Arkham elmegyógyintézet - Cellák

A kérdésre ugyanúgy nem válaszol. Egy híd felé mutat, ami innen nem igazán kivehető. A keze izzani kezd. A Karmesternek fogalma sem volt mi a szándéka ezzel, ezért hátrálni kezdett egy fa mögé, ami eléggé vaskos volt, ha azt az izzó valamit elé dobná, több ideje legyen kitérni és a szándékát is megtudja ezzel, hogy mit akarhat.

Ahogy a Karmester hátrált, az üldözője a sárgás fénynyalábot a karjára ölti, majd megdörzsöli másik kezét, és az is fényesen izzani kezd. Amikor a Karmester a fa mögé ért, az ismeretlen alak fölemelte magasba a kezeit, és markolt egyet a levegőbe. Hirtelen fény villanás történt s a Karmester eltakarta szemeit. Hirtelen melegséget érezni a levegőben. Fölülről és oldalról is. Körülnézett. A fa lombja és körülötte tűz égett. Arra gondolt hogy elevenen fog elégni, de ennyiben nem hagyhatja, keresni kezdte maga körül ahol kijuthatna innen és ha lehetséges afelé a híd felé veszi az irányt amit az idegen mutatott, persze őt magát kikerülve, vagy ha ez lehetetlen, próbál kitérni különleges adottsága elől amíg mást ki nem talál. Hacsak nem hal bele.

A lámpa úgy ingott a falon mint egy beteges gyerek órájának mutatói, melyek sosem árulják el az igazi időt. Legalább is nem az emberek számára... Fénye halkan pislákolt, meg akart verekedni a sötétség mély uralmával. Hisz már előrelátható volt, hogy eme harcot képtelen megnyerni, főleg ha egy olyan idős lámpáról van szó, melyet már a legyek sem ostromolnak hangos zümmögésükkel. Legyek? Itt? Képtelenség! Soha! Ez is csak egy elmebeteg elképzelés, mely oly csodásan passzol ide, akár egy puzzle darab. Nem hallani a tenger morajló hangját, mely oly csodálatos altatódalt játszott. Nem érezni azt a kellemes sós illatot sem, melyet olykor elhozott a hideg szél a forró tenger hullámairól. Dobhártya szakasztóan nagy volt a csend. Ordított és bántotta a fület, oly hangos volt mint Notre Dame harangjai. Úgy öleli őt a fagyasztó hideg, akár egy gyűlölő anya. Álom volt csak az egész? Minden csupán elméjének illúziói? Elhagyta e egyáltalán valaha is ezeknek a falaknak a mocskát? Létezik e ő egyáltalán? Szabad volt. Saját lábain állhatott és mehetett, ahova csak elméje éppen kívánta. Álmodta volna? Kiugrott volna mindez a rácsos ablakon, hogy örökké eltűnjön? Mi lett volna a jobb? Bánkódni hogy elment, vagy rágódni azon hogy el se jött? Lágyan mozdult meg, szinte alig láthatóan emberi szemmel. Mozgása akár egy dög, melyet már inkább a benne lakomázó fehér kukacok nyüzsgése irányít. Kukacok? Ugyan dehogy! Egy sem járt erre soha! Kerülik oly nagyon, mintha teljes pusztulásukat vélnék látni eme helyen. Szemei kinyitódnak, ő valaha azok a szép kék szemek! Ujjai azok, melyek szemei elé tárulnak. Nézi őket némán, mint aki nem tudja mi lehet az. Körmei alig nőnek rajta. Nem érdekli. Érzi ahogy a fájdalom végigfut testén, belekukkant testének legapróbb zugába is. Beleremeg az érzésbe, izmai megfeszülnek és fájnak. Elméje kicsit eltompul. Lehet ennél jobban? Halálsikolyok és arcok. Óh, azok az arcok! Olyan távoliak, mintha csak álmodta volna az egészet. Morgás. Mély és vérszomjas, de nem az ő szájából. Üreges holt tekintet, látja ahogy nézi. Szürkés arcok. Nem dobog már a szívük sem. Ordítás és sikoly teljes lélekből, mely hideg karmaival szívét tépi mellkasában. Érzi ahogy tüdejéből fogy a levegő. Liheg és kapálódzik, kezeivel a levegőbe karmol, mintha mocsárban fuldokolna, megragadná valami lábát s húzná lefelé, nem tud a felszínre jutni. Tűnik a fény. Agóniába zárja őt a sötétség, vért hörög. Érzi ahogy teste feszül, tépődik, nem képes semmire. Ujjait hajába fúrja, mélyen és vadul, megragadja, tépi már a gyökerüktől. Úgy esnek a padlóra, akár az atombomba Hiroshimára. Nem némul el, bizony nem. Ordít mint a démon, ki benne lakozik mely gyilkol. Találkozik a Halállal. Nevetés, tapsvihar és éljenzés. Felemelkedik a vörös vászon. A nézők állnak s tapsolnak, éljeneznek és fütyülnek. Tetszett nekik az előadás. Elnémul, néz és nem érti. Hogy lehetséges ez?! Ez mind csak egy színjáték volt? Egy hatalmas és csodás hazugság? Már vége? A nézők elmennek, a fények kialszanak. Ő csak áll a színpadon s nem érti. Ez nem lehet még a vég! Az előadásnak folytatódni kell, de nincsenek már nézők se színészek. Csak áll és nem érti. Várja mikor kezdődik a második felvonás. Kezeire pillant, már nem látja rajtuk a zsinórokat. Ott fekszenek a földön, többé nem bábu a sors kezében. Mert Ő a Sors. A saját sorsa, mely azt diktálja, éljen. Ő a mindenség és közben a semmi. Mosoly. Kedves, üde, barátságos. Testét mardossa a hideg padló karmai, csontig hatolnak benne, de ez számára már nem fontos. Mély nyugalom az, mi körbeöleli őt, saját fényének tócsájában fekszik. Nem létezik idő. Számára már nem. Ennek jelentését és fontosságát már rég elfeledte. Milyen hosszú ideje is már, hogy itt van? Hogy létezik? Idő... Nem létezik. Csak az emberek figyelik az időt. De ő már rég nem az. Ő már nem. Ő saját kicsiny világában él, ahol fantáziája és emlékei egybefolynak, ahol csak az létezik ami benne él. Nem mozog. Mintha elfelejtett volna élni. Talán az is jobb lett volna számára. Ahogy kinyitotta szemét, látta, saját arca örökké az álomban maradt...
Kicsit értetlenül pislogott, amikor meglátta a hideg falat maga előtt. Ismét a földön aludt el.
