Park környéki lakónegyed

Egy szokványos nap Gotham City-ben mi is lehetne ilyenkor jobb, mint egy séta a város élő szívének pitvaraiban. Érzed, ahogy lüktet az élet, az emberek dolgukra sietnek, szaladnak a munkájuk után, mint megannyi hangya, úgy rohannak jelentéktelen kis problémáik után.
El sem tudják képzelni, az a hatalmas világot, melynek te részese vagy. A varázstárgyak, és megmagyarázhatatlan dolgok világát, melyben te benne élsz. Szerves részese vagy, de néha jól jön a pihenés.
Az ereklyékben lévő lelkekkel folytatott harc, az megszerzésükért kiállt próbák, és a mindennapi élet fárasztóak, így ez a tavaszi, vagyis inkább nyár eleji séta tökéletesen felüdít. Az emberek forgataga, a város monoton morajlása, minden jó, és pihentető.

A visszaalvás csak félig meddig sikerül. A fekhelyed nem kényelmetlen, és a szellő is csak álmosítóan hat rád. Talán kicsit túl idilli is a kép, de egy valami csak felzavar. És miután megláttad, nem fogsz visszaaludni egy jó ideig az biztos.
Egy kislány fut ki a bokrok közül, eddig még nem is lenne probléma vele, de mintha a növényzet utat nyitott volna neki, és a mozgása is inkább olyan, mintha úszna a levegőben, és a lába nem is érintené a talajt. Amikor jobban szemügyre veszed. Látod, hogy a ruhája egy rózsaszínű kis öltözet, aprócska szoknyácskával, ami pont az ilyen tizenéves kislányokon áll a legjobban, eléggé össze van koszolva. És ami még furcsább, nem csak koszos, de szakadozott, és olyan a formája, mintha csak egy filmből bújt volna elő, egy túlélő, aki hónapokat töltött el a dzsungel mélyén. Itt ott zöld foltok tarkítják, és éppen csak nem hullik le róla. Talán csak az imádság, vagy a jó isten tartja rajta.
Legnagyobb sajnálatodra, még nem is ez a legszörnyűbb. A kislány elrohan alattad, mármint a fa alatt, majd pár méterrel később, mintha csak a szélirányt akarná megállapítani. Megdermed teljesen, egy mozdulatot sem tesz, fejét felveti, és igaz szimatolásra utaló hangokat nem hallasz, de csoda lenne, ha nem vennéd észre, hogy mit is csinál. Beleszagol a levegőbe, majd hirtelen körbefordul, és keresőleg tekintget jobbra-balra, többször is megfordul a saját tengelye körül. Éppen csak felfelé nem néz rád.

Az ág elbír téged könnyedén, és még a mozgásod sem zavarja meg különösebben. Mintha csak egy őserdőbe kerültél volna, ahol minden érintetlen, az élet kezdetén, ahol az emberek még békében élnek. A kislány is közülük való lehet, így mikor meghallja a hangodat, lassan minden ijedelem nélkül felnéz rád.
Az arcán széles mosoly terül szét, és mély zöld szemeit rád veti. Csak néz meredten, és még a bemutatkozásod után is, úgy látszik semmi hatást nem érsz el nála, ám egyszer egy gyermeki kacajt hallat. Hosszan, vidáman, és minden boldogságát beleölve.
- Szia bácsi, mit keresel te ott a fán? - Teszi fel a kérdését, ami talán mindenkiben felmerült volna elsőre is. - Talán bújócskázol? Tudják a szüleid, hogy itt rejtőzöl? - És a mosoly egy cseppet sem lohad, csak néz fel rád, mintha egy istenség lennél, és kevéske tudását akarja gyarapítani. Őt úgy látszik nem tanították meg szülei, hogy be kell mutatkoznia, vagy talán nem is voltak szülei, ahogy kinéz. Lehet egész életében itt élt a parkban.

Csak egy fél óráig bandukoltok kéz a kézben, de mondjuk már fogalmad sincs merről jöttetek. Csupa fa mindenfelé, csak a természet vesz körül, ide már a város zajai sem hatolnak el, olyan mélyen lehettek a park belsejében. Ám egyszer csak a szokványos hangok, nem csak a növények suhogására, hanem Denise folyamatos csacsogására is gondolok, egy újabb hang vetül. Vízcsobogás.
Még két fát kikerültök, mire meglátod a csodát. Rövidke életed alatt nem sok ilyet láttál, és miközben az álladat keresed a meglepetéstől, furcsára leszel figyelmes. Az eddigi lányos emberi hang mellé, egyre több és több hasonló fajú keveredik. Míg végül szinte zsibongássá válik, ahogy beértek egy mesterségesnek tűnő tisztásra.
Rengeteg fiatalkorút látsz, igaz vannak közte felnőttek is, de a legtöbb csak gyerek. Nem hogy a huszonegyet, de még a tizennégyet sem töltötte be a legtöbb. Játszanak, szaladgálnak, esznek, beszélgetnek, és a furcsa erdei kunyhóikban élnek. Mintha egy kis falu lenne egy hatalmas város szívében, ahol béke honol, és nyugalom.
- Várj itt egy kicsit. Idehívom Évát, hogy illendően köszönthessünk téged. - Mosolyog és minden további magyarázat nélkül elrohan. Így egyedül maradtál. Maradt pár perced bármire is, ami a fejedben jár. Senki sem figyel fel rád, senki sem talál kivetnivalót bennem, egyáltalán nem tűnsz ki a tömegből.
Egy tucatnyi kis kunyhó lehet összesen, csak egynél ég tűz, és az is éppen csak pislákol. Felnőttek vannak a "falu" szélein, talán csak vigyázzák a gyerekek épségét, és egyetlen egy ösvény van itt, amerre Denise elrohant a bizonyos Éváért.

