Arkham elmegyógyintézet - Cellák

Bár nem teljesen érzékelem, mégis a fák árnyai lassan megnyúlni látszanak. Hosszú sötét kezeik felénk kúsznak éhesen, ahogy a nap ragyogó fénye egyre haloványabban dereng a magas égbolton. Még bár nem jelentek meg a csillagok, de még a hideg esti szellő sem köszöntött be, még mindig ugyan olyan lágy melegséggel simogatta arcomat mint eddig, mégis tudtam, hamarosan ennek a napnak is, mint oly sok másnak, véget ér. Valahol belül a szomorúság s bánat lappangott. Akkor is, ha láncra vertem őket oly eldugott helyen lelkem összetett labirintusában, de úgy látszott mint minden más életemben, ők is megtalálják hamarosan az igazi, egyszerű és gyors utat felém, hogy könyörtelenül hatalmukba vethessenek s megéreztessék velem, eme vigadalom s boldogság csak múló dolog, akár oly sok minden amit eddig láttam. Múló dolog... Bár nem akartam elismerni, mégis erre kényszerültem. Szívem enyhén húzódott össze, mikor láttam Vörös Lovagom tekintetét. Oly aggodalmas volt, tétova, mint akinek nem akaródzik kérdésemre válaszolni. Arcom átadta magát a ráncoknak, melyek csak akkor futottak ki rá, amikor kétségbe voltam esve. Valamilyen oknál fogva máskor nem gyötörtek, máskor nem mutatkoztak. Csak most, hogy fiatal koromat megcáfolják s egy idős hölgynek nézzek ki, aki elvesztette arcának összes bájos vonását. Hogy öreggé és csúffá tegyenek arra a pár másodpercre, amíg szívem mellkasomban fájdalmasan szorul össze, nem engedvén a dobogásnak. Hallgattam szavait, melyek ezerszer és ezerszer adták vissza magukat elmémben. Halk sóhaj, egy lágy, szinte lehelet, melyet talán ki se adtam, de mégis megszületett. Elmém tán fel sem fogta azokat, miket mondott nekem, pedig oly sokszor visszhangoztak elmémben. Szemeim kissé elkerekedtek, nem akartam elhinni. Ha ő teremtette eme világot számomra, hogy szabad lehessek, miért? Ki ő és miért? Művész... Eme szót párszor megforgattam számban. Művész... ó de sokszor hallottam mégis olyan mintha egyszer sem, de jelentését sosem fogtam fel. Művész. Egy olyan személy, ki csodálatos dolgokat alkot a szürke világnak. A művész, ki saját elméjének rabszolgája s mégis szabad benne. A művész, kit nem ostromol a világ törvénye, azok az elvárások s normák, melyek minden ember életében benne vannak. Szóval ez lennék én? Művész? A saját elmém művésze?
Végignézek a díszes társaságon, ahogy vágyakozva pillantok mindenkire külön s külön. Nem akarom itt hagyni eme csodaszép helyet, eme csodaszép lényeket, eme csodaszép boldogságot. Hol lehetnék szabadabb és boldogabb mint itt? Hát hol? Ott kinn a nagy világban? Ahonnan ide kellett menekülnöm? Tekintetem fájdalmasan vettem le róluk, majd a poros földet néztem lábaim alatt. Egy aprócska fűszál, alig volt látható, mégis ott volt. Csendben és óvatosan bújt elő a földből, hogy új életre kelthessen, növekedjen. Új élet... Hát talán ez lenne az oka mindennek? A szabadság egy új élet kezdete. Felpillantok s tekintetem azonnal eltűnik mélyen Thomas szemeinek messzi ölelésében. Hallom a nyuszi óráját, ó édes szerelmem! De valami már rég nincs rendben. Elhalkult az óra lágy s kellemes ketyegése, ez helyet inkább valami rosszabbat, rémesebbet hallok. Nem tudom bár mi az, de érzem lelkemben, hogy azonnal indulnunk kell utamra, mely itt ezek szerint nem állhat meg, hogy elmém utolsó leheletéig vigadjak és táncoljak boldogan másokkal. Mély sóhaj, ahogy mellkasom megemelkedik s lágyan csapódik neki a ruhának, mely vele együtt tágul s ismét összehúzódik, megkapva eredeti alakját s formáját. Eme sóhajom valóban túl nehéz volt, el kellett hát hagynom mindezt, mégpedig gyorsan. Minden csak rajtam állt s bár szívesen maradtam volna itt örökre, mégsem tehettem. Csupán egy mód volt erre tudtam jól, álmaimban s emlékeimben ismét s ismét visszatérek majd, hogy felfedezhessem jobban ezt a csodaszép világot, hogy új nagyszerű kalandokban legyen részem, hogy új barátokra leljek.