- Hát álmodtuk volna drága szerelmem? Álom volt ez csupán mely elmúlt úgy mind a többi? - kérdeztem halkan magamtól. Hirtelen megrezzentem, ahogy saját hangomat halottam ismét. Megijesztett, elszerettem volna hirtelen futni, megmenekülni tőle, valahova messzire, ahol nem ér el keze. Másodpercek, percek telnek el s mind olyan nyomasztóan hosszúnak tűnik akár több száz évezred. De mit is számít ez, ha testemet a szobám jéghideg köve mardossa, ha belém marja vérengző körmeit? Mit számít az idő, ha úgy sem tudom máshogy tölteni azon kívül, hogy itt vagyok? Mi is az az idő? Felpillantok szobám apró ablakára. Túlságosan magasan van, hogy ki tudjak nézni rajta, hogy lássam hogy telik az a bizonyos idő. Nincs itt semmi. Mintha nem létezne más, csak az intézet hatalmas falai, melyek ketrec ként zúdulnak rám. Ismét lecsukom szemeimet, lehunyom őket, nem akarom inkább látni. Csak jobban fájna. Féllek hogy betör a bezártság, hisz szabad lélek vagyok. Engem nem törhetnek be...

A kataton őrületes vágya széles vigyorral ölelt körbe, s én pont így mosolyogtam vissza rá, mikor lábfejem órák hosszán át kifordul görcsbe rándult. Nem éreztem, sőt nem is tudtam mikor történhetett ez, talán már álmomban, talán éppen most, nem vagyok képes magamon érzékelni ezeket a dolgokat, hisz annyira természetes már, mint a légzés. Legszívesebben átölelném magam, de nem tudom. A valaha fehér, most már inkább sárga-szürkés kényszerzubbony összefonta karjaimat testem körül, ölelésbe kényszerítve saját magam. De ez nem ugyan az. Óh, hát hogy is lehetne ugyan az?! Szemeimet ismét kinyitom, elmémet a régi emlékek ostromolják. Megrándul a lábam, jelzi hogy még éllek. Hirtelen hátamra fordulok, mint akit fellöktek volna, összehúzódok, fejemet feljebb hajtom, így fejjel lefelé látom azt az átkozott ajtót, mely a szabadságomtól választ el. Szabadság... Mi is az valójában? Szabadság... Az voltam e valaha? Létezek e? Éllek e még egyáltalán? Nem. Ez nem élet. Ez a szenvedés Poklának legmélyebb bugyra, mely minduntalan arra emlékeztet, hogy a Halál az, mely megvált. És mikor már azt hiszem eljön értem végre, mikor hallom nesztelen suttogását ablakom alatt s én reménykedem hogy végre eljön értem, csupán besurran, hogy rajtam nevessen. Hideg kezével ölel magához. Az az édes ölelés... Sosem éreztem még olyan gyönyört. S én minduntalan kérdem tőle könnyes szemekkel: Ugye értem jöttél végre? Ugye végre már engem is magaddal viszel? S ő csak nevet, hangosan kacag rajtam, majd fülembe súgja biztatóan: Ó nem... Még nem. Te érted még nem jöttem. Csak eljöttem megnézni, mennyire szenvedsz, mennyire ölel körbe az őrület szenvedélyes karja. Szenvedj hát még egy darabig, nem vagy elég meggyötört lélek... S én szenvedek, mint egy bárány a farkas falkában, szenvedek mint megtépett vitorla, melyet vad vihar ostromol. Kiszökken ismét az ablakon, eltűnik, engem itt hagyva. Lehunyom szemem s érzem, látom a vasajtót magam előtt, látom az intézet falait, melyek minduntalan azt mondják nekem: Itt maradsz. Itt maradsz életed végéig. S talán így is van. Belépek a vaskapun, hátranézek. Utolsó pillantás arra, amit valaha életnek neveztem. Utolsó pillantás arra, amit hazámnak hívtam. Utolsó pillantás a szabadságra. Mély levegő, félelem. Bizonytalanság vesz körbe. Sötét arcok, s becsukódik a kapu mögöttem. Nehezen, hangosan. Mint a kong, elítélve engem ezzel életfogytig. Nem jutsz ki innen. Nincs szabadulás. Már nincs... Akkor értettem meg valójában, hogy nincs menekvés, csak az őrületbe, egyre jobban saját világomba. Felnéztem az arcokra. Félénken, óvatosan, reményekkel teli, hogy még valaha meglátom a zöldülő füvet, hogy még valaha bőrömet érinti a Nap meleg fénye. Akkor még nem tudtam mi vár rám. Sötétség, bezártság. A félelem taszított engem a káosz vermébe. Lassan, mégis biztosan, mint egy betegség. Egy halálos betegség. Nem tudok felnézni, nem látom már azt a bizonyos pontot elmémben, melybe régen kapaszkodtam. Hát mégis betörtek volna...? Emelkedik testem, mintha magától, de érzem két erős kar ragad meg két oldalról. Eljött ismét az idő, hogy bűneimről beszéljek, hogy arról meséljek miért vagyok itt, hogy miért vagyok ilyen, és miért érzem azt amit. Számtalanszor tettem így. Vagy csak eszre? Akkor a bizonyos napon? Mikor saját magamnak bevallottam, hogy igen, gonosz vagyok? Gonosz... Nem. Csak szeretetre vágyom, mint mindenki. Az őrök kivisznek a szobából, semmi kép sem biztató. Minden lépésem oly nehéz, mintha minden egyes lépéssel magam mögött hagynék egy darabot. Talpamba marja éles fogait a padló hidege, marcangolja róla bőrömet és húsomat. Nem nézek fel, nem nézek oldalra, sem a többi betegre. Nem akarom látni, ahogy rajtam kívül mások is pont úgy mint én, az Őrület Isten kegyeit élvezik. Pont úgy érzem magam, mint Alice csodaországba. Egy olyan csodaországban, mely kifordult. A Vörös királynőhöz visznek a Vörös Kártya Katonák, hogy ítélkezzen felettem bűneim miatt...

Előttem sötét erdő áll, vigyáznom kell, hisz a farkasok éhesek. Ezt jól tudom, de nem akarom hallani. Lassan tűnik el a fényforrás a horizont mögé, csak vigyáznom kell nehogy kígyóhoz érjek. Fejemben a hang, egy dolgot suttog csak: az életről semmit sem tudsz. Ha engeded, egy darabon kézen fogva veled mehetek. Vigyázz, nehogy eltévedj az erdőben, maradj az úton, ha árny nyel el, sosem térsz vissza.
