Adams Kikötő

Végig hallgatom a nő szövegét, igen jó nézete van, csak elbeszéltünk egymás mellett, nem fejeztem ki magam világosan.
- Egyetértek, mind mondtam az igazság az fontos, és vannak helyes és nem helyes cselekedetek is. Csak a kisebb rossz kiüti a nagyobbat szerintem nem teljesen igaz elv, ha megakadályozza a maszkos a rosszat az igen, az egy helyes cselekedet, ha megveri a bűnözőt, aki mást akar megölni, az egy helyes hősies tett. De ez nem változtat azon, hogy megvert egy embert, ezt el kell fogadni, de tovább is kell lépni rajta. Ha ez megtörténik szerintem akkor nevezheti magát igazán hősnek, ha már nem magáért teszi, ha már felvállalja a dolgokat és nem holmi képzelt mentségeket keres. És én pont ezt nem látom. Az igazi hősöket.
Megvizsgálom a kötést, minden rendben van-e vele, majd odahúzom a kevlár alkarvédőt, a merevítőket, a kevlár bordákat, megnyomok párkapcsolót aztán ráhajtom a ruhát és pár patenttal oda csatolom.
- Valamint szerintem az igazságtalanságot, igazságtalanság nélkül megakadályozni nem lehet, és pont ezért vagyok kívülálló.
Amint kimondtam az utolsó szót nagy lendülettel megindulok a mentőautó felé és gyorsan be is szállok ha lehetőségem van rá.

A mentőautó felé veszem az irányt és meglepő módon semmi nem akadályoz meg, érzem beindul az akció és az agyam máris kapcsol, előkeresne valami jó kis ritmust de nem talál sajnos.
~ Mentőautó rabláshoz valami metál ritmusú dolog kellene valami elhagyatott szerelmi szöveggel... Six jó lesz.
I see her in my dreams
Wish that she wasn't there
But she still haunts me and I
Still feel her breath on me
Still want to taste her skin
But I know that would kill me
Miközben ezt éneklem és a lábammal dobolom a ritmust hátamról lekapom a karabélyt és kétszer közepes erősséggel megbököm a sofőrt, hogy szálljon ki, vagy ha ez nem megy akkor halántékon vágom a csővel, annyira igazából nem érdekel mi lesz vele, nem fog belehalni. A lényeg, hogy kilökhessem a mentőből és beülhessek a helyére. Ha marad lendületem a gitárszólót is elfütyülöm.

A fickó halántékára mért ütés hatott így elájul, ezután kinyitom az ajtót és kidobom, majd becsukom magam után és bekötöm magam, nehogy kitépjen valaki a volán mögül. A mentő hasonlít egy normál gépjárműre, de azért mégis csak más a vezetés, nyúlok a váltó után és ekkor érkezik meg az egyik ápoló a motorháztetőre, hát ezen meglepődök.
~ Tudtam én, hogy egy sima mentős nem gondolkodik így! Haha, kellemes meglepetés.
Természetesen rögtön belenézek az oldalsótükörbe és tolatásba kezdek, aztán már nem fogom a kormányt, megy a kocsi magától, előkapok egy tárat megzörgetem a fülem mellett, ez robbanó golyós nem jó, előkapok egy másikat, ez sima golyós az jó lesz, nem akarom szétszedni a kocsit, becsúsztatom a fegyverbe a tárat majd egy heveder segítségével az övemhez csatolom. De nem szegezem a fegyvert a motorháztetőn kapaszkodó alakra, nőt nem bántok soha, maximum önvédelemből. Oldalra rántom a kormányt és megállok, majd átnyúlok a másik ülésen és kinyitom az ajtót.
- Szálljon be hölgyem.

A fickó előveszi a fegyverét. Ez nem jelent jót, viszont nem is tudok elugrani, ha lőni kezdene. Itt a motorháztetőn elég kiszolgáltatott helyzetben vagyok, képességek ide vagy oda. De aztán megfordul a fejemben korábbi mondata: „A nagy hősök valójában maguk, maguk orvosok itt a valóságos jófiúk.” Akkor csak nem ereszt belém egy sorozatot. Az autó oldalra rántja, ezzel akarhat lerázni. De nem, mert kinyitja az ajtót, és legnagyobb meglepetésemre beinvitál maga mellé! A csuda tud kiigazodni ezen a férfin. Lehet, hogy valami trükk volna? Nem, annak nincs semmi értelme. Ha eddig nem lőtt le, akkor most sem fog ártani nekem. Legalábbis, az épelméjűség ezt diktálná. Leugrom az autó orráról, és kihúzva magam, úgy szállok be a férfi mellé, mint akinek egy vitában sikerült felülkerekednie.
- Ha szabad megkérdeznem, az elkötése után mit szándékozik tenni a mentőkocsinkkal?

