A Robinson park

Lupin még karjait is széttárta a levegőben, úgy élvezte a repülést, vagy ugrást, nemtudta melyik, de élvezte. Ahogy fönt az égben agya kicsit megszédült a magaslati levegőtől, az aprónak látszó emberek millióit figyelte, s hatalmasnak érezte magát, majd hirtelen leértek a földre, egy ismerős parkba, s a holdfejű elvigyorodott.
Kedvenc jelenléte, egy apró lány kiben az álmok triumvirátusa döngeti örökké gigantikus melódiájukat, s ahogy közelebb értek, a holdfejű mélyen meghajolt a kráterben lévő ifjú hölgy előtt.

- Üdvözletem ismét leggyönyörűbb királynő! Örömömre szolgál hogy ismét találkozhatom kegyeddel. Had mutassam be hihetetlenül erős barátomat. Királynőm, kérem adja át nekünk azt a zöld valamit, ez nem elég méltó önhöz. Cserébe kaphat tőlem egy cukorka koronát a jogarja mellé.

Fogalma sem volt mi lehet az a tárgy, amit Airie szemel láthatóan cukornak vélt, legszívesebben ellopta volna, hogy tüzetesebben tanulmányozza, ám egyenlőre új barátja bizalmába akart férkőzni, s ehhez egy számára nem túl kedvező, ám jelenleg minden fél számára türhető modorban prédikált....

Lupin csöndben figyelte a kis közjátékot s figyelmesen végigmérte az újonnan megjelenőket. Ramirezt figyelemre se méltatta, Ursát viszont szinte levetkőztette a szemével. Ezután a kék fazont kezdte végigmérni, s szinte hányingert kapott a gusztustalanul belőle áradó jótól, ám visszanyelte undorát s az életében látott egyik legfenségesebb humanoidot kezdte tanulmányozni. A hatalomvágy s a sötét álmok csak úgy áradtak belőle, s ez még a holdfejűből is tiszteletet váltott ki. Ám a szeme tetszett neki leginkább, melyben ugyanaz a lenézés és szánalom vetült a világ irányába, mint sajátjában. Hirtelen ötlettől vezérelve Airie felé fordult, s leugrott mellé a gödörbe, s szinte szertartásos módon helyezte el nyalóka diadémot a fején, majd a fülébe súgta:

- Arkham bevétele igazán fenséges cél egy ilyen nagy királynőnek. Csupán hívnia kell, s első sorban harcolok az oldalán. Viszont egy ilyen cukor tényleg méltó alapanyaga egy igazi trónszéknek? Ígérem, olyan cukrot adományozok a jövőben, amire az egész univerzum irigykedhet !

Ezután megfordult s pár másodpercig Zod szemébe nézett, majd hirtelen leemelte kalapját s meghajolt:

- Üdvözlöm hatalmasságos tábornok. Szívemet örök időkig büszkeséggel tölti el a tény, hogy a mai napon találkozhattam nagyságával. Sajnálatos módon nem ismerem népének tiszteletadási szokásait, s remélem nem sértem meg ezzel. Úrnőm utólagos beleegyezésével, hagy nyújtsak segítséget bármiben, míg a földi nap sugarai alatt állnak.

Nem tudta, hogy az érzés honnan jött, talál egy kevés emléke szivárgott ki, de rémlett neki eme faj egyedeinek álmai, miknek sodrása hirtelen szűnt meg, valamikor régen...

