Park környéki lakónegyed

Még azért érzékelem, hogy az agyaros nagyon erősködik, de nem törődök vele, rögtön hátat fordítok és elindulok. Ha verekedni akar akkor az első ütés után meghalok és majd később visszatérek, gondolom elég nagy meglepetésére, de számomra mindegy, ha meg nem vette a szívére nem fog utánam jönni. Végül terv szerint egy nagy felkiáltással bevetem magam az erdőbe és lassan kúszni kezdek az aljnövényzetben. Mintha valamilyen lény ragadott volna el.
~ Végre megszabadultam tőlük... te jó ég... hogy sikítanak. Na jó, ez vicces volt, de duplázzunk rá.
Próbálom leküzdeni a pánik szerű torokszorongató érzést, amit a hely vált ki. Néhány percig még várok a fűben hasalva, majd erőt veszek magamon. Kitámasztok és ha nem akadályoz semmi akkor gyorsan fel lököm magam két lábra, majd hátra táncolok pár lépést, vissza a többiek látómezejébe.
- Ja, nem, mégse... elnézést.
Közlöm mosolyogva, egyre jobban kezdem élvezni a dolgot.

Már épp utána szóltam volna, mikor a bózotosból valami elkapta a fickót, és berántotta magával, vagy magához.
- Úgy kell neked. - jegyzem meg csak úgy magamnak, nem törődök vele, ki hallja, és ki nem. A csapat néhány tagja halkan fel-felsikkant, mikor a szemük előtt lejátszódik a jelenet, és ezt követően furcsa, szorongató érzés lesz urrá szinte mindenkine. Torokszorító érzés, mely a pánik közepette nem épp a legjobb megoldás. A tőlem telhető legjobb módon próbálom leküzdeni ezt, talán sikerül, talán nem, de az biztos, hogy az esettől elfelé kellene távolodnom. Itt már nincsen csapat. Ahogy erőm - és ha még tart a torokszorító érzés - engedi, inkább magam veszem kezembe a további sorsom.

A tudat, mint mennykő csapódik elméjébe, s a félelem jeges markai zilálták lelkét. Valahol azonban, lelkének mélyén egy lágy érzés tört fel, mely lecsitítja zakatoló szívét.
Nem láthatja előre a dolgokat, nem segíthet társain, egyetlen esélye ha előremegy, s a többivel nem foglalkozva, lelkiismeretét megszüntetve saját érdekeit képviseli. Érezte, hogy démona egyetért döntésével, majd a többiektől egyre távolabbra ugrált a fákon, óvatosan kémelve mindenre a szélrózsa minden irányába...

//Bocsánat a lassú írás miatt, de dicséretet is érdemel a csapat szép megoldások, még szebb lelki vívódsás.//

Másodjára is belépek a képbe, de elmarad a hatás, pedig a kontrázás szokott jobban sikerülni, már ha a közönség érti az árnyalt humort is, főleg ha fekete. A szúrós tekintetre nem reagálok, túl szép a lány, ahhoz, hogy felvegyem amit mond, csak lazán megindulok az ellentétes irányba.
~ Ha már mindenki ki akar jutni, akkor én megyek be az erdőben, nincs olyan ami veszélyt jelenthetne a hatalmas Lev Hudson-ra nem félek semmitől, mert minden a lábaim előtt hever. Csak elengedem magam, és teszek egy sétát. Addig a többiek menekülhetnek a mumusok elől. Jó program.
Élvezem az esti erdő hangulatát, néha egy-két zajra oda kapom a fejem és figyelem, hogy milyen különleges állatot látok meg. De annyira azért nem érdekel ez az egész, és nem is erőltetem, csak haladok tovább. Természetesen néhány perc után megunom az egészet ezért egy kis party "zene" is kell. Részegen viccesebb rá ugrálni, de most önmagában is megteszi.
- Sad to leave it all behind. We'll be coming back for you one day... we'll be coming back for you one day...
Nem fogom vissza magam, ennek csak így van hangulata, nem baj ha az erdő másik oldalán lévők is hallják.

A távolból egyre halkuló dallam hallatszik, ám a lányt ez se érdekli. Egyre óvatosabban halad előre, minden irányba kémelve, még a fákat is ellenőrizve, hogy hova lép. Hallása kiterjeszti érzékelését, s már a legkisebb neszt is könnyedén érzékeli.
Hirtelen apró fénypontokat lát a távolban, ám nem bízik a vakszerencsében, s még óvatosabban, jelenlétét minél inkább elrejtve halad újdonsült célja felé..