Az út poros és dohos, nincs csak szikla és kosz. Rossz mint egy szerető, kinek vágyait nem teljesítem. Korbácsával ver, szemeiben tűz kel. Piszkos foltokat fest arcomra, nehéz s veszélyes, óh, egy kis vágy a pegazus szárnyaiból. Várjunk csak egy apró pillanatra, az út végén szemeimben megpillantva, egy régi emlék, mely már tán száz éves, mégis előttem áll, óh most mit csináljak? Lehunyom szemem s tovább indulok, azon az úton, ahol kúszik a szenvedély utánam. Felkavarja a port mögöttem, hogy teljesen bezárjon.
Halált érezni ebben a világban, ha utamat járom. Látni rajtuk, nem vagyok kívánt vendég. Lépteim mégis haladnak egyre csak előre. A bokrokban lesnek rám, nevetnek s aláznak, de mindez nem érdekel, én csak keresem azt miben te nem hiszel. Fejem felett sötét árny, sárkány lenne inkább, kívánnám. Találok egy falat, s neki is rohanok. Ez is csak egy üzenetem, hogy bánok halandói testemmel. Miért ne tehetném, mindez nem érdekel, törnek csontjaim, úgyis csak vendég vagyok ebben a világban. A bokorban kígyó lapul, várva lábamba marjon s földre terítsen. A fán egy varjú nevet rajtam, félve hogy a világ kiadja kincsét, melyet olyannyira félt előlem. Nyilaim nem fogynak, mindegyiket testemből tépem húsommal, mindet ellenségtől kaptam. Idővel minden seb begyógyul. Ajándékot viszek a vérfarkasoktól, bogánccsal teli kezemben… Merre is akartam menni, már rég elfeledtem, sebesült testem érzem. Utam bozótba vezet, még mindig jobb mint a láncok. Előttem a cél, már nem féllek, öngyilkos vagyok tudom, csak hogy bizonyítsak. Fejem fölött átok, és a sárkány még mindig sehol. Merre is akartam menni? Talán az összes irányba, már azt sem tudom hol vagyok, csak megyek.
S ismét hang szólal a fejemben: Tovább már veled nem mehetek, kövesd a messzi fényt, mert az árnyak csak hazudnak és elnyelnek. Mocskos világ áll előtted, óh mily gonosz. Csak ez tépi sebem. Én leszek a pajzsod, ne aggódj, amíg állok, érted harcolok és halok. Tudom egyedül a világot sosem hódítom meg, nem hazudok, gyakran esek el.
Felemel fejem s én rájuk nézek, mint a tükör úgy látom magam arcukban. Ki az a lány, ki szemükben engem figyel? Ki szabadon nevet fel? Arca piros, haja szép, szabadon jár és szabadon él. Figyelem szemét, a kék tengerét, nyitnám a szám, hogy elmém épp. Lépcső az, mely elém tárul, mint vaskos könyv, a lány előttem bezárul. Eltűnik, tán elfutott, s én csak ismét nyitom számat, hogy nem tudok. Arcomra maszkom nehezedik, belém folytja a gondolatot, melyet épp ki akartam mondani. Meglöknek s ráznak, talán most hibáztak... Teszek egy lépést, majd kettőt, ahogy a lépcsőn haladok, mint a háztetőn. Lassan s nyugodtan, óvatosan lépek, nem akarok elesni, hogy fejemet a sarkába véssem. Testem nehéz, lábam nem bírja, remegek mintha valaki rázna. Én mégis haladok egyre lejjebb, hogy terápiám kezdetét vegyem...

Haladunk lefele a nyúl üregébe, bolyongunk mint fény a sötétben. Látom ahogy előttem bukdácsol mélyen, szalad hogy az idejét elérje. Apró fülei már rég nincsenek, egykor fehér bundája be van mocskolva vérrel. Ez így nem, ez így nem lehet, felnézek és körbe nézek. A Kalapos épp egy gombát eszik, melytől arca megnehezedik. Nem értem a lényeget de nem is baj, nem szabad felednem az fontos igazat, az egyik pilula nagyobbá tesz, a másik talán kisebbé, s az melyet ha anyámtól veszek be, nem tesz velem semmit se. Sokan ülnek az asztalnál, pipázgatnak lágyan, isszák a nem létező teát. Cukorkákat esznek közben, süteményeket és nevetnek. Mosolyogva nézek utánuk, ahogy szórakoznak s nevetnek, mindent eláraszt a kellemes vízipipa füstje, lágyan hatol lelkembe. Halk kuncogás hagyja el számat, ahogy a fák között haladunk, észrevesznek engem s figyelnek, én intek nekik barátságosan. Odamennék hozzájuk nevetni, csatlakozni a szórakozáshoz. Arcuk komor mégis lágy, szomorú tekintetet szegeznek rám. Feláll a Kalapos s nekem int, megmutatja utam, látni rajtuk ijedtek.
- Üdvözöllek a világban, hol az időnek nincs lényege, hol minden lény képes megváltoztatni elméd állapotát. Hunyd le szemed s engedd, hogy könnyeid áradata magukkal vigyenek, hogy lásd hogy érzed magad valóban. Ha elveszettnek érzed maga, keresd meg Alice-t, ő tudni fogja a választ. Ő volt az ki érted zárta el világot, hogy élvezhesd - lágyan hajol meg s emeli poharát, elmosolyodik majd tovább rángat a nyomasztó vágy. Kedves mosollyal búcsúzom tőle, ahogy haladunk az erdő mélyén. Fák közt megpillantom a Vörös Kastélyt. Nyílik a vaskapu, s én belépek, magam mögött hagyva minden betegséget. Csodaszép látvány fogad engem, mégis izgalom tör ki bennem. Halkan kopog fehér cipőm a kövezett úton, a Katonák elhagynak félúton. Magamra maradok egy nagy csarnokban, meglátom Őt ahogy vigyorog arcomba. Nézem sötét haját, melyben kígyók tekeregnek, fenyegetve sziszegnek. Toporzékolok izgatottan, nem szólal meg, de én sem...
Kinyitom szemem s mélyen sóhajtok, arcomra komor érzelem ül ki. Felüllök a kényelemes bőrdíványon, túl kényelmes és puha számomra, túl szokatlan hogy képes legyek feküdni rajta. A nővel szemben ülök, lábaimra támasztom kezeimet összekulcsolva, államat nekitámasztom. Felpillantok rá, tekintetem gyilkos, gyűlölettel teli, talán túlságosan is. Érzem ahogy mellkasom nehezen emelkedik, próbálom elfojtani az érzelmeimet. Legszívesebben most tépném ki a szemét, azokat a szemeket amikkel engem néz.