Eltekintettem Thomas gyönyörű szemeitől, majd a vendégekre néztem. Szemeim szomorúak voltak, de mégis az őszinte boldogság lángja pislákolt bennük. Egy mosoly, kedves és barátságos mosoly derengett arcomon. Nem illedelmes, hanem olyan mint egy gyermeké, aki barátaival szemez és agyában egy újabb csínytevés tervei zakatolnak.
- Én... nem akarlak titeket itt hagyni de muszáj. Köszönöm szépen a kellemes fogattatást. Sosem foglak benneteket elfelejteni. Remélem még... találkozunk valamikor és ismét együtt szórakozunk majd - köszönök el tőlük, hangom enyhén megremeg ahogy nehezen válogatom szavaimat.
- Minden jót! - mondom végül s Thomasba karolok lágyan. Karom alig érezhetően fonódik az övé köré, ahogy haladunk fekete lovához, mely mint az éjszaka sötétsége úgy áll nyugodtan helyén. Lépteim akár a pillangók tánca, oly könnyűek voltak. Szinte táncoltam a levegőben. Vállába kapaszkodok ahogy felsegít izmos lovára s én elpirulok lágyan.
- Induljunk hát... - mondom neki halkan. Látni rajtam, nem akarok elmenni, fáj minden másodperc amit még itt töltünk. Szemeimmel a társaságot figyelem mindaddig amíg el nem indulunk.

Ülök a fekete ménes hátán, érzem minden izmának rezdülését magam alatt, ahogy kicsit próbálok elhelyezkedni. Megigazítom hosszú vörös köpenyemet, nem szeretném hogy útban legyen, hogy netán Thomas ráülve húzza azt nekem. Egyik oldalam felére söpröm, majd elrendezem, hogy ne legyen ott össze-vissza, mégis meg kell adnom a módját az egésznek, ha én vagyok a Vörös Hercegnő, mint nemrégiben, ezen a pompás találkán kiderült. Soha életemben nem ültem még lovon, kissé bizonytalanul kapaszkodok, de bízom mint Thomasban úgy lovában is. Ujjaim lágyan futnak végig az állat nyakán, sörényét óvatosan megérintve, nem szeretném őt semmilyen hirtelen mozdulatokkal provokálni, csupán érezni szőrét ujjaim alatt. Éjsötét sörénye számomra puha és finom tapintású, legalább olyannyira kellemes érzéssel tölt el, mint Drága Szerelmemet magamhoz ölelni.