//Szép dallamos hangulatkeltés, csak a Black Eyed Peas-től az I Gotta Feeling, lett volna még egyel jobb :DAki nem írt annak késést számolok fel.//

A sötét erdő egyre félelmetesebb és baljóslatúbb, s az kinek szinte minden ismeretlen, minden új, csak még idegesebben néz széjjel a világban. Óvatosan kémlel körbe, csapdát sejtve, mielőtt közelebb megy körbejárja a környező fákat, hallgatja a levelek rezdülését a fák susogását, mind felfele, mind lefele keresve az esetleges csapdát figyelő ellenségeket. Amennyiben tiszta a terep, lassú, mindenre odafigyelő tekintettel és szimattal, közelebbről is szemügyre veszi a testet, s miután megbizonyosodik, hogy a test érintése sem jár veszéllyel, azonnali hátrálásra, vagy támadásra készen, alaposan átkutatja.

//Bocsánat a késésért, teljesen kiment a fejemből, több ilyen nem lesz ._. //

Látva, ahogy mindenki feloszlik, én is jobbnak látom, ha inkább magam intézem a dolgaim. Ahogy a mondás is tartja: "Ha valamit meg akarsz csinálni, és jól akarod csinálni, akkor csináld magad!" Egy ideig futva indulok el, úgyis sokkal jobban bírom mint az átlag emberek, sőt, megköckáztatom, hogy az olimpikonoknál is jobbna. Egy kényelmes tempóra beállva, szemem folyamatosna fürkészi a növényzetet, hogy ne érhessen meglepetés. Az ösztönömet követem, ami remélhetőleg kifelé vezet, és nem még beljebb a parkból. Épp ideje lenne végre itt hagyni ezt e helyet.

Az este remek, érzem a hangulatot, már csak villódzó fények, mély basszus, és ritmusra ugráló embertömeg kellene. Helyette van szépen kivilágított park rész és egy a sötétben haladó alak. Lehalkítom a zenét, sietősre veszem a lépteim. Nem az ösvényen haladok tovább, hanem az ismeretlen után megyek. Elkapott a hangulat és másokat is be akarok vonni.
~ Mást is be kellene vonni. Most nagyon elkapott a feeling, de még egy olyan hatalmas istennek, mint nekem, is kell egy átmeneti társ. Csak, hogy meglegyen a péntek esti hangulat. Tonight. We are drinking from the bottle. Tütütütütűűűtüütűűűtütüűűű.
Mire észbe kapok kezem már a levegőben van és a ritmust üti, miközben fejemmel biccentgetek. Gyors léptekkel, de nagyon halkan, szinte lopakodva megyek az alak után. Ha beérem akkor hirtelen és hangosan, lendületesen szólítom meg.
- Hé srác! Helyzet?
Még talán egy kicsit meg is bököm a vállát, hogy rám figyeljen. Nem tudom miért de most nagyon átérzem az egészet.

Sikerül nagyjából ötven métert megtenni, majd furcsa szag üti meg az orrom. A szél tökéletesen mutatja az irányt, ám ahogy pár lépést teszek, újabb szagot kapok, majd folyamatosan újabbat és újabbat, mintha az anyatermészet egy igen morbid játékot űzne velem. A baj csak az, hogy ez nem a természet szaga. Sokkal inkább egy idegen, mely a természetbe ivódott, szinte már beleégett, ez pedig nem volt más, csak a vér szag. Tizenhárom szagot számolok a legkülönbözőbb irányokból. Gondolkodni kezdek, hogy mi lenne a legjobb megoldás, végül elhatározom magam: a legjobb megoldás, ha a forrásához megyek. Ha valaki ölt, és úgy ott hagyta a testet, vagy legalábbis a vérét, biztos, hogy nem lesz már ott, különben igen gyorsan lelepleződne. Beállok abba az irányba, ahonnan a legsűrűbben érzem a szagok tömörülését, és abba az irányba megyek tovább.

Idegesség fogta el a holtest látványától, ezért gyorsan felmarkolja a kést, ki tudja mire lehet még jó, majd visszaugrik a fára s a korábbi fényes pontok irányába néz. Az idegesség miatt még óvatosabban halad a horrorisztikussá váló erdőben, ám a lány bízik magában s lelkének társában, ezért ugyan továbbra is figyelve mindenre, körültekintő mozdulatokkal halad a fények felé...