A művelet sikeres volt, kinyitom az ajtót és a nő lepattan a motorháztetőről majd nagy meglepetésemre teljesen nyugodtan beszáll mellém, úgy tűnik működik a dolog, nem is akar kitépni a sofőrülésből vagy ártani nekem. Amint becsukta az ajtót tövig nyomom a gázt és megkezdem a száguldást a járművel, teljesen olyan mintha raliznék, nem zavartatom magam a szirénát is bekapcsolom és hamarosan a főutcák felé veszem az irányt.
- Én semmit nem tervezek, nem kell a kocsi, nem az a lényeg, hanem amire használni lehet. Soha nem szokott szórakozni?
Hirtelen jobbra balra rángatom a kormányt, hogy rögtön két balesetet is elkerüljek, már elég gyorsak vagyunk figyelnem kell.
- Tudtam ám egyből, normál mentős nem gondolkozik úgy mint maga. Szóval maga egy ilyen... macska. Gondolom valami genetikai módosítás vagy egyéb mutáció. Ha gondolja meséljen róla, érdekelne.
Mellényem egyik zsebét kinyitom, egy darab pattogatott kukoricát veszek elő és rakom a számba, szépen elmajszolom miközben száguldozok, igazából mindjárt neki megyek valaminek, zavar a gépfegyver az oldalamon és ezt a mellettem ülő is könnyen leveheti. Eszembe jut egy őrült ötlet és elmosolyodom. Nemes egyszerűséggel megfogom a gépkarabélyt és fél kezemmel a mentős kezébe nyomom, meglátom mit kezd vele.

Némán vezetek amíg a nő beszél, kezemmel néha a kormányt csapkodom valamilyen ismeretlen metál ritmusra, közben azon gondolkozom merre is kellene nekünk menni, de aztán eszembe jut, nehogy már én mondjam meg. Kicsit elgondolkozok azon amit mond, mikor a metahumán kilétéről van szó még egyszer megnézem, tényleg érdekes látvány. Majd újra az utat kezdem el nézni, mikor fél percig egy kamionnal megyek szembe és talán csak az utolsó percben térek ki, az óriási dudáló gép elől.
- Pont azért, mert ez csak egy kis szórakozás, de lehetne nagyobb is. Meg ha le akarnak kapcsolni, mert majd le akarnak az biztos, akkor én felkészültem. Közvetlenebb? Azaz közelharci eszközök?
~ Francért nem fenyeget a fegyverrel, pedig logikus lenne, hogy a fegyverrel akar megállásra kényszeríteni. Első körben közölném vele, hogy nincs kibiztosítva, kibiztosítanám és vissza adnám a kezébe, majd ugyan ezt eljátszanám azzal hogy nincs felhúzva, végül pedig közölném, hogy hiába fenyeget ha lelőne közúti balesetet szenvedne de NEM KICSIT. Szóval tök mindegy, hogy van-e fegyvere. Na mindegy, minden nem jöhet össze.
Amíg a fegyvert vizsgálja én kitalálom hogy fogom feltenni a kérdést anélkül, hogy unott képem változása elárulna.
- Nos, hova szeretne menni? Vidámpark esetleg?

Meghallom az eszelős őrült kifejezést és rögtön félre is húzom a szám, nem örülök azoknak a karmolásoknak, de mindegy, lehet jól néznek ki. Remek, de ezt nem hagyhatom válasz nélkül.
- Még volt három egész kettő másodpercem, hogy elrántsam a kormányt, biztonságban voltunk. Egyébként szeretek lövöldözni, mert az fontos fegyver a mai világban, de a közelharcot se hanyagolom el, MMA ha ez mond magának valamit.
Közben várom a választ, nem kapok, lehet hogy hülyén tettem fel a kérdést, vagy ilyesmi, nem értem miért.
~ Nem akar elmenni sehova? Hiszen... na mindegy, én nem értem az oroszlánokat, valami jó helyet kellene mondania, úgy sincs jobb dolga, mint megszabadulnia tőlem. Hmm egy lövöldözés ez már tetszik...
- Természetesen, ahová csak kívánja hölgyem.
És már veszem is az irányt a megadott pozíció felé, én nem félek egy kis lövöldözéstől.