A csődület mintha csak egy nagy sóhajt venne, elhallgat. Mindenki egy felé figyel, a kis sövény felé, ahol eltűnt kísérőd is. Mintha csak egy őskori nemest várnának, úgy áll mindenki félkörbe, és téged is azonnal befogad a tömeg. Egy vagy közülük, áhítat járja át a környezetet, és te is érzed a fennköltséget.
Deniset nem látod, de olyan játszódik le a szemeid előtt, amit eddigi tapasztalataid mellett sem hittél volna. A növények megelevenednek, mint ahogy körülötted az emberek, a növények maguk is meghajolnak, a vörös hajú gyönyörűség előtt. Lassan lépeget, mintha csak nem is e világi tünemény lenne. Pontosan feléd tart, és ahogy közelít, úgy enged utat neki a csődület.
- Üdvözöllek jövevény - mondja negédes, behízelgő hangon. - Ürömömre szolgál, hogy körünkbe fogadhatunk. - Mindenki rád figyel, néznek mintha csak most vettek volna először észre. De senki nem mer szólni, csak a királynőjük érvényesül. - Mi a történeted? Itt mindenkit tragédia ért, és eljöttek, hogy a paradicsomban leljék meg békéjüket. És téged mily keserű szellő fúj közénk? - Teszi fel a kérdést. Nem követelőzően, és még csak nem is parancsolóan. Ettől függetlenül úgy érzed, hogy válaszolnod kell, az agyad az igazságon jár, már csak azt kell eldöntened melyiket is osztod meg a nővel.

A nő kit Évának ismersz, kicsit meghökken a hallottakon. Nem úgy, mintha nem értené, inkább úgy, mintha fogalma sem lenne, mit is hordasz össze. Végül csak egy árnyalatnyi vállrándítás az, amivel nyugtázza a hallottakat.
- Persze Ryuu. Mármint ha szólíthatlak, így téged. Akkor ha jól értem, árva vagy, mint itt mindenki. És nincs hova hazamenned. - Kezdi lassan, és közben megközelít téged. Finoman végigsimítja vérvörös haját, csak úgy szikrázik a napsütésben. A nő lehajol, hogy a fejetek egy magasságban legyen, és neked ne legyen kényelmetlen felnézni rá.
- Tudod ezt én hoztam létre. - Mutat körbe a jobb kezével a kis bódékon. - Azért, hogy a nagyvilág szörnyűségei, ne érhessék el a felnövekvő generációt. Tudod ti vagytok a jövő, és a védelmetekért mindent meg kell tenni. Ha szállás kellene, vagy csak egy kis társaság csatlakozz hozzánk. Ahol húszan jól laknak, ott a huszonegyedik sem marad éhen. - Miközben andalító hangján mondja ezeket, le sem veszi rólad a szemét. Nem úgy mint a többiek, úgy látszik az újdonság hatása rólad elmúlt, és a "királynőjük" is megkapta azt a tiszteletet, amit érdemelt. Így hát mindenki visszatér a saját elfoglaltságaihoz. Egyetlen egy kislányt kivéve. Denise ott áll a vörös hajú nő mögött, és ő még mindig figyeli a beszélgetéseteket. - Na mit gondolsz, elég jó hely ez, egy olyan gyereknek is, mint te? Megterem itt minden élelem, van szállás, nem fázik senki, és a betegségek is elkerülnek bennünket. Befogadhatunk közösségünkbe?

Szavaid hallatán először meglepődik, majd elmosolyodik. Nem gúnyolásképpen, vagy rajtad nevet, inkább csak azon amit mondtál. Minden rossz szándéktól mentesen, mint az anya, kinek gyermeke furcsát mondott.
- Tudod nem örökre gondoltam, de az sem zavarna. Az ajánlatom arra szólt, hogy ha nem lenne hol lehajtanod fejedet éjszaka. Vagy egyedül éreznéd magad. Nálunk bármikor otthonra lelsz... Egy ágy és barátok fognak itt várni, bármikor is szükséged van rá. Ha a város s célod pont a szívében vagyunk, innen bármit könnyedén megközelíthetsz... - Selymes hangja tovább duruzsol, és Denise is úgy látszik, nagyon örül a felajánlásnak. Mindkettőnek, mint Éváé, mind a tiéd, hogy maradnál még egy keveset. Úgy látszik ez a kis társaság szereti az idegeneket, és teljes szívből befogadja őket, főleg ha olyan árvák mint te magad.