- Hol van a terapeutám? - kérdezem komolyan, érezni hangomban, milyen nehéz visszafogni magam. Nem fröcsögök gyilkos fenyegetéseket, még nem.
- Maguk nem olvasták az aktáimat? Az utolsó női terapeutám az első ülésünkön süteménnyel szeretett volna kedveskedni, azt hitte ezzel egy kicsit megkapja a bizalmamat iránta. Tudja hogy végzett? A műanyag villával kiszúrtam a szemét. Kiszedtem majd lenyomtam a villával együtt a torkán. Ó igen... olyan szép volt hallani a visítását... Ahogy vergődik alattam. Nem volt idősebb magánál - elhallgatok kicsit, hangom most szenvedéllyel teli volt, élvezettel. Igen, élveztem amikor ezt tettem. El is mosolyodom lágyan, elégedetten mikor ezt mesélem.
- És még maguk akarják hogy gyógyuljak? - kérdezem tőle most már inkább komoly kíváncsisággal.

Halkan figyelem minden egyes szavát. Tekintetemet egyenes rá szegezem, szemébe nézek oly mélyen, mintha képes lennék a lelkébe hatolni, úgy érzem magam mint egy farkas, aki szürkületkor bújik elő s lesben állva figyeli sárga szemeivel áldozatát, figyeli őt és vár arra a pillanatra, hogy lecsaphasson rá.
- Idővel a maga álmaiba is félelem fog lopakodni. Még nagyon hideg lesz itt. A varjak már az ágakon várakoznak és a farkasok a maga nevét üvöltik. Megízlelik vérének ízét - suttogom neki halkan. Hangom tapintósan jéghideg, megfagyasztja az emberi szívet, fenyegető és enyhén sziszegő. Majd egy hang csendül fel elmémben: A falka veled van. Nem leszel egyedül, nem leszel magányos, csak ne kérdezz semmit és tarts ki... Elmosolyodom, de nem gonoszul, de nem is lágyan. Ismét a nőre nézek, elégedetten, farkas tekintettel.
- A fogak és karmok széttépik, ha belém a sötétségbe, kitudja vissza fog e jönni onnan. Orosz rulettel fogja tölteni utolsóan magányos pillanatait s kívánja majd, bár végezzen magával az az egy töltény. Az álmai ott maradnak mögötte, szétbomlanak mint a vízbe fojtott kréta. Vadásznak lenni annyi az előnye, mindenhol otthon érzi magát. A beteg állatot könnyen elejti, rég tudja, az üres szavakból nem lehet jól lakni - tudom hogy nem fog rezdülni egyetlen egy izmom se. Nem pislantok, tekintettem karmaival a nő lelkébe kapaszkodok hidegen, szorongatom és szinte már tépem. Felnevetek, hangosan és jóízűen, őrülten.
- Hogy maga rám jó hatással lenne? - nevetek hangosan, röhögök mintha torkomból egy démon akarná kitépni magát. Alig tudok levegőt venni, érzem ahogy tüdőm fáj, de nem vagyok képes ezt abbahagyni. Szemeim jobban kinyílnak, fejemet hátrébb döntöm.
- Nem! Nem! Dehogy is! - nevetek - Ha igazán a gyógyulásom lenne a maguk valós célja már rég kint lennék! Régesrég! - tovább nevetek hangosan, nevetésemet a hideg falak tépik szét és dobják vissza ezernyi apró darabban. Hirtelen abba hagyom, de számat nem csukom be. Küszködöm, igyekszem visszafojtani a következő röhögő hullámot. Lehorgasztom szemem, ismét a nőre nézek.
- Nem kedves. Itt sokkal többről van szó. És én már tudom is miről! Jól tudom hogy nem a páciensek gyógyulását akarják. Csak itt akarják tartani. A válasz egyszerű: pénz. Ha legalább a fele beteg meggyógyulna, kevesebb állami támogatást kapnának, a gyógyszer iparban is csökkenne az üzem. Ó nem, maguk csak olcsó gyógyszereket, nyugtatókat vásárolnak és azt adják be nekünk. Így semmit nem segít ez rajtunk, itt maradunk és maguk kapják a pénzt. Minél több beteg, annál több lóvé. Elvégre maga is munkanélküli lenne, ha nem lennénk mi. Őrültek. Nem de? - kérdezem nyugodtan, talán már túlságosan nyugodtan is. Tudom jól, igazam van. Hisz hogy ne lenne? Túl hosszú ideje vagyok már. 4 év... 4 hosszú év ami alatt megértettem, egyáltalán nem a gyógyulásról van szó.
- Ennyi erővel lobotómiát is végezhetnének rajtunk. Hisz miért is ne...? Ki tudná meg? 90%-a az itt lakóknak nincs családja. Senki nem keresi őket, nem hiányoznak senkinek. A szociális élet küszöbén vannak. Akkor miért is ne? Vagy talán végeznek lobotómiát? - kérdezem kicsit kíváncsian és közelebb hajolok a nőhöz. Fürkészem őt érdeklődve. Amióta itt vagyok egyszer se pislantottam. Volt időm ezt az úgymond képességet gyakorolni. Így nem hagyok le semmilyen apróságot abból, ami körülöttem történik.

Tökéletesen örülök annak hogy ennyire figyel engem. Mindig is imádtam amikor a középpontban voltam, itt, vagy otthon, vagy bárhol máshol, ha már otthon nem foglalkozott velem anyám, legalább itt verjem le mocskos komplexusaimat. Figyelem ahogy firkálgat, olykor elkapok egy-egy szót, ami számomra egyáltalán nem meglepő, csupán az "ártalmatlan". Meglátom ezt a szót és felpillantok a nőre. Szóval szerinte talán az lennék? Eddig minden orvosom tartott tőlem, hisz tudták, irdatlanul könnyen fel tudtak engem bőszíteni és ilyenkor bizony ha nem halálos, de igen veszélyes csapásokat mértem a vétkezőkre.
- Maga szerint ártalmatlan vagyok? - kérdezem kicsit kíváncsian, figyelem a papírját, majd felpillantok rá. Szemeimben nem azt a kellemetlen ellenszenvesedést látja, hanem inkább a barátságos és szelíd kíváncsiságot. Kicsit közelebb húzódok hozzá, ki is egyenesedek, amire hátam fájdalmasan roppan. Felnyögök kicsit, már hónapok teltek el azóta hogy kiegyenesedtem, a hirtelen kellemetlen fájdalomtól összeszorítom szemem és felszisszenek.