A beszélgetésnek vége szakad, az idegen nő egyszerűen megragad és Gotham felé veszi az irányt. Először még csak mániákusan vigyorgok a repülésen, de később mikor már megszokom csak a szokásos unott arckifejezés ül ki az arcomra. A magasból felismerem a Robinson parkot, ahol leszállunk, több idegen is van itt és más személyek akiket nem ismerek, de Airie is itt van, ismét. Minden arcot, alaposan, elemzően végigmérek, a testtartásukat is és a kialakult szituációt, verbális kommunikációt is figyelemmel követem és információt szerzek.
~ Roppant érdekes, ezek szerint több idegen is van a képben. Valószínűleg egy csapat tagjai vagy volt tagjai, akikhez valahogy kapcsolódnak a másik személyek. Érdekes. Várok, hogy kibontakozzon a helyzet és egy nagyobb képet kaphassak, utána mérlegelek és döntök. Egyelőre az elsődleges feladat a megfigyelés...
Nyugodt testhelyzetet veszek fel és egy lépéssel hátrébb húzódok, figyelem az eseményeket, de mást nem teszek. Egyelőre. Az idegen fegyvert a táskával együtt ledobom magam elé és várok. Egy vélhetően idegen faj megismerése most fontosabb más lépéseknél, új lehetőségeket nyit.

A föld remeg, de először még nem érzem meg, mert az idegen lények elemzésével foglalkozom, ami végzetes hiba. Csak akkor eszmélek fel, mikor a közelemben zuhan a földre két alak. Azonnal körültekintek, és látom a magasba emelkedő szétszaggatott idegen űrhajót és a lényt, ami tartja. Zod valamilyen telepatikus szerkezettel átveszi az irányítást a szürke mutáns idegen felett. Még mielőtt bármit tehetnék a kék ruhás idegen, Kal-El neki veti magát az lénynek. Figyelem a csatát, de amikor a közelembe érnek még így sem tudok időben lépni, elsodornak és az érőhatástól a földre kerülök.
Különös érzés, mert először nem is érzem a fájdalmat, csak sivár hidegséget és pár másodperccel később is csak furcsa bizsergés áraszt el. Végignézek magamon, hogy ellenőrizzem a testem és ekkor veszem észre a súlyos sérülésre, nyílt törésre utaló jeleket, valamint a páncél károsodását. Egyik kezem és lábam használhatatlan, a mozgás nehezemre esik, nincs ami megvédjen a további sérülésektől. A lehető leggyorsabban realizálom a helyzetet és felmérem az esélyeim. Még egyszer a két harcoló félre tekintek és megpróbálom megállapítani az irányukat, pályájukat, hogy később ezzel számolhassak. Arcomon az elmosódott festék és a vér furcsa végzetes kettősséget alkot. Összeszorítom a fogaim majd azokon át nagy és egyenletes lélegzetvételeket próbálok venni. Egyelőre felkészülök, hogy képes legyek a megmaradt végtagjaimmal, ha korlátozottan is de gyorsan mozogni.
~ Ebben a világban már senkit nem lehet kiismerni... mindenkinek van még egy titkos kártyája. De ez természetes, erre már felkészültem. Egy őrült világban élünk. Ha már itt tartunk hol van az én titkos kártyám?
Meglököm magam egy kicsit a kezemmel és próbálom egy mozdulattal próbálom elérni a táskát, amiben a fegyver van. Egy gyors mozdulattal próbálom feltépni a zárat és elővenni az idegen technológiával működő fegyvert. Leellenőrzöm fél kézzel, hogy rendben van-e, használható, és ha tudom akkor élesítem. Nem kockáztatom meg, hogy az idegenek idő előtt észrevegyenek, ezért ha a fegyver tűzképes akkor azonnal használom. A célpontom Zod és a mellette lévő társai, lehetőleg úgy célzok, hogy mind a hármat sebezhesse a találat, és mindenképpen legyen találat. Ha valamilyen támadás érne, megpróbálok oldalra fordulni és arrébb gurulni a földön, másra nem vagyok képes, de váltott pozícióból ismét tüzelhetek, lehetőleg a támadóra.