Gyorsan utolérem a férfit, de amikor hozzáérek, halálosan lassan reagál, alig egy perc alatt megfordul és amikor rám néz akkor valamilyen földöntúli sikolyt hallat. Komolyan, ennyire ijesztő a helkyzet? Mind a két kezemet tenyérrel felfelé felemelem, majd hátrébb lépek egy lépést. Meglepő, hogy a srác még mindig nem hagyja abba a sikítozást, pedig már látja, hogy ki vagyok.
- Elég lesz, azért ennyire nem érhetett váratlanul srác. Szedd már össze magad...
Mondom neki szokásos laza stílusomba, majd hátranézek kétszer is, hogy lássam, hogy van-e valami a hátam mögött, akármi amitől ennyire megijedt a férfi. Egyre furcsább ez az éjszaka. Ha nincs semmi a hátam mögött és sikoly még mindig tart lendületből pofon vágom a férfit. Majd a szemébe nézek határozottan és lassan bólogatni kezdek, megerősítve ezzel a tényt, amit mondok.
- Megyünk inni...

Végül fel kell pofoznom ahhoz a tagot, hogy észhez térjen és végre abba hagyja az őrült sikítozást, ahogy látom fel is ismer végre. Nagy lendülettel vetném bele magam ismét az erdőbe, hogy terv szerint az új társammal menjünk valami normális esti szórakozóhelyet találni, de ekkor megint történik valami. A srác testéből vér kezd el ömleni, majd felfújódik és felrobban. Utolsó pillanatban még becsukom a szemem, majd a robbanás után pár másodpercig csak felemelt jobb kézzel állok, mintha még mondani akartam volna valamit.
- Jól vagyok. - jelentem ki.
Kezemmel letörlöm a szememről a véres masszát, majd a testem többi részéről is elkezdem lassan letisztítani a mocskot.
~ Ezt nem hiszem el. Ez nem lehet igaz, csak valami rossz átverés, biztos megint a Respawn-osok akarnak viccesek lenni.
Kitárt karokkal körbe fordulok, majd az egyik kezemről elkezdem lenyalni a vörös folyadékot és a darabokat amik rajta vannak. Hangosan kiálltak az erdőbe.
- Ismerem az összes filmes trükköt, nem tudjátok átverni Lev Hudsont! Csak cukorszirup, keményítő, színezék és só, hogy vér íze legyen. Semmi különös.
Ennyit az egész félelmetes erdőről, egy nagyon rossz vicc az egész, emberek nem robbannak fel tíz perces sikolyok után az erdő közepén, ez tény, nem fogok bedőlni a trükknek mint a többi idióta. Kicsit idegesen veszem az irányt az erdő felé, amikor valami mozgást látok. A következő pillanatban teljesen lefagyok, csak állok és mereven nézek magam elé. A bokorból két felfegyverzett, teljes páncélos Juggernaut lép elő, és kezd el felém futni.