- Uhh... ez nagyot roppant - mondom viccelődve és fel is nevetek kicsit mosolyogva, mintha a nővel régi barátok lennénk. Arcom gyermekien kíváncsi, de még mondható hogy az egészséges körökben.
- Jó, rendben. Figyeljen kérem rám és ne viselkedjen úgy mintha császárnő lenne a bolondok közt. Mert tudja eléggé kellemetlen ha úgy viselkednek magával mintha... - elhúzom a szám egy kicsit kelletlenül - Nem mint egy bolonddal csak tudja kellemetlen azt látni hogy sokan tényleg a pénzért csinálják és nem azért mert segíteni akarnak. Az utolsó orvosomon és az előtte lévőkön is ugyan ezt az érdektelenődést láttam. Tartottak tőlem. Nem akartak közel kerülni hozzám. Csak... tették a dolgukat... - elhallgatok kicsit és csalódottan nézem magam előtt a padlót. Kicsit megmocorgok, kezd kellemetlen lenni a kényszerzubbony, de tudom hogy nem veszik le rólam.
- Tudja én tényleg szeretnék gyógyulni. De már 4 éve gumiszobában vagyok, magánzárkán. Nem járhatok ki, nem csinálhatok semmit. Mindig a kényszerzubbonyt hordom. Ez az egész csak egyre jobban az őrületbe kerget. Gondolom megérti... 17 éves vagyok, de életemben nem voltam házibuliban, utoljára 4 évesen láttam a TV-t, azt se tudom mi történik odakint a falak mögött. Hogy létezik e olyan hogy világ. Nagyon ki szeretnék menni már egy kicsit. Érezni a napocska kellemes melegét, meg a szellő simogatását. Ez helyett itt vagyok bezárva... - hangom kicsit elcsuklik, érzem ahogy apró gombóc kezd kialakulni, de igyekszem nem kétségbeesni. Sajnos nem igazán tudom ezt visszatartani.
- Ha tényleg segíteni akar, kössünk kompromisszumot. Már elegem van abból hogy magánzárkán vagyok, hogy a nap 24 órájában ugyan azt a négy falat látom. Elegem van a világ gyűlölködésből. Élni szeretnék. Kérem, ha néha kaphatnék újságot, hogy tudjam mi zajlik kint a világban, vagy esetleg ha naponta legalább a híradót nézhessem meg... Nem tudom milyen nap van, nem tudom milyen évszak. Nem tudok semmit... Kérem... had kapjam vissza a játékaimat és a ceruzáimat hogy el tudjam magam foglalni a cellában... Vagy legalább a plüss nyuszimat adják vissza... - ajkaim lassan görbülnek kétségbeesésbe. Mélyen sóhajtok fel és beleremegek egy kicsit az egészbe. Felpillantok a nőre, láthatja szemeimben hogy már nem igazán bírom az itteni bezártságot. Minden egyes szavam teljesen őszintén hangzott, már nagyon nem bírom. Vagy most téblábolok ki az egészből, vagy már annyira beleesek, hogy nem tudok kimászni belőle. Vagy csak most is megjátszom magam, hogy elérjem bizarr célom...?

Fürkészem arcát kíváncsian mint egy gyermek aki elől a karácsonyi ajándékokat rejtegetik. Szelíden mosolyodom el kedvesen, már-már naivan amikor észreveszem a doktornő reakcióját azon, észrevettem, láttam amit írt. Szégyenlősen kuncogok fel kicsit, talán el is pirultam, de a "szájkosaram" miatt ezt se ő, se pedig én nem látjuk. Szemeimben mégis gyönyörűen látni azt az egyfajta ártatlan csillogást. Én valójában nem is láthatnám, hisz ahhoz egy tükör kéne. Hirtelen elgondolkodom azon, mikor is láttam saját arcomat utoljára, vajon hogy is nézhetek most ki. Biztos ugyan olyan aranyos és ártatlan kislány vagyok, mint akkor, mikor utoljára láttam magam. Igen, pontosan emlékszem arra a napra. A gyerekotthonban volt. Érzem ahogy arcom hirtelen megrándul, talán nem is látszik de én nagyon jól érzem. Mintha az elmém sűrű ködéből merülne fel, meglátom az arcát. Talán nem volt jó ötlet a gyerekotthonra gondolni... Felmorgok kicsit, halk morgás, mint egy kutya, mely kölykeit védi. Felcsendül elmémben az éles nevetés, melyet túl gyakran hallok mostanában: Miért beszélsz vele? Nem látod hogy csak játszik velünk? Ő is olyan mocskos mint az anyád... Érzem ahogy elmém görcsbe rándul, elenyészik.
Fejemet kicsit megropogtatom s a nőre nézek ismét. Halkan nevetek fel, de ez már teljesen más nevetés. Inkább hörgőnek mondható. Tekintetemmel szinte gyilkolom őt.
- Kedves... Doktornő. Ha maga szerint ártalmatlan vagyok, ha nem vagyok bolond, miért vagyunk még mindig itt? Engedjen ki akkor - hajolok hozzá kicsit, szavaimat inkább sziszegem - Vegye le rólunk ezt a szájkosarat és a kényszerzubbonyt. Ha igazán segíteni akar rajtunk, engedje szabadjára azt, aminek szabadnak kell lenni. És akkor talán mi is kegyesek leszünk magához... - arcomra egyfajta szadista vigyor húzódik, ami sok elmebeteg vigyora, az enyém mégis kicsit más. Érezni s látni rajta, apró vonalaiban, nem teljesen őszinte. Mintha valaki nem akarná ezt... És valóban. Harcolni próbálok elmémben saját őrületemmel. Azzal a személyiséggel, mely csak a gyilkolás vágyát ismeri, mely számára mások halálhörgése a szenvedélyes szerelem.
- Fejezd be... Kérlek hadd abba...! Mindent elrontasz... én már... én már nem akarok itt lenni! Kérlek! - nyögök fel hirtelen kétségbeesetten és suttogva, mintha félnék saját magamtól. Érzem ahogy szemeimbe a sós könnyek torlódnak, nem kérve engedélyt senkitől.
