt és most. Lágy mosoly egy apró pillanat töredékére elhalványul, veszít szépségéből. Most először érzek szomorúságot, igazi szomorúságot, amióta itt vagyok. Igyekszem ezt az érzést elnyomni valahova mélyen, a szép pillanatokat élvezni szeretném. Nem pedig bánkódni, hogy egyszer véget érnek. Egyszer minden véget ér, ezt én már jól tudom. Sápadt bőrömön ismét ott csillog kedves és vidám mosolyom, de nem viszem túlzásba hisz nem illik.
Ahogy adogatják a megannyi tálcát, én csak találgathatok, melyik ételnek mi is lehet a neve, milyen is lehet az íze. Sosem láttam ezekhez fogható finomságokat, melyeknek illatuk és látványuk oly sok nyált vezényeltek számba. Már alig várom megízleljem őket, hogy a díszes társasággal falatozhassak együtt. Az étkészlet pompás, csodaszépen díszített a tányér, apró minták vannak rajta. Alig bírok betelni látványával, hát még a villa és a kés, valamint a kanál. Csillognak és pompáznak a nap melengető fényében. Arcomat melegen simogatja, de az olykori szellő vidáman suhan át lágyan rajta. Mikor felém kínálják az ételt, én mindig leveszek róla egy kis darabot, hisz mindegyikből ennék legszívesebben, de tudom jól, ehhez az kell, hogy csipegessek mindenből apró falatonként. Díszes tányérom hamar meg is telt a finomságok kupacával. Úgy dobogott szívem mellkasomban, mintha ki szeretne ugrani. Annyira vágyakoztam, annyira szerettem volna már enni. Kérdésemet feltéve kisebb zűrzavart okozok, ahogy mindenki dulakodik, hogy választ kapjak. Kicsit jobban elmosolyodom, melengeti szívem hogy ennyire kedvemre szeretne itt mindenki tenni, hogy mindenki az akar lenni, aki válaszol nekem. Nem próbálom őket rendre és csendre inteni, annyira jó nézni őket! Várok egy kicsit, türelmesen figyelem a nagy egymás szavába vágást, amiből semmit sem tudok kivenni. Majd végül elhalkul az egész társaság és én kedvesen nevetek fel halkan. Rozmárra pillantok aki megadja nekem a választ kérdésemre. Hercegnő? Lepődök meg tapintatósan, de igyekszem ezt egy fátylasan leplezni.
- Annyira jól esik hogy ily nagyon szeretnétek a kedvemre tenni és örömet szerezni nekem! Nincs szebb érzés mint olyan jó lényekkel körbevéve lenni mint amilyenek ti vagytok. Melengeti szívem társaságotok - válaszolom nekik. Hangon szinte doromboló, sugározza benső érzéseimet. Azon azért eltöprengek, ki lehet az személy akire még várunk, ki megszabadít minden kínomtól. Úgy véltem, azt hittem, már szabad vagyok és nincs semmi gondom-bajom ebben a világban. Sőt, így is van! Vagy csak most hirtelen hiszem azt, ahogy ilyen jól érzem magam, és csak megfeledkezek mindazokról a dolgokról, amik kellemetlenné teszik életem mindennapjait.
Szétnéztem a társaságon s úgy mint én jómagam, ők is már türelmetlenül várták, mikor kezdhetnek bele a finom lakmározásba. Nem várattam őket sokáig, hisz már néhány hosszú másodperce az étel illata ott kuncogott az orom alatt és rajtam nevetett hogy még nem ettem belőle.