A fájdalom teljesen megbénítja, s ahogy földön fekszik végiggondolja a lehetőségeket s dühe minden pillanatban nőtt. Ostoba módon annyira lekötötte, hogy a tábornokot figyelje, hogy még a földrengést is eki tulajdonította, így a furcsa, félelmetes gigász érkezése váratlanul érte s harca a kék sráccal komoly sebesülésekkel látta el...
Mély lélegzetet próbált venni, ám vért öklendezett fel, s mozdítani akarta jobb karját ám az zsibbadtan, görcsösen feküdt, ekkor vette észre karja s teste sérülését.
Nem engedte, hogy a kétségbeesése átvegye rajta az erőt, helyette lehunyta a szemét, s életének legszebb álmát amit valaha álmodott felidézve, valamiről ami titok mindenek előtt, s abból minden jó érzést elszívva energiává alakította, ami legalább annyira elég volt, hogy mozgásra bírja testét, s felkelvén felmérje a helyzetet.
A kék fazon még mindig a szürkével harcolt, miközben a három jómadár minden figyelmükkel őket lesték. Ahogy figyelte a jelenetet szemet szúrt neki a Zod nevűt s az új lényt összekötő kapocs, a sapka... Fölfogván a dolgokat. a kövét "sirató" Airie felé kiállt:

- Vörös úrnőm! A tábornok gaz csellel el akarja bitorolni birodalmad s ehhez még démonokat sem rest bevetni! Gonosz koronájával irányítja a fenevadat! Ha megszerzed oly erő birtokába kerülsz mely segít majd a jövő háborúiban! S ne búslakodjon a csodálatos tróncukra miatt! Majd én összeszedem a darabokat, s létrehozom belőle azt ami téged illet, egy igaz trónust!

/Lupin megkérlek ne írj semmi olyat amit a karakterem NEM csinál.../

Úgy látszik még időben röppentem feljebb a levegőbe, mikor ugyanis olyasmi történt, amire nem teljesen számítottam, legalább is nem teljesen úgy, ahogy én azt elképzeltem vagy elvártam. A föld megemelkedett, néztem ahogy Hold úr és Eric bukfencezik egyet a levegőben s repülnek benne, mint valamilyen könnyű tárgyak, melyek le lettek söpörve az asztalról. A föld mintha felrobbant volna, kezemmel védtem meg arcom, nehogy én is kapjak egy adag földkupacot, szerencsére nem történt így. Ujjaim közt tartottam a zöld nyalókát, mely fényesen és zölden izzott kezemben. Vagyis csak a nyalóka fejét, mivelhogy a törzse leszakadt róla, avagy teljesen más volt, mint aminek én először hittem. Nem örültem ennek egy kicsit sem, érezni kezdtem, ahogy a düh lassan kezd felfele kúszni és én már felkészültem arra, hogy Shai Hulud fejét lepörkölöm a testéről, de szörnyülködve, vagy talán inkább meglepődve, de az is lehet hogy mindkettő egyszerre néztem azt a nagy lényt, mely felemelkedett a kráterből és valamit tartott a kezében. Az a valami úgy nézett ki, mint valamilyen furcsa repülő. Elfogott hirtelen a vágy, hogy én azt akarom, amit a kezében tart, de miután eldobta és az még jobban megrongálódott, eltöprengtem azon, hátha mégsem akarom annyira. De mi ha meg lehet javítani? Egyszerűen kell nekem az a repülő. Hogy mire, még nem tudom. De ki fogom találni és akarom.
Ahogy azon morfondíroztam, mire is lehetne jó nekem az a repülő, észre sem vettem, hogy a szörnyeteg és egy piros ruhás alak már egymásnak is ugrott mint a kutyák s pont felém tartanak. Épp abban a pillanatban néztem feléjük, mikor azok már nekem mentek s én a levegőbe akaratlanul hánytam pár bukfencet, ezzel dezorientálódtam pár másodpercre. Mire sikerült összeszednem magam végre, azt láttam, hogy a csodaszép csillogó nyalóka, ami valójában úgy látszik kő volt, darabokra tört. Keserű szomorúság öntött el, csalódottság, hogy ebből bizony már trónszékem nem lesz. Nem baj, úgy is túl kicsi volt hozzá, egy hangyának épp elegendő. De a szilánkok csak zölden izzottak, csillogtak tovább a földön. Túl szépek voltak...
Hold úr hangja ugrasztott ki varázslatos látványukból, de hangja távoli volt és ebben a pillanatban nem is nagyon érdekelt. Egyszerűen legyintettem mondandóját és s most kivételesen nem is kapott tőlem több reagálást vagy bármilyen más fajta választ. Csendre intettem könnyedén, egyáltalán nem volt kedvem hallgatni most őt. Főleg mikor láttam, mennyire sebezhető egy személy. Leengedtem magam a kövekhez s ismét visszakapva eredeti alakomat gyorsan kezdtem felszedni a kő darabjait hátizsákomba, közben ügyeltem arra, nehogy nekem menjenek ismét, mert ha így történik, gyorsan ismét felveszem tűzformámat és feljebb repülök.
- Jó lesz gyorsan lelépni. A nyomorult léghajók biztos észreveszik a tüzemet meg ezt a csetepatét... - mondom magamnak hadarva, csak hogy jobban sürgessem dolgomat - Ebből lesz csak a szép jogar. Nem úgy mint abból a nyalókából. Csak a dedósoknak van olyan! - jelentettem ki magamnak diadalmasan, szemeimben csillogott a zöld fény, s én már el is képzeltem, milyen pompás lesz egy ilyet a kezemben tartani és uralkodni vele. Ha sikerült összeszedni az összes zöld törmeléket, megpróbálok minél gyorsabban lelépni onnan, hisz nincs kedvem rendőrkézre jutni. Hírekből pedig felismerem Supermant, ki egy hős, ki olyanokat kap el mint én. Annak se akarok a kezébe kerül... Jó lesz minél hamarabb és gyorsabban lelépni innen...