A nő tovább vitatkozik tipikus, de már előre kiszámoltam mindent, teljesen mindegy, merre rántotta volna akárki a kormányt, ki tudtam volna térni.
- Persze a fegyver csak egy eszköz, használni kell tudni. De ennél nehezebb jobbat találni, speckó nem szabvány
Közben jön a többi szöveg is meghallgatom, normális tipikus gondolatmenet, jó lesz ez így, racionálisan gondolkozik így én sem fogom elvetni a súlykot, nem lesz gond.
- Nem tudom én csak viccből lövöldözni fogok, ha kell jófiút játszok. Kell a pont.
Aztán elgondolkodok pár percig, amíg befordulok a megfelelő utcába, már közel vagyunk, ahogy a másik leteszi a fegyvert úgy a kábelnek is vége és húzza az oldalam, amitől kicsit félre kormányzok, nem vészes de ekkora sebességnél érezni.
- Nem, nem, nem, egyáltalán nem. A civilek és a társak lelövése mínusz pont nem is kevés.

//elnézést a késésért//

- Rendben – könnyebbülök meg, pont mikor érzem, hogy kissé kilendül a járgány, ezért gyorsan visszaveszem a fegyvert az ölembe. Szóval akkor egy ártatlan sem fogja kárát szenvedni a belépőnknek. Legalábbis szándékosan nem. – És a lövöldözők, azokkal mik a tervei? – majd, ha válaszol, még egy tanáccsal ellátom: – Jobb lenne lekapcsolni a szirénát, nem muszáj magunkra vonni rögtön a figyelmet.
Befordulunk a mentővel a kanyarban, ami mögött a megadott hely található. Hallani, amint hátul repülnek széjjel a felszerelések, talán még el is tört valami. Lesz mit takarítani munka után. Mintha nem lenne elég dolgunk. És ráadásnak még beugrott ez az alak is. Viszont úgy érzem, hogy miután kitombolta magát, nem lesz komolyabb gond, talán még a kocsit is visszaszolgáltatja jogos tulajdonosának – amennyiben megmarad. Aggasztó gondolat.
Azonban, mikor megpillantom a diszpécser által jelzett helyzetet, még jobban aggódni kezdek. Egy rendőrautó áll az úttest közepén, keresztben. Mögötte egy rendőr, mellette a társa a földön elterülve. Az egyenruhás kétségbeesetten tölti újra a kis pisztolyát, miközben az autó oldalát az utca egyik sikátorából érkező golyózápor éri. Hogy a sikátorból kik és miért lőnek, nem tudom. Lehet, hogy egy helyi banda. Más sérülteket keresek, amint közeledünk, de egyelőre csak a földön heverő rendőrt látom.
- Úgy tűnik, hogy a „felbérelt idióták” csapata és a „nevetséges” rendőrök épp most kaptak össze valamin – mondom, élve a sofőrülésen ülő fickó által korábban használt jelzőkkel.

A szirénát kérés szerint kikapcsolom, már így is túl feltűnőek vagyunk egy száguldozó mentőkocsival aminek a hangja sem kevés, nem kell még hogy villogva sípoljunk is, bár a lövöldözéstől úgyse hallhatják olyan nagyok, csak mikor töltenek. A nő nagyon rendes nem rángat tovább a fegyveremnél fogva, mikor közel érünk és láthatóvá válik a helyszín egészen lelassítok, közben átnyúlok a fegyveremért, kiveszem a tárat és válaszolok az előbbi kérdésre.
- Ez csak átszalad a testükön lyukat hagyva - mutatom neki a normál lőszert, majd előveszem a saját készítésű piros robbanófejest - ez pedig befúrja magát és azonnal fel is robban, maga orvos gondolom nem kell ecsetelni a hatásait.
Közben szépen megállok és megnézem a terepet az egyik sikátorból golyózápor zúdul a két szerencsétlen rendőrre, az egyik már a földön van, igen ez Gotham City teljesen megszokott dolog, de azért most jöhet a nem megszokott rész, már előre örülök. Aztán bólintok az utolsó megjegyzésre, szimpatikus ez a mentős, érti mire gondolok.
- Pontosan. És most a szánalmas játékukba mi is bele fogunk csöppenni. Valami haditerv esetleg? Szerintem a rendőrkocsi megül én elég jól tüzelhetnék, a maga képességeit meg nem ismerem, de jobb lenne összedolgozni.
Ezután pedig egy sarokra leállok a mentőkocsival azonnal kipattanok, hátamon a fegyverem, fejem kicsit lehúzom és oldalról befutok a rendőr kocsi mögé, hogy nagyjából fedezékbe legyek, ott előveszem a fegyverem kidugom a kocsi motorházteteje felett és találomra elkezdek sorozni, nagyjából a sikátor irányába, a lényeg, hogy lássák nálam is van tűzerő és egy ideig habozzanak, amíg kidugom a fejem célozni.