A gépfegyvereikkel tüzelni kezdenek rám, megállíthatatlanul, ütemesen kezdenek felém menetelni. Amilyen sebességgel csak tudok megfordulok és futni kezdek, miközben hangosan üvöltök. Ez nem lehet igaz, a Juggernautokat nem lehet legyőzni, nem lehet őket megállítani, addig üldözik a célpontot, amíg nem végeznek vele. Velem viszont nem lehet végezni, egész életemben kísérteni fognak. NEM AKAROM! Rohanok ahogy csak tudok, be az erdőbe, át nyolc kisebb éjszakai állaton, nem érdekel, csak futok. Hátra nézek még mindig követnek, kezdek pánikolni, gyorsan bevetem magam az egyik árokba és bekenem magam sárral. Nyugalom. Az egyik a közelembe ér, alig tudom visszatartani a levegőm, nagyon félek, ha most nem mennek el mellettem, nem tudom őket megint lerázni. Hirtelen az egyik felém fordul és lőni kezd. Engem is meglep milyen hihetetlen gyorsasággal lököm magam fel és futok el a két páncélos között. Rohanás közben mindig hátra-hátra nézek, ezért egy lámpa peremének ütközök és arccal előre esek. A fájdalom nem lesz úrrá a félelmen, sőt már csak lassabban tudok mozogni ami még jobban fokozza a remegést és a pánikot. Ahogy felnézek meglátok két reflektort, egy kocsi tart felém. Megmenekültem! Felállok és a kocsi elé megyek, egy szép vörös Ferrari az. Lazán leparkol és Mr. Wayne száll ki belőle.
- Lev kérlek vigyázz a kocsimra amíg vissza nem érek. Köszönöm
- Ne! Neee! Vigyen ki innen! Vigyen ki innen! Mindjárt itt lesznek! Nem hallja! BRUCE!
Rohannék utána, de eltűnik a fák között, még a kulcsot hátra hajítja, amit reflexből elkapok. Meg kell védenem a kocsiját. De el is mehetek a kocsijával... ezaz! Remegő kézzel nyitom ki az ajtót és szállok be, behelyezem a slussz kulcsot de a gép nem indul, második, harmadik próbálkozás. A szívem a torkomban dobog, mindjárt ott lesznek már hallom a lövéseiket. Már itt vannak. Az egyik beveri az ablakot és a páncélos kezével felém nyúl, önkéntelenül is hátrébb húzódok és a lábammal kezdem rugdosni, de elkapja a lábam is. NE! Ekkor hirtelen beindul a Ferrai, fél lábbal a gázra taposok, a kerék kipörög, majd az autó kilő. Nem tudom kormányozni, negyven méter után egy fának csapódok és elvesztem az eszméletem. Lassan tisztul csak ki a kép, minden homályos és a zajok tompák, kiszállok az autóból, össze van törve, orromból szivárog a vér. Valahogy összeszedem magam, már nincsenek itt a Juggernautok, leráztam őket. Nem tudom meddig voltam kiütve, de annyi idő alatt mindenképpen meg kellett volna tenniük azt a távolságot, gyorsak a mocskok. Valami mozgást látok a szemem sarkából, visszanézek de csak egy mókus ugrott a kocsira, pontosabban arra a roncs darabra. Várjunk csak... az nem egy... Az anyósülésen van egy, ott van és lassan kezd magához térni. Megfagy a vér az ereimben, végig ott feküdt mellettem. Érzem ahogy az idegeim feladják a szolgálatot, mind a két kezem a levegőbe emelem majd teljes erőből kezdek üvölteni, miközben futok, menekülök. Végül egy kis betonozott játszótérre érek, ahol minden megváltozik. Hideg lesz, sötét, a föld tele van koponyákkal koponya hegyekkel, mint az ítélet napja után, a játékok elpusztult, halott világ maradványainak tűnnek csak. Körbe nézek, hogy melyik oldalról jönnek, majd az egyik dombon látom, hogy egy fémes bakancs eltapossa az egyik koponyát ami nagy reccsenéssel porrá törik. Lassan remegve végignézek az alakon, megint egy Juggernaut, fémes koponya szerű maszkja egyenesen rám néz, néhány pillanatot vár majd lassan elkezd felém jönni. Az egyik mászókának hátrálok, majd szinte neki tapadok annak, mintha az segítene. A szörny egyik zsebéből elővesz egy kis fiolát és kinyitja azt.
- Meghalsz! Meghalsz! -hörgi gépies hangján
Azonnal felismerem a kis ezüst színű tartályt, ez az az olaj! Ez meg akar ölni! Meg akar ölni, véglegesen! Gyorsan, valami fegyver kell, akármi. Felkapok a földről egy ott hagyott fakardot, majd amilyen gyorsan csak tudok felmászok az egyik fára. Nem tudom hogyan de a kezemben marad néhány koponya. A fa legmagasabb ágáról, annak tetejéről kezdem el dobálni a félelmetes páncélost a koponyákkal és közben hadonászok a fakarddal.
- Engem nem tudsz megölni! Nem engedem! Nem! Engem soha nem fogsz elkapni. Takarodj innen! NEM ÉRTED?! ÉN VAGYOK A HATALMAS LEV HUDSON. ENGEDELMESKEDJ! Miért nem engedelmeskedsz? Miért?!
Nem akarok meghalni, nem így, nem egy juggernaut által. Nem akarom!