Az idegenek nem törődnek velem így a fájdalomtól ugyan lassan de sikerül magamhoz venni a fegyvert és élesíteni azt. Fél kézzel nehéz forgatni, ezért valamit elrontok a beállításon, amitől a fegyver valamilyen nagyobb energia szintre kapcsol és magától elsül. Nem tudok időben célozni, ezért csak az egyik itt lévőt, a holdfejűt találom el, aki rögtön eltűnik.
~ Fantasztikus az ereje, még többet energiát képes egy pontba koncentrálni, ezzel nagyobb megsemmisítő hatást elérve. Később hasznos lenne tanulmányozni az energiaforrását, ezzel a technológiával szinte minden működtethető lenne, nem csak fegyverek, de gépek is.
Sok időm azonban nincs a tudományos megközelítésen gondolkodni. Ha most nem teszek valamit, nem lesz lehetőségem később, lemondok a nagy pusztítással járó támadásról. Megragadom a fegyvert, próbálom valahogy megtámasztani magam a törmeléken, épp kezemmel a testemhez szorítani a fegyvert, majd a Zod fején lévő irányítót célzom, szépen pontosan a célkeresztbe helyezem, majd visszatartom a levegőm, és amikor eljön a megfelelő pillanat lövök.
- TA-DA! - kiáltok fel hangosan is, a lövés előtt.
Az első lövés ha sikerül, akkor rögtön egy második támadást is indítok, hogy azzal védjem magam az esetleges támadások ellen. Véget kell vetni a harcnak és akkor a kék ruhásnak van lehetősége legyőzni őket, ami most közvetetten az én érdekem is.

A Robinson Park mindig is egy különleges hely volt, sok csatát megélt már a város szuperbűnözői s Batmanék között, mégis mindig megőrizte igazi pompáját. A Hatalmas terület egy része kellemes köztéri park hangulatát igézi, ám a fele, egy hatalmas kiterjedésű terület olyan, akár a dzsungel. Poison Ivy rendezte be itt birodalmát, egy menedékhelyet mindenkinek ki tiszteli a természetet. A GCPD szemében ez nyílt titok, sose beszélnek róla ám tudják, hisz amióta itt van drasztikusan megcsappant az utcán a hajléktalanok éhezés s fagyás általi halálozása. Most mégis, eme csodás zöldellő paradicsom maga volt a halál.
A park szinte eltűnt s helyén mocsár terült el végig, egy pokoli ingovány, mely körülölelte  Méregcsók "erdejét". A nem túl biztonságos, nyálkás talaj, s a bugyborékoló, ki tudja milyen mély mocsárból felszálló mérgező gázokban dús köd, sokban emlékeztetett a Gyűrűk urából oly jól ismert Holt Lápra, s egy pillanatra még legbátrabbakban s megállíthatja az ütőeret.
Ám nem ez volt a legkülönösebb, hanem maga az erdő, ahonnan sírás hangjai szálltak felétek a bent rekedtektől. A fák a ingadoztak remegtek, majd mintha valami kitépte s elhajította volna őket felszálltak az égbe, a szélrózsa minden irányába, (többségében felétek szálltak) ám különös mód a kis fás erdőcske ugyanolyan átláthatatlan és sűrű maradt.