Évának nevezett gyönyörű vörös hajú nő, elmosolyodik. Inkább csak a boldogságtól, hogy "nyáját" még ha rövid időre is, de újabb taggal bővíthette. Örül a szíve, és úgy látszik, mindenki nagy megelégedettségére van, hogy itt maradsz. Elégedett mormogásokat hallasz minden felől.
- Akkor ha megengeded, készítünk neked is egy ilyen kis kunyhót. Nem túl nagy egyik sem, és nem is túl előkelő, de a moha puhább, mint a legdrágább ágyak, és a levelek melegebben tartanak, a legvastagabb paplannál is. - Ezzel ellépeget, és tanúja lehetsz megint, a csodának. Ahogy halad, mintha még a füvek is utána fordulnának. Végül megáll az egyik vastag törzsű fa mellett, és kezeid széttárja. Nem varázsol, szinte nem is tesz semmit, csak mintha szólna a flórához.
Vastag gyökerek nyúlnak ki, és hihetetlen gyorsasággal kezdenek el nőni. Alakulnak, növekednek, és végük alakot öltenek. vékony gallyak, vastag ágak körbeszövik egymást, hogy aztán egy fél óránál is kevesebb idő múlva, kész legyen még egy kunyhó. Kisebb mint a többi, egyszemélyesre van készítve. Talán csak neked, de közben már Denise az, akivel foglalkozol.
A lány először mióta látod, kicsit félénken közelít meg, majd a kérdésedre, nagyban elkezd hümmögni. Mit is kellene csinálni, nagy kérdés ez, kevés idő, annyi lehetőség.
- Hát nem tudom... talán játszunk a többiekkel. - Célozgat a fél tucatnyi gyerekre, akik éppen rohangálnak a füvön. Néha elesnek, néha nagyot nevetve bukfencezve. Úgy látszik nagyon jól érzik magukat.

Denise már lendülne bele, ám te visszafogod. Nincs is vele gond, nem sértődik meg, csak kíváncsian tekint fel rád. A kérdéseden nem lepődik meg, mondjuk a pontosításodon már egy kicsit. Nem így szokott beszélni egy olyan fiatal gyerek mint te, de hát egy vállrándítással gyorsan túlteszi magát a dolgon.
- Fogalmam sincs. Gondolom mindig is itt volt. - A következő kérdéseden, nagyon meglepődik. - Miért támadnának meg minket? És kik? Miről beszélsz te? Miért kellene gyanakodni az idegenekre? És fogalmam sincs mióta van itt Éva. Mikor ide jöttem már itt volt. - Mondja utána el is mentek játszani. Egy kis fogócska, mitől kitikkadtok nem kicsit. Egy labda is előkerül, hogy komolyabb játékokba is bele tudjatok fogni. Órákig csak megy a mulatozás, végül pedig szállásodra sietsz.
Az megrohannak millió és milliónyi Éva képe és emléke rohan meg. Sok generációnyi emlék, mely a lehető legjobban kiterjed Éva nevű nőkre. Volt ősök sivatagi utazásai alkalmával oázisokban is megfordultak. Afrikában, Ázsiában a világ sok helyén.

Az emlékek megrohannak. Igaz nem éppen előző életedből, hanem csak tavalyról. Talán az újságban olvastad, vagy az utcán hallottad ahogy pletykál két idegen, de még az is lehet, hogy a televízióban láttad, az eseményeket. Egy szó mint száz, tudom ki a nő, és hogy miről is van szó.
A vörös hajú nőről tavaly januárban olvastál. Híres botanikus, és környezetvédő volt Pamela Lillian Isley. Akkor egy bizonyos bohócnak nevezett alak, megpróbálta megölni, de valamilyen oknál fogva szupererőket kapott. Így lett belőle Méregcsók. Több emberrel is végzett, míg be nem zárták az Arkham Elmegyógyintézetbe, ahol nem töltött el túl sok időt. Megszöktették, és azóta a Robinson Parkba fészkelte be magát. Rendőrség nem kezd velük semmit, van a bandaháború miatt nagyon gondjuk is, mint egy természetvédő nőt hajkurászni.
Többre is emlékezel. Pár hónapja kezdtek cikkezni, és híradó is szólt róla, igaz nem sokat, és azt is elvétve, hogy több gyilkosság is történt a parkban, és területén. Az áldozatok szörnyen össze voltak kaszabolva, mintha valami őrült késes gyilkolná halomra az embereket. Másra nem nagyon emlékszel, talán még arra a mindennapos dologra, hogy eltűnt pár ember szintén a környéken. Gondolataidba merülve senki sem zavar téged, még mindig egyedül ülsz a kunyhódban.