A szagot követve szépen haladok, a lehető leggyorsabban – amennyire az erőm és a növényzet engedi – abba az irányba, amerről legerősebben éreztem a bűzt. A vér szag, nem volt kétség, és ahogy egyre jobban haladtam irányába, annál erősebben éreztem, és annál jobban marta érzékeny orrom belsejét. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ez az egész módosulás dolog átokká válik majd. Kikerültem egy épp közeledő fát, ha jobb kedvemben lennék, még talán intettem is volna neki, átugrottam egy kisebb árkot, majd egy bokrot, és már ott is voltam. Olyan hirtelen álltam meg, hogy lábam kis túrásokat halmozott fel maga elé. A földön mindenütt testek hevertek groteszk elrendezésben, mintha a gyilkosuk egy FrankPicasso lenne. Olyan, mint Frankeinstein, aki mint tudjuk Einstein gonosz ikertestvére, ez pedig lehet mondjuk Gonosz-Picasso műve. Lassan körbe jártam a területet és szemügyre vettem a testeket, de egy pillanatra sem vettem le a figyelmem a környezetemről. Félszemmel és füllel figyeltem a legapróbb zajokra, remélve, hogy nem lep meg senki sem. Ahogy elnéztem ezeket a dolgokat egy elég brutális szerszámmal vitték végbe, mert amit az ember itt lát, azok már nem emberi maradványok. Mármint a maga értelmezésében biztos nem. Tudom, hogy Gotham csak úgy szüli magának és magából a különböző idiótákat, elmebetegeket és pszichopatákat, de ez még nekem is sok, el tudom képzelni, hogy a csoport egyes tagjai hogyan reagáltak volna erre a látványra. Nem mondom, hogy közömbösen nézem a széttrancsírozott testeket, mert egyáltalán nem, sőt, éppcsak nem fog el a hányinger, és dobom ki a taccsot. Nagyon koncentrálnom kell, hogy a gyomortartalmam ott is maradjon a helyén, és ezek után valószínű, hogy két hétig még biztos kajára sem nézek. Már körbe értem a tetem halmot, mikor egy újabb szag üti meg az orrom. Ez sokkal durvább, és szúrósabb, mint a vér szaga, mely ide vonzott, de nem ismerem. Sosem éreztem még ilyet, de határozottan a szétmarcangolt testekből árad szerteszét. Megállok egy ponton, és lehajolok, hogy hátha a szag forrása lesz annyira erős, hogy legalább közelebb jutok a megoldáshoz, de semmi. Csak még erősebb, és köhögni, prüszkölni kezdek, annyira bántja az orromat. Fel is állok nyomban, de ekkor olyasmi történik, aminek szerintem nem lett volna szabad. Az egyik kar, amit könyök alatt vágtak le, megmozdul, és lassan, a földbe kapaszkodva, úgy húzva magát előre, felém kezd mászni. Teszek pár lépést hátra, de egy fa törzsének ütközöm, melyet a nagy termetemmel is simán meg tudnék mászni, és kényelmesen elférnék a vastagabb ágain. Hátrapillantok, de a fa ágai abban a pillanatban körém csavarodnak. Mikor visszanézek, már nem csak az az alkar mászik, hanem minden, ami mozogni képes, és lassan, de biztosan, mintha össze akarnának állni valamivé. Valamit alkotni akarnak. Egy eltévelyedett szemgolyó, a látóidegek egy groteszk előnyét kihasználva mászik a kar felé, majd a tenyérre tapad. Egy másik kéz, mely csak csuklóig létezik, megfogja a kart, és felemeli, hogy lásson, és a tenyérben lévő szem tágra nyílva és még tágabb pupillákkal rám mered. Vár valamire, csak nem tudom mire. Halk hörgést hallok, és a fának már nem csak mozgó ágai, hanem arca is van, mely a törzsén kapott helyet, és szúrós, igazi pokoli pillantással méreget. Letöröm a fogva tartó ágakat, szerencsére nem voltak valami erősek, majd eltávolodom, lehetőleg minél messzebb ezektől.
- Hagyjatok! Ne gyertek utánam! – kiáltom rájuk, mire a tenyér-szem páros, még furcsábban néz rám, majd nem sokára hasonló mintára, egy láb is farkasszemet néz velem. Lassan, kimérten távolodom tőlük, ám lábam mintha lyukba, vagy egy gödörbe lépett volna, egyszerűen térdig eltűnik, és elvesztem az egyensúlyom. Egy fej közelít, amiben még ott a gerinc, és kígyó módjára halad felém. Jobb szem nincs a helyén, és az ezt jelképező véres lyuk tátong csupán a helyén. A másik szeme üveges, semmi emberi nincs már benne. Ha eddig nem pánikoltam, vagy csak nem jutott el az agyamig, ez a látvány mindenképp megadta a kellő löketet.
- HAGYJATOK BÉKÉN! MIT AKARTOK TŐLEM? – a gerinc-kígyón pihenő fej nem tágított, csak jött egyre közelebb, és a szája is mintha szóra nyílt volna, de semmi nem jött ki rajta. Beszélni próbált, de nem adatott meg neki a lehetőség, egészen két percig.
- Ne félj tőlünk. Csak játszani akarunk. – mondta, aztán tovább lihegett, mint aki elfáradt valamiben. A lábam valahogy sikerült kirántani a lyukból, amibe belecsúsztam, és ismét odébb álltam, remélve, hogy egyszer csak feladják majd az üldözést, és letesznek rólam. Nem így lett. Ahogy távolodtam a hátam ismét ütközött, de ezúttal egy sokkal puhább valamibe, mint a fa törzse volt. Mikor páni félelemtől vezérelve hátra fordultam nem mást láttam, mint a saját apámat. Fehér köpeny volt rajta, szemüveg és egy orvosi maszk, mint amit a műtéteknél szoktak viselni. Két kezén kesztyű, és a köpenyén még egy kötény is helyet kapott, hasonlatosan a maszkhoz. Két keze könyékig vérben ázott, és lassú léptekkel közeledett felém, bal kezében egy túlméretes injekciós tű kacsintott rám.
