A vidámpark

Körbepillantok, hátha a társa is valamilyen meggondolatlanságon töri a fejét. Ha megbizonyosodtam róla, csak egy felől van veszély, lassan felemelem a kezemet. Megadólag teszem fel a kezem, hátha ennyit még megért a koma.
- Na nyugi kölyök, ne itt mindenki előtt intézzük a dolgot. Gyere keressünk egy kicsit diszkrétebb helyet. - Ezzel ha engedi hátrálok egy kicsit, és megnézem magamnak a késnek érzett tárgyat. Persze csak ha engedi, egy kis anyagért nem érné meghalni, persze csak ha nem a saját magamnak félretett áruról van szó. - Nyugi gyerek, gyere menjünk. - Ráteszem a kezem a vállára persze csak ha van rá módon, és saját testi épségemet nem veszélyeztetem. - Ott! Arra! Látod? A mögött a pavilon mögött pont jó lesz. Rakd el azt a bökőt, mielőtt még valaki kiszúrja. Túl sok fakabát kószál erre, egyikőnknek sem kell a sitt. Már voltam ott, és nem egy szép hely, annyit elmondhatok. - Ezzel gyengéd erőszakot elkövetve tolom magam mellett a tagot, a biztonságot nyújtó hely felé.
Ha nem engedné a "békés" utat, hát engedek az erőszaknak.
- Nyugi gyerkőc megkapod, amit akarsz. Nem lesz itt semmi gond, elsikálunk mindent. Csak had vegyem elő, és már a tiéd is. - Ezzel benyúlok a kabátomba, és a magamnál tartott áruból kihúzok egy szép száll marihuánás cigarettát. Ebből nem szoktam az ilyen tuskóknak adni, akik még a lócitromos is elfüstölnék, mert nincs semmi ízlésük, de hát a szükség törvényt bont, nekem meg még szükségem van az életemre, így meg kell bontanom a külön bejáratú raktáramat.

A fejem azonnal kijózanodik, legalábbis próbál. Ennyi behatás elég is ahhoz, hogy a megszokott kábulat alábbhagyjon, és tudjak józanabbul gondolkodni. Mi lesz így velem, ha két ilyet tetű suhanc is le tud lejmolni? Hová fajult már a világ, hogy a kölykök a saját beszállítójuktól is lopnak? Ezt azért már egy ilyen jól nevelt nigger sem hagyhatja szó nélkül.
Lassan komótosan követem a kölyköket. Tartom a távolságot és kivárom a megfelelő pillanatot. Azt a cigarettát nem mindenki előtt fogják elszívni, azért annyira nem nagy legények. Annyi biztos, hogy nemsokára sort kerítenek rá. Ilyen a pöfékelő társadalom, mindenek felett arra van szükségünk, minden más csak másodlagos. Minden sietség nélkül kotorászok a kabátom belső zsebeiben. Furulyámat akarom kitapintani, mikor megvan, azonnal üzembe is helyezem. Számhoz emelem, és egy régi szomorú nótát kezdek el játszani.
Ebben a forgatagban még egy csepűrágó fel sem tűnik senkinek, vagy ha igen, akkor sem gondolják mit is fogok tenni nemsokára. Ha eljött a pillanat, és a két kölyök megtalálja maga számára a diszkrétebb helyet, akkor lépek én akcióba. A gyújtást követő, benntart ütemben, de még a kipufog előtt csapok le. Vendella csecsemőjét idézem meg. Halkan mantrázok, míg át nem vált kedvenc kellékemmé. Közben megfelelő távolságra akarok jutni, hogy könnyedén támadhassak.
Erősen markolom a sétapálcát, és egy gyors rohammal próbálok nyitni. Nekirontok a kölyköknek, ha sikerül akkor az éppen gyújtogatni próbálót célzom meg talpammal, és egy elég erőteljes rúgást próbálok bevinni. Majd lendületemet el nem vesztve próbálok értelmet verni a másikba a kezembe kaparintott fegyverrel. Előbb fej tájékra, majd felső testre célzok. Nem akarok elveszteni egyetlen kuncsaftot sem. Az csak rontana az üzleten.

Fene azt a drogos tévképzetes fejüket. Hogy képzelik, hogy még meg is futtatnak engem. Engem Caelan Amery Gilles-t! A lépéseimet megszaporázom, és megpróbálom tartani a tempójukat. Mit számít most a holmi repülő emberek, vagy légtornászok, vagy minek is hívják mostanában magukat. Nem szenvedhet csorbát becsületem, főleg nem ezektől a mocskoktól. Ezek felett állok, sokkal. A rohadékok most pedig még meg is akarnak futtatni, pedig sorsukat nem kerülhetik el.
Kabátom zsebében turkálok szabad kezemmel, és előveszem az egyik rongybabámat. Kicsit ragacsos még mindig, pedig Vendella már több évtizede készítette őket. Hát ilyen a csecsemő bőr. Mindig is John-ra fog hasonlítani, bármennyi testet is használtam ár általa. A kis baba nyakára rátekerem hajszálamat, figyelve azért lábam elé, el ne essek egy láthatatlan akadályban, elmondom varázsszavakat. Remélem semmi sem akadályoz, vagy zavar meg benne, és újult erővel vethetem bele magam az üldözésbe.
A babát varázslat után visszarejtem kabátom rejtett zsebeinek egyikébe, és mint egy megveszekedett vadállat kezdek el rohanni utánuk. Sújtásra emelem botomat, és ha elég közel vagyok akkor megcélzom a hátrébb rohanó lábát és teljes erőmet beleadva sújtok le. Ha nem esik el, akkor újra és újra, míg meg nem adja magát a magasabb akaratnak. Nem állok meg bevégezni munkámat, ha sikeres az akcióm akkor úgyis ott marad mire visszaérek hozzá. Szóval foglalkozok a még menekülő taggal. Megtorpanok, és minden erőmet beleadom a következő dobásba. Súlyra nekem semmi, de másnak akár egy vasdarab a bot, így megsuhintom és megcélzom vele az utolsó tagot. Lehetőleg hátba, vagy lábra próbálok célozni, csak hogy őt is megállásra késztessem. Ha sikeres a dobás akkor odarohanok, és visszaszerzem fegyverem. Ha nem akkor odarohanok, ahol leesett az örökségem, és újra próbálkozok.