Felül a férfi is, könnyedén s mint egy igazi király, úgy ül a lovon. Talán sok minden nem úgy van mint először gondoltam, lehet nincs is Vörös Királynő s kastélya már csak a múlt enyhe töredéke, vagy saját fantáziám szüleménye az egész. Igen, az utóbbi sokkal valószínűbb, hisz hogy lehetséges lenne mindez, amit itt láttam s átéltem, a Szabó és a beszélő állatok, a nyuszi és a találka. Nem is vagyok egészen biztos abban, hogy Alice is igazi volt e, vagy csak újabb hosszú napot töltöttem el saját elmém bebarangolásában. Most úgy döntök, még egy apró ideig nem foglalkozok ezzel, Thomas karjai mikor derekam köré fonódnak én ismét csak elpirulok lágyan, egy szégyenlős mosoly húzódik arcomra, ahogy fogadom a gyenge és kellemes törődést, azt az odafigyelést, amit eddig sosem kaptam meg senkitől, egyetlen szerető anyától sem, nem még hogy férfitól. Elköszön s én már csak intek fájó szívvel az állatoknak, érzem ahogy nem vagyok képes elbúcsúzni, szavaim bennragadnak torkomban, nem engedik el a hangszálak. Talán jobb is így, hisz a búcsúzás számomra mindig is fájdalmas volt, szint úgy mint most, de mégis, valahol mélyen kellemes melengetést érzek, a boldogság lángját ahogy fellobbant bennem, s hosszú ideig, történjen tán bármi is, de nem fog kialudni. A ló felágaskodik s én erősebben kapaszkodok, megérzem jobban Thomast hátam mögött, így lenyugszok, ismét biztonságban érzem magam. Tudom, jó kezek közt vagyok, vigyázni fog rám, óvni minden bajtól.
A ló vágtája, patájának dobogása kellemes dallamra emlékeztet, ahogy nehezen esnek patái a puha földre s az mint a dobszó, úgy verődik vissza ritmikusan. Lassan leszáll a nap az égről, átadva helyét a százezernyi csillagnak, a fekete tündöklő égboltnak, s a kerek holdnak, ki mint jó pásztor juhaira, úgy vigyáz a csillagokra. Sötét narancssárga színbe burkolja magát az ég, már a napot sem látni a horizont mögött, mégis sugarai hosszan nyúlnak még vissza, ahogy álmosan igyekeznek itt maradni, de a közelgő sötétség egyre jobban elnyomja őket. Hátra nézek s lassan kúszik felénk, nyújtóztatja csendben sötét karjait, hogy mindent körbeöleljen. Már megjelentek az első csillagok is az égen, apró fénypontok a messzi távolban. S mi haladunk, vágtázunk a természet pompás színjátékában, hogy új történéseknek legyünk részei.
A távolban megpillantok egy aprócska kunyhót, olyan mint egy mesebeli kunyhó, melyben többnyire egy kedves, idős nénike lakik, ki minden arra járót szívesen befogad, étellel s ággyal kínálja. Pont ehhez a kunyhóhoz tartunk, némán figyelem ahogy nagyobbodik, mégis megtartja apró kinézetét. Megáll a ló, s Thomas lesegít róla. Feltekintek az égre, ahol már a csillagok sokasága ragyog felettünk. Egész éjjel elbámészkodnék, de tudom hogy nem lehet, így bemegyek a házba. Kellemesen meleg és barátságos, de mégis üresnek látszik. Az illat megcsapja lágyan orromat, bár nem vagyok éhes, a találkán alaposan befaltam minden földi jóból, amit csak el tudtam képzelni. Szétnézek, figyelem a nyuszit ahogy végtagjait melengeti, majd óvatosan beljebb megyek. A kőből készült konyhát figyelem, majd végül Thomas felé fordulok. Arcomon látni, nem igazán értem, hogy miért vagyunk mi itt. Reméltem egyből megmondja, elmagyarázza, de szótlan maradt, így nekem kellett kinyitnom a szám.
- Miért hoztál ide? És ki is vagy te valójában? - kérdezem tőle érdeklődve, kicsit nekitámaszkodok az egyik konyhabútornak és őt figyelem.
- Még mindig az Arkhamban vagyok, és ez mind csak a fejemben történik, vagy már elhagytam azt a helyet és ez a valóság? - teszem fel nehezen a harmadik kérdést, számomra ez elég fontos kérdés, már azóta bennem lappang amióta itt vagyok.
- Azt mondtad ki akarsz szabadítani. Mégis hogyan leszek szabad? Miért teremtetted nekem ezt a világot? Miért akartál onnan kihozni? Hisz... elég lett volna besétálni és máshogy elintézni. Miért pont így? - hangom roppant kíváncsi, egy percre sem veszem le tekintetem Thomasról. Minden részletet tudni akarok, hogy összerakjam fejemben a képet, hogy megértsem a dolgokat. Tudom hogy talán úgysem fog sikerülni, de megpróbálni meg kell...