- Ne félj, fiam, a fájdalom hamarosan véget ér. – hangja nem az övé volt. A túlvilági zengésbe keveredett némi gurgulázás, mintha épp a vérében fuldokolna. Az árnyékból, nem sokkal mögötte, előlépett anyám is hasonló öltözékben. Apám egy ördögi mosolyt villantott, majd anyám felé fordulva egyszerűen lenyomta a kezét a száján, egészen könyékig. Mostmár értettem mitől lett véres. Pár percig mintha nem történt volna semmi, majd a keze megindult felfelé, és mikor kivette, valamit a kezében tartott: az én apró másomat. Tökéletesen ugyanaz volt, korra, öltözékre, stílusra, csak éppen sokkal kisebb. Egy kicsi én. Apám letette őt a földre, majd kicsit megnoszogatta, hogy induljon. Először felém indult, de valami nem stimmelt vele. Szemeiben valami démoni vibrálást véltem felfedezni, és mikor elmosolyodott, a fogazat éles volt, és csak hegyes fogai voltak, nem úgy, mint az enyém. A gonosz kis teremtmény látványa lesokkolt, és ekkor éreztem meg, hogy valami elkapott. Mikor lenéztem, láttam hogy egy kéz, ami a nem régiben „megismert” fej gerincéhez kapcsolódott. Az üveges tekintettel átitatott arc édesanyám fejévé alakult, majd éles fájdalom hasított a jobb kezembe. Kicsi Én megharapott, és nem sok kellett, hogy ez mozdulattal leharapja a fél kezemet. Nagy nehezen leráztam magamról mindent és mindenkit. A kis másom visszarepült apám karjaiba, de úgy látszik nem volt elégedett valamivel, mert azon nyomban átharapta a torkát, majd kikaparta anyám szemeit, és visszamászott oda, ahonnan jött.
- Ne félj, fiam, hamarosan mind együtt leszünk. – hallottam apám gurgulázó hangját, és beszéde nyomán a torkából „ritmusra” vér bugyogott fel, de nem esett össze, nem halt meg. A világ hirtelen forogni kezdett, és mintha sötétebb lett volna. Minden elmosódott, ami egykoron a környezet alkotó eleme volt, és most nem maradt más a helyén csak egy lepusztult, sivár terület. Mindent homok borított, a fák csonkig égtek, a park letisztult, és a városba is be lehetett látni, de az épületek mindegyike egy negatív jövő arculatát mutatták. Romos házak, leomlott felhőkarcolók, egymásra borult autók, amik a park környékén és a parkba beállva váltak elhagyatottá. Az egyedüli dolgok, amik megmaradtak, az két szülőm, és a rakás emberi csonk, melyek egy groteszk emberré álltak össze, akinek számtalan végtagja és feje adatott meg. A szemei hol itt, hol ott helyezkedtek el, épp ahol helyet találtak maguknak, volt, amelyik lógott, volt amelyik egyáltalán nem talált magának felületet a testén, így csak simán, a földről kémlelt. Körbe forogtam, remélve, hogy vissza tudom hozni a régi környezetet. A park már nem is tűnt olyan veszélyesnek ezek után, és már csak visszavágytam oda. Egyszerűen csak ott akartam lenni, nem pedig itt.
- Ne aggódj fiam, hamarosan mindez véget ér. – észre sem vettem, anyám keze a háta mögé került, és mikor befejezte a mondatot, egy injekciós tű került elő belőle. Határozottan kisebb volt, mint amit apámnál láttam. Anya megnyomta a végét, mintha a levegőbe akarna valamit fecskendezni, majd a tű végét egy barnás színű folyadékszerű dolog hagyta el, mely a levegőben kavargott, addig, míg egészen ki nem került a fecskendőből. Kavargott egy darabig, majd egy groteszk-énné állt össze. Egy morbid alteregóvá, mely habozás nélkül, mégis lassan indult meg felém.
- Nem dacolhatsz vele, fiam. Engedd el magad, add át magad neki. – hallottam ismét apám hangját gurgulázni, de nem tudtam rendesen figyelni rá. A groteszk-én behúzott egyet, amit védeni próbáltam, és míg ő normál sebességen cselekedett, én valamiért lelassultam. Nem úgy, mint mikor a boxoló felek lassabbak a másiknál, hanem mintha egy filmet lelassítottak volna. Nem voltam egy lassú ember, de az eddigi pánikom, és az, hogy van, aki ilyen gyors, egyszerűen leblokkolt, és képtelen voltam cselekedni. Az ütés nyomán úgy repültem el, mint az űrhajósok az űrben, ahol nincs gravitáció. Egy egészséges fa szájába kerültem, aki azon nyomban rá is harapott a friss ételére. Valahogy a földön feküdtem egy harapásnyommal a jobb vállamon, amit nem tudom, hogy hogy szereztem. Mikor a kezemre néztem, az ismét emberi volt. Nyoma sem volt a bundának vagy egyébnek. Végig tapogattam a testem, amin ugyanezt tapasztaltam, ám meztelen voltam. Ott feküdtem a fűben a groteszk ember, és szüleim lábánál. Apám vére csöpögött az arcomra, anyám pedig minduntalan pszichopata mód énekelt a fülembe. Fáztam, és összehúztam magam magzat pózba, remélve, hogy ez bármit is segít, de nem így lett. Csak még jobban fázni kezdtem, nem szoktam hozzá ehhez. Az évek alatt a bunda sokat számított, és most, hogy nincs feladtam. Eleve semmi esélyem nem volt ezek ellen, legyenek bármik is, és jöjjenek bárhonnan is, de most végképp feladtam a cselekvést. Vacogtam, dideregtem, még a fogaim is össze-összecsapódtak. A három alak egyszerre nevetett fel túlvilági hangján, és apámnál ez azzal társult, hogy a felharapott torkából csak még jobban ömlött rám a vére, a groteszk-ember vegyes hangszínei sokkal rosszabbak voltak, anyám pedig mint egy banshee, aminek nyomán a süketség is küszöbön állt.