//semmi gond, lehet nekem is lesz késésem//

A nő okos, egyértelműen jó kis tervet rakott össze, amiben figyelembe vette az ő és az én képességeim is, oldalról bejut amíg én lefoglalom őket és amint leállok a tüzeléssel ő már oldalba is kapja őket, tökéletes, nincs mit ezen csiszolgatni, ez így logikus, csak tényleg figyelnem kell le ne lőjem.
Teszem a dolgom és a kocsi mögül folyamatosan tűz alatt tartom a sikátort, okosan hármas sorozatokra állítva a fegyvert, hogy két tárnál többet ne fogyasszak. Közben számolom magamban a másodperceket, amint száznyolcvanig eljutottam, abbahagyom a tüzelést és hagyom a fegyvert hűlni. Majd a mentős macska intézi a dolgokat. Ekkor nézek oldalra, a mellettem álló rendőr három perc alatt sikeresen betöltötte a fegyverét és ordibált a rádióba miközben társát próbálta a földön újraéleszteni. Én csöndesen szinte gyászolva odamegyek mellé, leülök a földre, megfogom a félholt társa kezét felé hajolok és szomorúan mondom.
- Maradj velünk, ne hagyj itt. Ne merj elmenni! Hallod! TÚL FOGOD ÉLNI! MÁR JÖN A MENTŐ!
Igazából, a fickónak már teljesen mindegy, csak a társnak próbáltam megmutatni, milyen szánalmas lenne ez a reakció tőle vagy akárkitől. És, ahogy a szemén látom fogta a lapot, de akkor is mélységesen bántja.

Miközben a haldokló rendőr felett drámázok és játszom az eszem hirtelen meghallok egy kiáltást, először nem ismerem fel és nem tudom mire vélni a dolgot de aztán rájövök, hogy ez a mentős hölgy hangja lesz, úgy tűnik profi volt és ahogy sejtettem könnyedén leszerelte a rosszfiúkat. Gyorsan felpattanok és elindulok a sikátor felé, a puskám csövét nagyjából előre szegezem, hogyha támadás érne még tudjak védekezni, meg amúgy is biztos ami biztos, harc közbe fegyvernek élesítve kell lenni.
~ Ez szép kis akció volt, igen gyorsan és könnyen ment, valóban meg van a társ előnye, így az embernek nem kell mindent egyedül csinálnia, de ha meg egyedül csinál akkor meg mindenben biztos lehet, hogy az úgy van megcsinálva, ahogy ő akarja. Jó kis dilemma ez, de a megoldás az, hogyha az embernek társ kell olyat kell keresnie akiben feltétel nélkül megbízik.
Amint odaérek végignézek a földön fekvőkön, és meglepődöm, nem is olyan rossz ez a teljesítmény, ahhoz képest, hogy a kocsi mögül kidugott fegyverrel vaktába lövöldöztem. Odamegyek a nőhöz, meglep, hogy fegyvert látok nála, de bizonyára azzal tartja őket sarokba, lőni azt nem akar vagy talán nem is tud vele. Megállok és én is a bűnözőkre szegezem a karabélyom, látszik hogy a golyószóró játékszernek tűnik mellette.
- Én figyelek rájuk. Egyébként a másik oldalon a rendőr már haldoklik, lehet azzal érdemesebb foglalkozni.
Állok és dúdolgatok miközben a fogvatartottakat figyelem, mikor ezt megunom felteszek nekik egy kérdést.
- És egyébként kinek dolgoztok?