- Ha már egyszer valaki őrültnek titulál, főleg egy orvos, akkor már csinálhat bármit kedves doktornő. Próbálhat védekezni, próbálhatja elmagyarázni... A védekezés hirtelen őrült támadás lesz, a magyarázat puszta bolond szavai. Nem lesz senki aki hisz magának és az orvosok is már csak úgy fognak magára tekinteni mint egy őrültre, nem pedig egy emberre akinek problémái vannak. Akinek talán csak hiányzik pár kedves szó, egy megértő tekintet. Én is csak arra vágyok hogy szeressen valaki, hogy azért foglalkozzon velem mert kedvel és nem azért mert az a kötelessége – mondom neki őszintén, bár kicsit zaklatott hangon. Meglepődök saját magamon, hogy annyi év után most először kimondtam ezeket a gondolatokat, hogy bevallottam, én is vágyom egy anya szeretetére. Vagy ha nem is egy anya, de talán bárki más szeretetére, egy őszinte kedves szóra. Hisz ki ne vágyna, ha ennyi évig ilyen helyen van bezárva…?

Csendben figyelem ahogy vékony ujjaival játszadozik azokkal a csodaszép hajtincsekkel. Számomra lenyűgöző pár pillanatra, azok a néhány vörös szalagok, melyek bele vannak fonva, vagy körbe vannak tekerve haján, nem igazán tudom eldönteni, de erről én magam jutok eszembe még kiskoromban, amikor az udvaron próbálgattam saját hajamat fonogatni, de nem sok sikerrel. Szemem lassan siklik végig hajtincsein, úgy fürkészem őket, mintha életemben először látnék ilyet. És valóban… Már-már úgy érzem ismét visszaesek saját múltamba, mikor szemem sarkában az ablakból beszűrődő napsugár megérinti a hideg padlót. Simogatja lágyan, kényezteti melegével. Figyelem és érzem, ahogy szemem a látvány boldogságától kicsit összehúzódik. Próbálom magamba inni a fény láthatatlan színeit, hogy örökre emlékembe véssem. Oly rég láttam… Lassan nyitom a szám, tudom hogy válaszolnom kell a terapeutámnak.
- Tudja Kedves Doktornő... Maga az első aki 4 év alatt feltette nekem ezt az kérdést. Hogy ÉN mint gondolok magamról és nem azt hogy szerintem miért vagyok itt... Ez pedig roppant fontos. Mert bár minden le van írva az aktáimba, már ha azt hiszem ezeket maguk úgy hívják, sőt többször is le van írva ha jól sejtem, de eddig senki... nem... tette fel ezt a ... kérdést... - utolsó pár szavat határozottan kicsit lassabban és szótagoltabban mondom ki, de nem azért mert valamelyik személyiségem elmémben sétafikál és hangokat suttog fülembe. Dehogy is... az igazság ott rejlik, hogy csak fejemben válogatom a gondolatokat, valóban nehezemre esik erre a kérdésre válaszolni, nem tagadom. Nehéz véleményt nyilvánítani magamról.
- Nos... - kezdek bele lassan - Valóban nehéz magamról véleményt mondani - vallom be nyugodtan. Látni rajtam, hogy fontolgatom, milyen szavak lennének a megfelelőek - Nem vallom magam őrültnek... se bolondnak. Én tényleg nem szorulok ilyen drasztikus helyre mint ez az intézet. Sokan szörnyetegnek hívnak, de kérdem én miért...? Mert feldaraboltam az anyámat és megettem? Ugyan már... Gondolkodjunk racionálisan. Láttam apámat ahogy lelőtték a hátsó udvarban, abban az udvarban ahol együtt játszottunk, ahol nekem faházikót épített... Egy ember számára már ez is rettenetes dolog egy életre. Anyám lelkileg terrorizált, nem törődött velem. Nem vagyok én beteg Kedves Doktornő. Én csak gyerek vagyok akinek nem volt rendes gyerekkora, akinek nem adatott rendes neveltetés. Nem szereti őt senki. Én csak arra vágyok hogy valaki szeretettel foglalkozzon és neveljen engem. Ha ezt megkapom ugyan olyan normális leszek mint bármely korombeli. Sőt, talán jobb is - mondom kicsit elmosolyodva, mintha boldog lennék... Talán annak érzem magam? Lehet mégis jó hatással van rám a Doktornő...
- Ami a személyiségeket illeti, nem hinném hogy skizofrén vagyok. Csak figyelemre vágyok de azok a dolgok és azok az emberek akikben vagy amikben csalódtam védekezek. Az úgy mond másik személyiségem csak egy fajta védelmi mechanizmus ami szinte ösztönösen kapcsol be. Amikor féllek hogy ismét bántani fognak vagy csalódást okoznak, akkor inkább védekezésképpen támadok. Próbálom elüldözéssel és ilyen viselkedéssel megfélemlíteni hogy ne kerüljön közel hozzám inkább. Féllek már a csalódástól. Épp ezért saját fantázia világomba menekültem, ahol minden úgy van ahogy én szeretném. Csak sajnos a múltam rossz emlékei is olykor belekeverődnek… Nem rossz dolog fantáziálni, hisz minden egészséges ember ezt teszi. De nálam ez talán olykor elfajul és az már nem jó. Ki szeretném élni az elmaradt gyerekkoromat, de nem hinném hogy lesz rá valaha is lehetőség. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy belül mindig is gyerekek maradunk – fejezem be nyugodtan saját magamról a véleményezést, nem is igazán tudom mit mondhatnék magamról – Ez a véleményem magamról – zárom le végül az egész dolgot és megvonom kicsit vállam. Teljesen nyugodt hangom egész végig olyan barátságos volt, mintha szórakoztató és kellemes lenne számomra a doktornő jelenléte. Talán így is van. Lehet mégis segíteni akar nekem. Legalább is a viselkedéséből ezt szűröm ki. Szavaira a gyógyszert illetően csak bólintok, jelezve neki hogy megértettem amit mond. Hosszabb ideig nem szólok ismét semmit. Csak figyelem a fényt, mely a padlóra vetődik, ahogy az apró porszemcsék csillogva lebegnek benne.
- Milyen idő van kint Doktornő? – kérdezem halkan, szinte suttogva, mintha félnék hogy valaki ezt a kérdést rajtunk kívül más is meghallaná. Hirtelen eltűnik a fény, érezhetően sötétebb lesz a szobában. Elszomorodom, hisz reményem ugyan ilyen gyorsan tűnt el életemből és nekem is már csak a homályos reménytelenség maradt. Most nézek vissza csak hosszabb idő után terapeutámra.