Egy letudva maradt még egy, de nem elég a távolság, még egy zsernyák is rám tapad. A vas felém fordul, de én nem ijedek meg ilyen könnyedén.
- Rendben van, biztos úr! Rendben van! Nem kell a hajcihő, csak vigyázzon el ne süljön a fegyvere. – Egy pillanatra úgy teszek, mintha magasba emelném a kezemet sétapálcámmal együtt, de izmaimat megfeszítve teljes erőbedobással dobom be. A cél ugyanaz, remélem a táv még nem elég nagy ahhoz, hogy mellé menjen. Ha ezt követően rám akarna lőni, vagy csak nagyon úgy néz ki, akkor térdre vetem magamat. Hangosan elkezdek köhögni. Mintha csak egy végső stádiumos tüdőrákos lennék.
Térdre ereszkedve remélem, elég gyakorlott kezemmel, észrevétlenül elő tudok halászni egy szál cigit, és számba csúsztathatom. Úgy teszek mintha teljesen magam alá gyűrt volna a „titkos kór”, és egyáltalán nem tudnék foglalkozni az őr parancsaival.
Ha rám lőne akkor a helyzet ugyanaz, csak azt leszámítva, hogy egy ügyes elhajlással, gurulással, vagy földre vetődéssel próbálom elkerülni a lövést. A menekülésre nem látok esélyt, annyira még ebben az állapotban sem vagyok gyors, hogy kikerülhessem a golyókat.

~ Fene, fene, fene! Ennek nem így kellett volna történnie. Kurt le fogja tépni a fejem, ha tudomást szerez rólad. És hogy tudni fog róla, az nem is kétséges. ~ Ökölbe szorított kezeim, tanúskodnak róla, mennyire megindult pillanat ez számomra, nem sok ember van, aki miatt megtenném, azt ami következik.
- Te ott maradsz, különben kitépem a szívedet. – Szemeim villognak a törött lábú kölyök felé. Látszik belőlük, nem beszélek a levegőbe, és az utóbbi találkozásunkból tudhatja, mire vagyok képes.
Odasietek a rendőrhöz, gyorsan megszüntetem a furulyán a varázslatot, és kabátomba rejtem. Majd gondolataim a régmúlt időre térnek vissza. Nem mostanában volt, mikor megszereztem jogosítványomat, és nem is teljesen figyeltem, akkor már évek óta hajtottam Lulubelle-t, így könnyedén meglett, de az elsősegély oktatásból talán még megmaradt valami.
Odamegyek a zsernyákhoz, kinyitom száját, és belenézek, valamit keresek, hátha elzárta valami a levegő útját. Ha semmi ilyenre utaló jelet nem találok, akkor jöhet a mesterséges lélegeztetés. Ütemesen csinálom, mindig körülbelül hasonló időközönként fújok levegőt a testébe. Tudom, hogy ezt csak akkor szokták csinálni, mikor nincs semmilyen légzés, de feltételezem, hogy a találatom miatt összeesett a tüdővel nem tudok mást tenni. Talán ez is elég lehet, amíg meg nem jön a segítség. Eközben pedig fejemben a menekülési útvonalakat próbálgatom. Talán sikerül valamit kitalálnom, mire ideér a többi szerv is.

Ököllel kezdem el csapkodni a hörgő fakabát mellett a füvet. Ideg dolgozik bennem, hát ilyen nincs. Hogy lehettem ennyire botor, és meggondolatlan. Még egy utolsó ütés, majd egy nagy levegővétel.
~ Kurtnak nem szabad ezt megtudnia Nem történhet meg, még túl elején járunk terveinknek. Hát akkor nincs más hátra, mint a pókerarc. ~ Felállok, megköszörül torkomat, és elkezdek fennhangon ordítani.
- Mentők! Mentők! Valaki segítsen! Hívják a mentőket azonnal! – Eresztem meg karcos hangomat, és csak remélni tudom, hogy elég gyorsan jön a segítség. Még egy ember halála nem száradhat a lelkén, főleg nem olyané, aki nem érdemelte meg. Ez nem az a helyzet, mint régen. Itt nem bosszúról volt szó, ez csak egy véletlen baleset. Aminek soha nem szabad kitudódnia. Végül ha már hallom, hogy közelednek felém, akkor intek feléjök, hogy erre kell jönniük, majd visszahajolok a rendőr felé, és megpróbálom kitörölni szájából a vért. Ezzel is könnyítve légzését.