Már éppen mondanám az idézőjellel ellátott „társamnak”, hogy vigyázzon a lövöldözőkre, hogy sakkban tartásuk helyett én inkább a sérültekkel foglalkozhassak, de ő már előhozakodott vele. Jó, legalább nem csak magával törődik. Talán mégsem annyira szélsőséges a fickó, mint gondoltam. Persze azért nem is az a hőstípus, azok nem rohangálnak lőfegyverrel a kezükben.
- Már megyek is – felelem, és kisietek a sikátorból, megcélozva a szitává lőtt rendőrautót.
A másik rendőr, aki megúszta a balhét, sérült társa mellett van, de akörül már egy nagynak mondható vértócsa gyülemlett össze. Nem jó, nagyon nem. Ha itt volna Luka, az ápolóm, ő most segíthetne a gyógyító kézrátételével, megmenthetné az életét, de így, egyedül, semmi nincs sok remény.
- Hívtak erősítést? – kérdezem, kicsit gyászos hangon, ahogy tekintetem megint a haldoklóra esik. Talán akkor már mindjárt ideér a mentő, reménykedem. Ha van egyáltalán szabad egységük. Hát persze, most jut eszembe, minket hívtak ki! Ennyire ostoba nem lehetek.
A sérült válságos állapotban van, van a sebén egy kötés, de nem sokat segít az, már teljesen átázott. Most kell úgy tenni, mintha lenne még esély, és megpróbálom elszorítani a vérzést. Talán még kihúzza egy óráig, de az eszméletét már elveszítette, vagy csak részben van magánál.
- Hívjon még egy mentőt – mondom a másiknak. – Még sikerülhet megmenteni…

//elnézést a szünetért, aktív leszek mostantól//
//Hogy kinek dolgoznak a fickók, azt rád bízom, nem akarom kisajátítani a játékhelyzetek kitalálását :-) .//

Én szépen odaballagok a fegyveremmel a rossz fiúkhoz, amíg a mentős nő elrohant a rendőrhöz, én tudom már késő neki, kizárt, hogy időben megérkezzen a segítség, ha egyáltalán jön segítség, nagyon nagy mázlira van szüksége, ahhoz hogy túlélje, bár minden lehetséges én nem temetem el addig amíg az utolsó leheletét ki nem fújja. Közben várom a választ a gengszterektől, először nem szólnak semmit csak zavartan nézelődnek stb, amit ilyenkor az ember szokott tenni, majd az egyik lassan felszólal.
- Mi... Pingvinnek dolgozunk.
- Az jó mert én is.
- Valóban? Akkor nem volt túl okos ötlet ez az akció, jóban vagyunk ám a főnökkel.
- Jah biztos. Én meg annyit fizetek neki a piacon, hogy abból harminc évre megvesz titeket kilóra.
Erre zavarodottan nézegetnek egymásra a bűnszervezet emberei, láthatóan nem értik kis lehet a személy aki előttük áll, miért nem hallottak róla, honnan van annyi pénze. Aztán a beszédes kedvű megint megszólal.
- Te vagy Ramirez nem?
- Igen. Szolgálatukra. De... most már ideje lenne távozni, a viszont látásra, arra menjenek!
Fegyveremmel mutatom a sikátor másik végét, majd puskámat a vállamra veszem és visszaindulok a rendőrökhöz. Nekem mindegy hova mennek a gengszterek, maximum hátba támadnak a már eldobált fegyvereikkel.

A bűnözők nem sokat tétováznak, sérült társaikat hátra hagyva elkezdenek futni a sikátor másik végébe közben hallom erősen szitkozódnak. Mikor már elindulok szembe jön a mentős nő és kérdőre von, mit tettem azokkal a gengszterekkel, akiket az előbb engedtem el. Én teljesen higgadtan szinte érzelemmentesen válaszolok.
- Kiderült, hogy igaz nagyon furmányos módon és közvetetten de az én embereim, így elengedtem őket. A sérültek még ott vannak. Tudok valahogyan segíteni?
Részemről nagyon élvezem ezt a kis kiruccanást, egy másik zsebemben kezdek el kutatni és egy kis csokoládét kapok elő, amit elkezdek majszolni, mintha mi sem lenne természetesebb most, tudomást se veszek a káoszról ami körül vesz.
- Kér egy kis csokit?
Kérdem a nőtől, hátha megkívánta az édeset, ha nem az se baj, hogyha tudok neki valahogy segíteni a sérültek kezelésében akkor azt megteszem, ha nem akkor visszasétálok a rendőrökhöz és nézem őket, miközben fegyveremet ellenőrizgetem. Ha azt megunom újra visszamegyek a mentőshöz, aztán felteszek neki egy kérdést.
- Mindig ilyen kemény a munkája. Mondja nem stresszel ezen, vagy maga is olyan hidegvérű alkat mint a legtöbben?