Figyelmesen hallgatom végig szavait, minden egyes mondatot átfontolva és elemezve, hogy ténylegesen megértsem azt amit mond. Ujjaimmal kicsit izgatottan dobolok a konyha bútorán, ahogy ajkaimba harapva próbálok megérteni mindent. Ismét Thomasra nézek, tekintete számomra teljesen lélekbehatoló, érzem ahogy sápadt arcomon kifut a pirulás, így viszonylag emberibb színt kapok. Hosszú másodpercekig bírom ezt így, igyekezve minél jobban megőrizni emlékeimben mint tekintetét, úgy az érzéseket is amik eltöltenek engem ilyenkor. Az izgatott bizsergetés ágyékom tájékán, az a furcsa meleg szégyen, amely végigfut testemen és begyökerezi magát az agyamba. Elpillantok tőle, kicsit el is fordítom fejem, arcomra lágy mosoly húzódik s saját ajkaimba harapok. Talán túlságosan is beléjük harapok, érzem vérem keserű ízét, azt a csípő fájdalmat ami ott dereng alsó ajkamon.
Ismét ránézek, lélegzetem kissé eláll ahogy testét pásztázom szemeimmel. Átveszi ruháját egy teljesen másmilyenre, egy olyanra ami nem illene abba a világba ahonnan hozott ide. Mint pokolfajzat, ki elhagyta a pokol mély bugyrait, csak azért hogy velem lehessen. Hosszan nézem őt, forró szenvedélyes érzés tölt el engem mikor ebben a ruhában látom Thomast. Még sosem éreztem ilyet, de azt hiszem ilyen érzés a szerelem. Bár ebben nem vagyok teljesen biztos, így inkább nem bízok ebben a megállapításban.
- Milyen technológiát használtál ahhoz, hogy Arkham falait, hogy termeit ilyen dolgokra varázsold? Azok akikkel találkoztam, igazi emberek voltak, s csak én láttam őket így? Vagy hogy... mégis hogy? - kérdezem tőle, majd kissé elgondolkodom. Furdal a kérdés, hogyan volt minderre képes. Majd gyorsan hozzáteszem:
- Nem... kérlek ne mond el. Szeretném csodás álomnak tudni az egészet, úgy akarok rá emlékezni, mint egy gyönyörű álomra, melyet te alkottál nekem. Nem akarom ezt a szép csodát lerombolni az igazsággal - válaszolom neki egy kedves mosollyal, majd közelebb megyek hozzá. Mellkasát óvatosan érintem meg ujjaimmal, felnézek rá.
- Nagyon jól áll neked, bár sajnálom hogy ebben nem látom az arcodat... - mondom neki halkan, oly halkan mintha ki se mondtam volna - Olyan gyönyörűek a szemeid. Remélem minden álmomban kísérni fognak - mélyen szemeibe nézek, s hosszan elhallgatok.
- Ha kilépek az ajtón, már a városban leszek... odakint, szabad. Bevallom félek, mert nincs hova mennem, nincs senkim. Nem tudom mi lesz velem, de remélem nem lesz rosszabb mint itt bent - pillantok az ajtó felé, hangom szomorú, mélyen szomorú. El kell hagynom ezt a világot, ahol olyan jól éreztem magam s tudom, már nem jövök ide vissza többé.
- Miért pont értem tetted? Hisz rajtam kívül oly sok nő jár a világban. Miért pont az én szívem akartad boldoggá tenni? - nézek fel rá ismét, testem lágyan simul az ő testéhez, érzem a melegét, ahogy szíve dobban. Lehunyom szemeim.
- Nem akarok innen elmenni. Azt szeretném hogy itt maradjunk. Mi ketten. Ha kimegyek a világba, találkozunk még? - kérdezem tőle halkan, lehunyt szemekkel simulok jobban hozzá.