- Nos hát, mindenkinek jó étvágyat! - szólalok meg fennhangon és kedvesen s jómagam már szúrom is a villám az ételbe. Mikor emelem számhoz, érzem ahogy kezem enyhén remeg, de csak attól, alig várom hogy ehessek. Bekapom illedelmesen s ezernyi íz robban bennem. Lehunyom szemem ahogy a pompás íz szétömlik számban, elkúszik elmémbe és s én majdnem sírva fakadok a gyönyörtől. Soha életemben nem ettem ilyen finomat, mint most. Minden egyes falat számomra olyan volt mint egy isteni áldás. Így élveztem minden egyes falatot. Mégis szépen, nyugodtan ettem, nem akartam hogy úgy nézzek ki, mint aki nem tudja hogyan kell asztalnál viselkedni. Elmémben még mindig ott lappang az a személy, akire még várunk. Kíváncsian nézek arra az állatra mely jobbomnál ül s fel is teszem neki a kérdést:
- Ki az a különleges vendég, akire várunk?

A lakoma olyan színvonalon zajlik amit életemben nem éltem át. Az már kicsit más dolog, hogy soha életemben nem voltam semmilyen ünnepségen, társaságban, mégis tudom hogy egy lakomának, egy roppant jó lakomának pont ilyennek kell lennie. Hogy mindenki jól érezze magát, jókat egyen és igyon, emellett pompásan szórakozzon mert ez bizony nagyon fontos része az egésznek. Hisz mit érne a sok finomság, ha csendben és unalmas hosszú hallgatásban kéne kiélvezni a falat minden ízét. Tányéromon amennyi tészta, úgy annyi hús fajta találta meg becses helyét, hogy megtiszteljem azzal, én fogok belőlük lakmározni. Mint egy igazi úri hölgy, minden falatom aprócska volt, hogy minimálisan keljen számat kinyitni. Senki sem szeretni azt nézni, mi van a másik szájában éppen, milyen ételt préselnek és morzsolnak a fogak, olvaszt meg a nyál és forgat a nyelv. Számomra a hangok, a nagy vidámság halkabban terjengett, mint talán amilyen valójában hangos volt. Egy enyhe fátylat véltem érezni magam körül, mely tompítja a hangokat, kellemessé varázsolja őket és lassítja az időt a kedvemért. Igen, kívántam, bárcsak itt maradhassak. Lehet kedvez nekem ez a hely? Ha már én vagyok a... Fejemben megfordítottam a Vörös Hercegnőt s nem igazán fogtam fel, mi szerepem itt. A levegőt hullámozni véltem körülöttem, ahogy próbálta az idő összes apró tünetét közelemből eltüntetni. A mozgások lassan lágy táncba mentek át, nem érzékeltem, sőt nem is láttam hogy valaki talán hirtelen mozdulna.
Túl sok falat, túl sok finomság volt tányéromon, mely már nincs rajta. Mind lecsúszott torkomon, azok a finom habos sütemények melyek olykor ott ragadtak ajkaimon s én gyengéden töröltem le nyelvemmel, teljesen megtelítették karcsú gyomromat. Úgy éreztem magam hirtelen, már egy falatnál se bírok többet. A ruha nem feszült rajtam s pocakom se gömbölyödött el egyáltalán, én mégis éreztem hogy nehéz vagyok s telt. Ujjaim között mégis egy almát tartottam. Színe csodaszép vörös, akár a vér színe mely ereimben csörgedezik születésem óta. Tapintása oly kellemesen hűs, mint egy hideg patak simogatása egy forró, nyári napon. Rám mosolyog s hívogat vidáman, harapjak belé, ízleljem meg friss levét melyet csak miattam csordítana ki. Szemeim csillogva figyelik, szinte megbabonázva. Felemelem fejem s kérdésemre látszólag ismét mindenki próbál válaszolni, de a lakomázással való teli szájukból semmit sem értek. A becses, csodaszép és halhatatlan unikornis az, ki választ ad nekem. Azonnal annak irányába nézek ahova mutat kecses patájával s fülemben erős ló patkójának éneke csendül. Magam mögé nézek a széken kissé megfordulva s szemeim elkerekednek...