- Mondja Doktornő, miért engem vállalt el? Hisz olvashatta hogy gyűlölöm a nőket, Dr. Arkham volt hogy több hétig nem tudott nekem megfelelő terapeutát találni aki elvállalt volna. Hisz akit idő után nem csonkítottam meg, azt megöltem. Az első női terapeutámmal is nagyon csúnyán elbántam. Nagyon sajnálom amit csináltam… Mégis miért engem, ha annyi más beteg van itt? – kérdezem tőle kíváncsian, arcát fürkészem lágyan, nem akarok kellemetlenül hatni rá. Tudom jól, a mostani válaszától fog függni nem csak az én, de a többiek sorsa is…

Kicsit elpirulok ahogy a szégyenkezés keze végigfut sápadt, beesett arcomon. Észreveszem rajta, nem igazán kedveli a "doktornő" formalitási megszólítást. Nem igazán értem miért, hisz sokan el sem árulták nevüket, mindig csak "Az új orvosa, terapeutája"-ként mutatkozott be. Lehet Alyce amiért olyan fiatal még talán naiv és kevés, talán nagyon kevés tapasztalattal rendelkezik. Lehet még meleg az orvosi papírja. Kicsit felbiggyesztem ajkaimat, érzem ahogy ütköznek a kellemetlen szájkosár falaiba. Alyce... szemeimen látni hogy mélyen elgondolkodom, ahogy próbálom épp elmémet óvatosan vékony kötélen leengedni az őrületbe és kutatni benne valami után.
- Alyce... Alyce... - suttogom halkan, szinte észre se veszem hogy kimondom a nevét, homlokom összeráncolom egy kicsit, majd hirtelen felnevetek kedvesen. Igen, már eszembe jutott. Azonnal szóvá is teszem, hogy minél többet beszélgethessek vele.
- Alyce volt az egyik kedvenc mesém főszereplője. Azt hiszem... Alice Csodaországban... Igen, ez volt a neve! Nagyon szerettem kiskoromban. Nem értettem a mese lényegét, de ettől függetlenül sok karakter belőle nagyon tetszett. Valahogy... érdekesek voltak. Lenyűgözőek... - az utolsó mondatomat, vagy inkább már csak szavat oly halkan suttogom magam elé, hogy szinte el sem hagyja a szájkosaram borzasztó szorítását. Elmém mélyen kalandozik el az ide útra. Mit is mondott a Kalapos nekem...? Szemeimet oly mélyen fúrom a padlóba, mintha látnám mi van alattunk. Alyce... Alice... Vörös Királynő, Vörös Szalagok... nő. Érzem saját elmémben ahogy kibontakozik bennem a szörnyű igazság. Ő az. Akinél a kulcs van. Valamelyik pilula nagyobbá tesz, valamelyik kisebbé, és egy a szabadulás kulcsa. Érzem ahogy megvan a válaszhoz való puzzle darabok, már csak összerakni hiányzik a teljes képet. Halkan lehellek ki nehezen. Már össze is raktam...
Felpillantok hirtelen Alyce-ra, mikor észreveszem kíváncsi arcát enyhén hőkölök hátra zavarodottan. Nézem őt mintha csak most vettem volna észre, hogy egész idő alatt itt van velem. Ijedten pislogok rá.
- Hogy anyámat...? Nincs? Nincs az iratokban? Az nem lehet. Hisz a múlt héten még benne volt. A terapeutám aki maga előtt volt azt mondta ott van leírva. Igen-igen, éhes voltam. Tudja 8-9 éves voltam akkor azt hiszem és anyám akkor ugye nagyon rosszul bánt velem, gyakran éheztetett meg ilyesmi. Ő már több napja azt hiszem halott volt. Vagy pár órája. Én akkor nem tudtam számolni az időt. Ki voltam éhezve már nagyon. Hirtelen mintha kikapcsolt volna az elmém vagy mi és már csak azon kaptam magam hogy valamit eszek. Nem tudtam mit, nem is érdekelt, csak az volt a fontos hogy ne legyek éhes - válaszolom neki, érzem ahogy izmaim megfeszülnek és veríték gyöngyözik homlokomon. Tudom jól miért tettem. Bosszúból. Elvégeztem anyámon az igazságot. Az én igazságomat azért amit kaptam tőle.
- Szedni fogom. Nem akarok már itt lenni. Ha életem végégig szednem kell nem baj. Az csak egy kis áldozat a szabadság érdekében - mondom neki kedvesen, láthatja rajtam elszántságomat, hogy én már pedig megteszek minden tőlem telhetőt, hogy ismét visszatérjek a normális társasági életbe. Amikor a kinti időről mesél nekem, lecsukom szemem és próbálom elképzelni magam előtt, ahogy a tél hideg karmai lassan húzódnak vissza a tavaszi meleg napsugarak elől, átadva nekik helyüket. Valóban nagyon hideg tél köszöntött be ebben az évben. Szörnyű és nehéz volt elviselni jéghideg fogait, ahogy testembe mart, egészen csontomig és én csak dideregtem, nem adtam meg magam neki. Próbálom felidézni a meleg érintést, a madarak dalát, de ez már sajnos nem megy. Beletörődő arccal nyitom ki szemem, ismét Alycra pillantok. Mosolyog rám... Szavai mintha teljesen eltompulnának mosolyának sugarában. Úgy néz ki Alyce mint egy ragyogó, meleg nap, aki kedvesen simítja meg meggyötört lelkem. Mosoly. Mintha őszinte lenne... Talán az is. Vagy csak túl jól játssza szerepét... Nem szabad elfelednem sok dologról, így inkább felteszek ismét egy kérdést.
- Szóval ez azt jelenti hogy maga még nem igazán dolgozott ilyen helyen? A prezentáció az mit jelent? - kérdezem kíváncsian, fejemet enyhén oldalra billentem, alig érzékelhetően.

Alyce szavain csak könnyedén vonom meg vállam. Mit tehettem volna? Nem is a bosszúvágy, inkább az éhség vezényelt engem azokban a fura pillanatokban. Mikor szóvá teszi, hogy el sem tudja képzelni, miket éltem át gyerekkoromban. Én sajnos túlságosan is jól el tudom képzelni mindazt a szörnyűséget amin végig kellett bukdácsolnom. Érzem ahogy izmaim ismét kicsit megfeszülnek a kellemetlen gondolatok felmerülései alatt, beleborzongok egy kicsit.