Teljesen beleremegek minden egyes szóba amit kimond Thomas. Hangja oly lágy számomra, lélekbe hatoló és szívbe gyökerező. Minden egyes pillantását úgy habzsolom magamba, mintha már soha többé nem találkoznánk annak ellenére, hogy mást mond. Megannyi, sőt ezernyi kérdés szárnyal még elmémben. Miért pont engem választott és miért pont csak most. Miért lobbant fel szíve olyannyira irántam, hogy mindezt kockáztassa. Annyi miért lappang bennem, de tudom, nincs most idő arra, hogy a legapróbb részletig szétbontogassam ezt a dolgot. Érzem és tudom, még találkozni fogunk, s akkor, talán majd akkor ideje lesz arra, hogy minden kérdésemre választ adjon. Enyhén ajkaimba harapok, felszakad egy kicsit a bőr, de vérem nem bújik ki alóla.
- Én nem tudom neked hogy meghálálni azt hogy segítettél nekem. Nincs olyan dolog ami megtudná fizetni a szabadság árát. Csupán az örök hálám az, amit nyújtani tudok, és segítséget, bármikor amikor csak kelleni fog neked. Amíg mellkasomban dobog szívem, addig mindig segítek neked, bármiben is keljen. A szavamat adom - mondom neki kicsit komolyan. Arcomra ismét kifut a vörös pirulás, amitől emberi színt kapok ismét.
- Talán csak egy dolgok tudok most neked adni... - mondom habozóan, mintha nem lennék teljesen biztos abban, hogy tényleg meg akarom e csinálni, vagy talán megakarom s csak féllek, hogy fog rá Thomas reagálni. Remegő ajkaimat közelebb húzom az övéihez, s lágy csókot hintek rájuk ha engedi. Soha életemben nem tudtam hogyan kell megcsókolni valakit, de még csak nem is láttam hogyan kell csinálni, mégis ösztönös volt minden, őszinte. Ajkaimat lágyan érintettem az övéihez, alig pár rövid másodperc töredéke múlt el, mikor ismét visszahúztam őket. Figyeltem ahogy elmegy a nyuszihoz, kedvesen simogatja pocakját. Szomorú tekintettel figyelem őt, majd ismét megszólalok.
- A személyes dolgaimat megtalálom valahol? Mármint azt az egy bőröndöt amivel az intézetbe jöttem és a nyuszimat. Én nagyon féllek kimenni innen. Nem tudom hova mehetnék vagy mit csinálhatnák. A rendőrök keresni fognak engem? - teszem fel a komoly kérdést, sok függ a válaszon. Hogy bujdosnom kell e vagy szabadon mozoghatok, mennyire kell óvakodnom másoktól. Látni arcomon, hogy ez az utolsó kérdés amit felteszek, s utána már csak búcsúzni fogok, utána már elengedem Thomast s én egy új kezdetbe lépek.

Mikor édes szerelmem hasán valamit rajzol, kissé gyanakodva figyelem az egész műveletet. Aggódom mi fog most történni drágaságommal, milyen dolog történik vele, hisz Thomas testét ezt nem látom igazán. Közelebb lépek hozzá, lágyan nyalom le ajkaimról azt a vércseppet ami az első után buggyant ki halkan. Íze keserkés volt kissé, de érdekes, szinte eufórikus érzés futott végig testemen. Mintha ez tudná életem minden vágyát teljesíteni. Eme érzés lassan futott végig testemen, egyre jobban felhevülve. Éreztem ahogy forrósodik, mégis inkább kellemes volt számomra. Összeráncolt homlokkal bár, de lehunytam szemeim egy pillanatra, hogy sokkal jobban át tudjam magam adni ennek a gyönyörnek. S igen, már érzem.
Elmémben felmerül a gyerekek halálsikolya, ahogy előttem rohannak s a lángok teljesen elnyelik őket. Ahogy felcsapnak s már az intézet falait sem lehet kivenni a lángtengerből. Ó igen, pontosan akkor éreztem eme gyönyörű érzést magam körül. S én tudtam, én tudtam mindvégig, nem álmodtam azt ami akkor történt velem. Testem mint most, akkor is úgy lángolt mint a fényes nap, mely sugarainak olyan tökéletesen parancsol, tökéletesebben már nem is lehet. Nevetés, először csak halk, majd egyre erősebb nevet mászik ki torkomon. Tépi és cincálja hangszálaimat, mint egy őrült, egy igazi lángoló őrült, úgy nevetek.