Értetlen félelem szállta meg szívét ahogy lassan visszafordult s a holt élettelenül, ám meglepően sebesen rohant felé. C ekkor mély lélegzetet vett, majd démoni mágiájával tűzzel terítette be a lényt, ám az csak jött tovább, miközben megszólalt...

- A pokol tüze nem segít rajtad...

Azzal kezeit széttárva a lángok amik beborították szétterjedtek a szélrózsa minden irányába, meghódítva az erdőt, elpusztítva mindent és mindenkit aki benne van, szabályos kőrt formázva a holt és C között.
A lányba hirtelen csapott a felismerés, reszkető lábakkal térdre rogyott s elhaló, rekedtes hangon, már előre beletörődve sorsába, az elkerülhetetlenre, megszólalt.

- Könyörgöm... Ne...

A lény hirtelen vetette rá magát a lányra, s ezzel együtt a föld megnyílt s az egész parkot elnyelte a mélységes űr. Végtelenségig tartó zuhanás következett, s a féldémont csak úgy körülölelték a semmibe vesző fák, melyek között társai sikolya oly erőteljes, fájdalmas, kínokkal teli volt. Egyre csak zuhantak, a legmélyebb tárnáktól a legsötétebb bugyrokon keresztül, a világ elfeledett démonai között szinte lebegve, ahogy azok egyre közelebb értek ahogy megragadták, s ahogy lecsippentettek egy darabot a húsából, majd még egyet, s még egyet, üvöltött kínjában, s a testéből ömlő vérben alul a démonok legnagyobb urai fürödtek.. A fájdalom kikésztette, megőrjítette ám Celes valahol elméje mélyén megvígasztalta, megsegítette, át a nehezén... Vagy mégse? Recsegés ropogást hallott meg a hihetetlen ordítozások közepette ami Ivy többi zuhanó árvájának utolsó lenyomata volt, s ekkor jött rá, hogy elzsibbadt végtagjait tépik le lassan 10 centis darabokat ráncigálva le tulajdonosukról. Tehetetlenségében csupán dühös tekintetével árulta el érzéseit, melyből ömlő vér vörösre festette egész arcát.
Hirtelen a létező leghatalmasabb fizikai fájdalom járta át amint földet ért, s felszúródott egy különös gonddal kifeszített karóba s ahogy alfelén keresztül felnyársalódott, éles vége a nyakán keresztül a feje búbján jött ki, szétroncsolva mindent mi ép volt a lányba, fejét szinte két darabra törve. Nem halt meg, nem engedték meg neki a halál kegyét, körülötte amerre csak ellátott a végtelenségig csak röhögő démonok kárörvendő kacaja töltötte be a teret, s itatta át a lelket a legirtózatosabb félelemmel, ám  tekintete csupán két alakot figyelt, azt a két alakot kiknek látása legörömtelibb, s legfájdalmasabb volt számára. Celes közömbös arccal ám szemében szadista élvezettel ült egy trónszéken Lucifer balján, míg jobbján Méregcsók kéjes, lágy kacagása közepette lenéző, megvető pillákkal méregette a tehetetlen, csupán az alvilág mágiája által életben tartott lányt.
A hideg felismerés szétzúzta a lelkét s tönkretette a szívét, s minden eddigi fizikai fájdalom eltörpült emellett. Teljesen ledermedt, s arcán csupán egyetlen utolsó könnycsepp futott végig, s ha még lett volna gyomra most a benne keletkező millió csomó hányásra késztette volna. Szíve meghasadt, lelke megszakadt, s amint a kettőt figyelte, valami végleg megtört benne.
Minden ami jó volt, minden amit szeretett csupán ámítás, látszat, egy újabb trükk a démonok kínzásai közül... Reményt adtak neki, életet, majd elvették. Ha lettek volna még hangszálai felüvöltött volna ám tudta, hogy már képtelen rá s ekkor mindenből elege lett, mindenből kifásult, s valami megtört benne végleg... Celes és Ivy még mondtak pár gúnyos szót, a két ember aki valaha is törődést mutattak irányába, ám ez már nem érdekelte, nem is hallotta őket, csupán bámult maga elé katatón állapotban.
A lelke meghalt, s csöndben, fájdalmait többé ki nem mutatva tűrte ahogy a karót végigvigyék a poklon, hogy utána visszahelyezzék arra a helyre, arra a jól ismert helyre ahol minden elkezdődött, a karómező közepére, a többi szerencsétlen közé a végtelenségig...