- Nem szeretek erről beszélni. Valóban nem tudja elképzelni Alyce. És én sem tudom elképzelni azt, hogy az iratok tévedhetnek - válaszolom neki végül kicsit még remegő elmével, de nyugodt hangon. Figyelem ahogy valamit ír a papírjai közé. Vajon ha hazamegy tényleg foglalkozni fog azzal amit mondtam neki? Merül fel a gondolat fejemben, csak a remény apró fénye van meg bennem hogy így fog tenni. Figyelmesen hallgatom végig mindazt amit mond nekem. Viszont figyelmemet nem nem tudta elkerülni az a pár szó, amit utoljára mondott ki. "Lesz egy szép munkám..." Elgondolkodom rajta s már tudom is mire gondol. Ugye megmondtam neked? Minden nő önző. Ő is csak azért van itt hogy hasznot húzzon belőled. Hogy elismerést kapjon... Széles vigyor elmémben, mely dárda ként hatol végig rajtam. Nightmare hideg érintése szilánkokra törte azt a csöppnyi reményt, mely bennem éledezni kezdett. És valóban, igaza lehet. Sőt, nem lehet. Igaza van. De hogy lehetséges hogy már Alice is...? Felpillantok kicsit gondolataim birodalmából. Egy számomra kellemetlen csipogó hang üti meg fülem, leülepszik benne. Hát vége? Kicsit aggódva pillantok a nőre, szemeimben a kellemetlen szomorú tekintet, a magány csillaga ragyog benne.
- Ilyen hamar vége lenne? - kérdezem csalódottan és felnézek a két közeledő Vörös Katonára, ahogy testükkel mozognak, mintha hullámozna az egész. Kezükben a hosszú dárda, fenyegetve engem néznek. Rossz pillantásuk elárulja, ismét értem jöttek, hogy elvigyenek a Királynő színe elől. Lejárt az idő és sakkban tartom őt. Én ugyanis tudok valamit, amit ő nem... Nem szabad hibázni... Merül fel bennem az élesen figyelmeztető gondolat. Tudom jól, mi történt legutoljára, mikor hibáztam. Önkéntelenül lenéztem kezeimre, melyek kényszerölelésben tartották magukat testem körül. Azok a harapásnyomok... a karmolások. Azok a hegek... talán soha nem fognak eltűnni. Testem megemelkedik, ahogy felemelnek, érzem ahogy önkéntelenül lépek, hisz hogy is tudnék szembeszállni velük. Még mielőtt kivinnének a szobából, hátrapillantok Alyce-ra.
- Ha holnap reggel mindketten épségben ébredünk fel, találkozunk - hangom nem fenyegető, sem kellemetlen. Inkább nyugodt. Túlságosan is nyugodt, érzelemmentes, mintha soha életemben nem lennének érzelmeim. Néha kívánom bár így lenne... Nincs több mondani valóm számára. S ha ő mondana is valamit, talán még mielőtt eljutott volna hozzám, az elmémben felhúzódó gátaknak csapódik, ezernyi darabra szétesve. Ismét átadom magam a saját őrületemnek...

Érzem ahogy ez a föld lábaim alól esik, oda ahova én nem akarom. Kúszik és vonaglik előttem, mintha nem akarná, lábam nyugodtan érintse. Bizonytalan járda, melynek kirakott kockái emelkednek vagy süllyednek, nem vagyok biztos benne hova lépjek. Ringatódzik elmémben az álom, mely ott lóg szemeim előtt, a macska kaján mosolya, suttogva hatol belém. Itt vagyok veled... Hallani fejemben, jön mint a hideg lehellett. Hullámzik testem, minél jobban bizonytalanabb vagyok, érzem ahogy ringatódzik az élet vad hullámain. Csapkodják össze-vissza, már csak arra kell vigyáznom, nehogy zátonyra vigyenek, esetleg azokra a messzi kövekre a távolban, mert akkor elveszek. Mi értelme volt ennek...? Teszem fel a nagy kérdést magamban. Hogy ide kerültem? Fejezem be a gondolatot, már féllek a választól, érzem azokat a szörnyű karmokat fejemben, melyek sose fognak elengedni, csak olykor enyhítik a fájdalmat. Felnézek kicsit, azok a Katonák még mindig itt vannak, közre fogtak hogy ne tudjak menekülni, de hát hova is tudnék, egy ilyen helyen? Tápláld az elméd... Nem akarom... Féllek hogy rájönnek az egészre... Ne félj amíg a falka veled van... Ne félj csak csináld és ne kérdezz semmit. De hisz Alice! Az egyetlen reményünk a szabadulásra...! NEM Ő AZ! Csak játszanak velünk, de NEM Ő AZ! A Vörös Királynő vette fel arcát, de minket nem tudnak átverni! Itt vagyunk a kastélyában! Nézz csak szét! NÉZZ SZÉT ÉS MOND MIT LÁTSZ?! - érzem ahogy karmos kezével arcomat szorongatja elmémben, ahogy jéghidegen fúródnak hosszú ujjai bőrömbe. Szorítja és kényszerít hogy emeljem fel a fejem, hogy a Kártya Őrökre nézzek. ŐK! Hát ez nem elég?! - kérdi tőlem ismét, érzem hangján az elégedetlenség gonoszságát, ahogy fenyeget és engem kínoz. Az Őrök erről mit sem tudnak, hogy vad tánc dúl fejemben, ahogy rádöbbenek az igazságra, ahogy leleplezem, Alice nincs többé. Beleremegek ebbe az érzésbe, de nem szabad tétovázni, játszani kell a szerepet, amit kiosztottak nekem... És én játszom, mert nincs más választásom. Úgy fröcsög elmémben a harag démonja, mint egy hárpia, ki épp áldozatának életére akar törni. Felhördülök kicsit, nem bírom visszafojtani, de muszáj. Muszáj... Értünk kell. Hátranézek vállam felett, látni akarom, milyen utat hagytam magam mögött. Látni akarom a kastély kapuit, ahogy elhagyjuk a hatalmas folyosókat, a fényűző termeket. Mire mindez? Szobrok és képek, baldachinos függönyök... Égni fog mindez egyszer. S akkor meghallom a lépteit tompa elmémben, mint a kövek, mint a lavina, oly hangosan csendülnek fel benne. Alice... A nő mosolya megcáfolhatatlan, ahogy hosszú fehér szoknyájának pompás fénye most a vértől mocskos. De hát mi történt vele? Mégis oly nyugodt... A mosolya... De valamit még hallok, valamit aminek csengése szintén oly felemelő, mint maga a lány érkezése. A doboz! Hát mégsem hagyott cserben... Lehellem elmémben, érzem a mély megkönnyebbülést és a felemelő örömet. Ott van... Az egyik nagyobbá tesz, a másik kisebbé, de van, amelyik szabaddá...
Mit sem tudnak az őrök és Alyce arról, mi zajlik a lány fejében, úgy néz maga elé mint egy élőhalott, akin a lobotómia kegyetlen játékát végezték volna. S ő csak áll, amíg az őrök tovább nem vonszolják...