- Tudtam! Tudtam hogy nem álmodtam! - nevetek hangosan, szinte torkom szakadtából, érzem ahogy a falak akaratlanul is párszor visszadobják nevetésem, ezzel csak növelve az egészet. Mellkasom emelkedik, majd lenyugszik, ahogy izgalomtól teli veszem a levegőt. Szemeimben a vad láng ég, s most szó szerint is. Arcomon, azon a bájos arcomon most az ördögi vigyor, akár a démonok is megirigyelhetnék az enyémet! Kezeimet feljebb emelem, hogy jobban tudjak bennük gyönyörködni. Oly csodaszép, oly csodaszép! Mélyen veszem a levegőt, mégis nyugtalanul, izgatottan. Még pár hosszú másodpercig gyönyörködöm saját erőmben, érzem ahogy testem lassan lehűl, kialszanak a lángok s én ott állok ismét sértetlenül. Nem tudom Thomas varázslata e még vagy a ruha ilyen, de sértetlennek látszik.
Tekintetem ismét a férfire emelem, ki Drágaságommal kezében lép hozzám s átadja azt nekem. Ujjaim lágyan fúródnak a nyuszi puha bundájába, kellemes vibrálása enyhén bizsereg ujjaim alatt, ahogy bőrömmel érintkezik. Figyelem szemeit, ahogy élénken világítanak. A nyuszi tekintete olyan mint egy mély alagút, nem vagyok képes megtalálni a végét, oly hosszúra nyúlik, oly magával ragadtató. Ajkaim eltapadnak egymástól ahogy az érzések kiülnek rám. Milyen pompás ajándék Lovagomtól! Elmosolyodom boldogan, gyermeki ártatlan mosoly ez. Utoljára akkor mosolyogtam így, azon a napon, mikor édesapámtól megkaptam a nyuszit, amit most kezeimben tartok. Képtelen voltam bármit is mondani Thomas szavaira. Szerettem volna, de nem tudtam. Ajkaim nem hallgattak rám, egy hangot sem alkottak hangszálaim torkomban. Nézem ahogy az ajtó felé lép, szíven nagyot dobban, érzem ahogy beléje hasít a magányos fájdalom. Résnyire kinyitja az ajtót s ahogy belopja magát a kinti zaj, én ijedten pillantok az ajtóra, majd Thomas-ra. Ezernyi apró félelem szurkálta éles tűjét belém. Csak mikor összeszedtem magam, vettem észre hogy Thomas már itt a házban. Eltűnt, oly gyorsan, mint amilyen gyorsan megjelent életemben. Tudtam, hogy nem látom őt utoljára, mégis fájt az az üresség, amit bennem hagyott.
Nem tudtam sírni, pedig szerettem volna. Nem tudtam utána rohanni, megfogni a kezét és visszarántani, pedig szerettem volna. Csak álltam ott egyedül a kis kunyhóban, éreztem ahogy a csend és a falak rám nehezednek mint egy kalitka. Nem akartam kimenni a világba, hisz nagyon féltem. De itt se akartam maradni. Tudtam jól, idő után ez se lenne jobb hely egyedül mint az a cella, amiben oly sok évig laktam. Egy újabb börtön lenne ez számomra. Mély levegőt vettem, majd Drágaságomra pillantottam egy kedves mosollyal.