Soha életemben nem láttam még lovat, de ettől függetlenül pontosan tudom, hogy ez ló. Méghozzá nem akármilyen ló. Fekete akár a legmélyebb sötétség, sörénye úgy lobog mint a reményteleneknek kárhozatot suttogó zászló. Hatalmas és izmos, csodálatra méltó lény. Talán maga a Halál alkotta saját képére, vörösen izzó szemei magukkal ragadnak s mégis félelmet, tiszteletet keltenek bennem. Aki pedig a hátán ül! Ó talán még sem voltam oly messze hogy a Halál hírnöke, de nem az én halálomé. Mint egy pokoli lény, mégis magával ragadó arcú férfi ül rajta. Izmos teste hirtelen megannyi furcsa gondolatot kelt bennem s én enyhe bizsergetést érzek apró pillanatra telt pocakom alatt. Azonnal letettem az almát üres tányéromra s az érkezőt figyeltem. Ha tudnám milyen érzés szerelmesnek lenni, most biztos az lennék eme daliás férfibe. Testének minden izmán elkalandozik hosszan tekintetem, ahogy mohón iszom minden mozdulatát, ahogy igyekszem a legjobban eszembe vésni arcát. S azok a szemek! Teljesen rabul ejtenek, mintha lelkembe hatolnának s magukkal ragadnának egy teljesen más, új világba. Egy olyan világba amit nem lehet látni, csupán érezni.
Mikor hozzám ért, én azonnal székemből felállva adtam meg neki kellően a tiszteletet. Minél közelebb akartam őt tudni magam mellett s nem szerettem volna, ha a bármi közénk állna, legyen az akár egy egyszerű szék és annak támlája. Hosszú köpenyemet megigazítottam gyors mozdulattal, mely hozzám simult hátamnak, s mint egy vízesés, úgy zuhant lábaim felé. Ahogy kezét nyújtotta felém, szívem egy nagyot dobbant s lelkem úgy remegett meg, mintha hatalmas földrengés gyötörné. Arcvonásaim teljes mértékben meglazultak, oly lágyak, oly nyugodtak lettek, mint egy szerelmes nőé, aki most látja élete szerelmét viszont egy szörnyű és évezdredekig tartó csata után. Kezemet emelete felé s hagytam hogy egy csókot leheljen rá. Mikor megérintette, hirtelen olyan érzés fogott meg, mintha elájulni készültem volna. A csók mint futótűz úgy rohant végig testemen, s én éreztem nem tudok ellenállni neki. Mint egy jéghegy a sivatagban, lelkem úgy kezdett el olvadni. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, egy halk, szenvedélyes sóhaj, mely oly forró volt az érzelmektől mint a tűző nap.
Hangja ének volt füleimnek, minden egyes szava mélyebben ásta magát lelkembe, befurakodott s gyökeret vert. Tudtam jól, soha többé nem fogom őket tudni kitépni onnan hogy elfelejtsem. De... miért is tenném? Szavai meghatnak mélyen, s én elmosolyodom lágyan.
- Ugyan mitől akarna megszabadítani engem? Hisz én már szabad vagyok itt, ebben a világban. Kezeimet nem sanyargatja a hideg lánc vasa, nem nehezedek rám a négy fal ketrece. Vagy talán csak tudatom az, mi itt tart engem fogva, azt suttogva szabad vagyok, s még sincs így? - kérdezem tőle meglepetten, de mosolyom mit sem tűnik tova. Fejemet feljebb emelem, lassan nézek szét a bájos társaságon. Érzem, ez az otthonom, az én világom.
- Megtaláltam önmagam Csodaországban - mondom nekik nyugodtan és boldogan. Nem tudom elképzelni, milyen hely vagy milyen világ lehet az, ahol én ennél szabadabb és boldogabb lehetek, ahol jobb barátokra találhatok. Ahol... szerelmes lehetek. Ismét a férfire nézek s kezemet lágyan helyezem vállára. Oly lágyan, hogy alig érzem érintésemen bőrét, mintha attól félnék, ettől az érintéstől szertefoszlik köddé válik s én felébredek ott, ahol nem akarok lenni. Ismét a hideg szobámban egyedül, az üres négy fal között bezárva...