Hirtelen felébredek, ahogy lassan kikeveredek a mocsokból, ahol fekszem bevillannak a múlt szilveszter emlékei, hasonló körülmények között kellett összeszednem magam a mosdóban. Megállíthatatlan vagyok, bár bőröm hófehér, ráz a hideg és remegek és nagyon erős hányingerem van.
~ Jó kis flashelés volt, valamilyen nagyon ütős szer lehetett. Nem drogozok, de ebből lehet kellene még szerezni.
Lassan ahogy felemelkedek és szétnézek magam körül, látom, hogy elég sok idő eltelhetett, amíg eszméletlen voltam, mivel a hold helyzete más. Mikor meghallom a zörejeket, újra belém hasít egy pillanatra a félelem.
- Juggernaut? Juggernaut?!
Kérdezem fél szememet behunyva és kicsit hátrébb húzódva, mintha az segítene az álcázásban. Ha nem érkezik semmi válasz és az erdőből sem ront ki egy olyan rohadt páncélos, akkor kihúzom magam és megpróbálom magamról letakarítani a mocskot. Akár sikerül, akár nem a zsebemből előveszek egy stílusos fekete napszemüveget, felrakom és mellé villantok egy ezer karátos mosolyt, miközben arcomról még folyik a vér. Így nem látok semmit, de legalább menőn nézek ki, még így csupa véresen is.
- És most keressük meg a dílert.
És már indulok is meg az erdőbe.

Elméjéről lehullott a sötét fátyol, ám valami megtört benne. Számára óráknak tűntek a másodpercek ahogy feküdt a földön, egyre sötétedő szíve pedig befordult. Még mindig ott a holttest, melyet egyre inkább megvilágított a hold sápadt fénye, s ugyanez a fény egy másik alakot is megvilágított.
A bizalmatlanság immáron örökre beitta magát a lelkébe, s az ismeretlen felé azonnal s értelmetlenül táplált ellenszenv bontakozott ki. Egyetlen ugrással a fák koronáján termett, gondosan figyelve hova lép, s hogy lát e a férfin kívül bármit is a sötétben, hall e valami neszt a közelben. Amennyiben biztonságosnak találta a terepet az alak fölötti ágakon kezdett közlekedni, fürgén némán, mindenre figyelve, majd tekintetét ráfüggesztve, szemügyre vette a hörgő alakot.

Éles sikolyra ébredtem. A saját, tulajdon hangom szakította át az éj sötétjét, én pedig a földön fekve, vacogva ébredtem. Mikor megmozdultam a tagjaim mintha kicsit húzódtak volna. Valami rám ragadt. Szemem is kinyílt, és mikot megláttam a kezemet, valamiféle morbid öröm járt át, hogy még mindig a jól megszokott alakomban találtam magam, ám a bundám tele volt alvadt vérrel, és már tudtam, hogy mi az, amitől húzódhattam a mozdulatnál. Lassan, de biztosan felállok, és bár néha-néha fájdalmas, ahogy az alvadt vér húzza a szőrt, de végül sikerül túl esnem rajta. A levegőbe szagolok, de semmi. Az orrom tele van a vér szagával, valószínű nem kevés bele is került, de ez nem lesz jó, így egy - nagyon fontos - érzék mínusz. Egy másik érzés is párosult ehhez, ez már kevésbé fizikai: az érzés, amikor valaki figyel. Szinte ég az ember tarkója ettől, és ez most sincs másképp. Zavartan nézek körbe, hogy merre lehet, és ki lehet az. Felkészülök egy esetleges támadásra, menekülni semmi értelme nem lenne, azzal csak az ő dolgát könnyíteném meg.