- Nos szerelem, vár minket a kinti világ - mondtam neki lágyan. Leültettem őt az egyik fotelba, amíg én átöltözöm. Bőröndömet az egyik szekrényben megtalálva felnyitottam. Ezernyi emlék és érzés rohant végig rajtam, de nem akartam ezeknek most utat engedni. Levettem szép új ruhámat, gondosan elraktam a bőröndbe. Majd kivettem azokat, amiket Thomas vett nekem. Sokáig tanakodtam, mit is vegyek fel. Végül egy kényelmes rövid farmer nadrágnál és egy cicát ábrázoló pólónál maradtam, amiről úgy gondoltam, nem túl feltűnő. Felvettem a nyuszimat, majd a bőröndöt amit szerencsére tudok magam után húzni. Odaléptem az ajtóhoz. Mély levegőt véve kinyitottam és kiléptem az igazi világba...

//Folytatás: Gotham Központ//

/Köszönöm szépen a remek kalandot! Nagyon élveztem./

- Suttogás, suttogás és koppanás - vidám, éneklő hangomat visszaveri Arkham hideg fala, mely olysokmindent élt már át, mégis szűz. Csupasz, mint egy kislány, tapasztalatlan, mint egy csecsemő. De a mai éjszaka után tele lesz élettel, vidámsággal és vérrel - Csak ennyit mondok - fejezem be kedvesen és tekitetemet Leroy-ra forditom, vidám mosoly, mintha a játszótérre mennénk cukorvattát venni. Apró lépések, lassúak néha, de van hogy nagyot lépek. Ki kell kerülni azokat a csúnya szakadékokat. Betonlapok, melyek a járdát alkotják, néha-néha feltűnik egy lepke, vagy bogár, vidáman zümmög, majd el is tűnik. Kezemet a falakhoz simitom, érezni szeretném őket, ahogy lüktet bennük a fagyos élet, orditnaka a gondolatok, ostromolják elmémet. Testem meggörnyed, s mig a vaskapu kitárására várok, észre sem veszem, hogy Bölcselő eltűnt.
Mindkét kezem a falhoz tapad, szint úgy mint fülem. Érdeklődve nyilik ki szám, majd a szemem, lassú léptek, de nem tapadok el tőle. Hátborzongató, mégis élvezettel teli hangok, évszázadnyi szenvedés és hörgés, most mind a Vörös királynő halálát üvölti és suttogja. Csodás. Gyönyörű. Öröm könnyekkel tölti el szivem.
- Hallod őket? Ahogy beszélnek... ahogy énekelnek... itt vannak...- emelem fel fejem és a falakat pásztázom, látom őket. Karjaikat nyújtják felém, arcukat nyitják és csukják, de egy búra, a Vörös királynő átka nem engedi el őket. Hogy szabadok legyenek.
- Szabadság... olyan furcsa szó. Annyira idegen számnak... - s előre lépek, lám, megkérkezett a Kártya katona, ki Úrnőjét megtagadta. Egy szövetséges, ki velünk tart. Előre engedem, kitárul a kapu.
- Bolond Kalapos, Tutyika és Mutyika... - suttogom magam elé, mindenkit kiválasztottam. Miért ne élvezhetné a szabadságot egyszerűen mindenki, ki ide be van zárva? Mindenki megérdemli, akárcsak én. Hát ki vagyok én, hogy ezt megtagadjam tőlük? Előre lódulok, szomorúsággal tölt ama látvány, mi szemem elé tárul. Egy ajtó, vastag és zárt, gyűlölöm őket.
- Mind. Mind legyen szabad! Mindenkinek szabadság! Repüljetek! Szárnyaljatok drága barátaim! Éljetek úgy, ahogy szivetek kivánja! - emelem fel kezeimet, magamba szippantom az első lázadó szabadságát.
- A bosszú már csak karnyújtásnyira van Szerelmem. De nem, ne aggódj, nem fognak üresen zengeni eme szobák. Ó nem, nem - széles vigyor arcomon, már alig várom, hogy kiszabaditsuk a többieket. Ugrálva, énekelve és felettébb vidáman.
- Gyere! Gyere! Még sok munkánk van ma. Mindenkinek jár a szabadság. Aztán megkeressük a Vörös Királnyőt. Tudod hol van? - fordulok Leroy és az őr felé, mindkettőjüktől kérdezem, válaszra várva. ÉN akarom Alyce Sinnert. Senki más nem kaphatja meg. Csak én. Nekem kell!