/Nos azt csináltok amit akartok, ügyeskedjetek s csináljatok ugyanolyan szép postot mint korábban . Megjegyzés: A távolságtól vagy a ködtől nem látjátok egymást s bizony a park különböző részein vagytok/

Belepakolom az összes fegyveremet a páncél tárolóiba és ami nem fér oda azt a vadászgépbe. Utána felszállok a birodalmi csillagvadásszal és nagy sebességgel veszem célba a Robinson parkot. Nem szórakozok, alacsony magasságban teszek néhány kört a park erdősége felett és körülnézek. Közben a kommunikátort és a navigátort maximumon tartom, hogy pontosan navigáljak és minden nemű kommunikációt elcsípjek, valamint pilótaként a gépből kinézve a páncél sisakjának többsávos letapogatóját is igénybe veszem.
~ Az egykor nagy és híres Robinson park. Micsoda romhalmaz. Ideális egy zombiapokalipszis díszletének. Hehe. Egy mocsár az egész. Ráadásul még más hangulata is van...
Az erdőből a levegőbe kirepülő fák keltik fel az érdeklődésem, nagy részt felém tartanak, ezért rögtön rájuk irányítom a figyelmem. Feltűnik, hogy direkt irányulnak felém és hogy az erdő nem lett gyérebb, de ezzel most nem foglalkozok. Ezek Méregcsók árvái, tudom mire kell számítanom.
A vadászgép védőpajzsát maximumra állítom és nekilátok manőverezni. Próbálom a fákat elkerülni, főleg felettük vagy alattuk íven elrepülni. Oldalra csak akkor kerülök ha muszáj. Arra figyelek, még hogy ne kerüljek bele a sűrűjébe, mint egy aszteroida mezőbe, mert akkor kizárt hogy könnyen kijutok. Inkább marad a felül-alul technika, amíg beválik.
Ha a kitérés sikeres, magasabbra repülök, teszek egy kört és ráfordulok a területre, ahonnan nagyjából érkezett a támadás. Majd csökkenteni kezdem a magasságot és rárepülök a célpontra. A pajzsról a sugárvetőkre irányítom az energiát, és a tűzgombra csúsztatom az ujjam. Elmosolyodom. Valami még hiányzik. Gyorsan a digitális rendszeren berakok egy ide illő számot. Legszívesebben még kirepülnék és az ide illő mintát is ráfesteném a gépre. De nem rontom el a szürke fém csillogását. Végül lenyomom a gombot és megsorozom az erdőt. Amennyire csak lehet. Szét akarom szedni az egész dzsungelt, mint vietnámban. Ha újabb légvédelemmel, vagy más trükkel, kinyúló indákkal, életre kelő fákkal vagy bármi ilyesmivel próbálkoznának az ellenséges oldalról, megpróbálok kitérni és a magasba emelni a gépet, biztonságos távban manőverezve.

A taxis le is gombol rólam nem kevés suskát. Nem tudom miért emelkedtek meg ennyire az árak, de ha már elhozott, akkor nem reklamálok. Valamilyen arab bevándorló lehetett, aki szerintem száz százalékosan tudott angolul, de úgy viselkedett, mintha múlthéten kezdte volna a tanulást.
Miután kiszálltam, szemügyre vettem a park sanyarú kinézetét. A közepén természetesen még mindig dzsungel volt, de körülötte annyira „lápos” lett a környezet, hogy bejutni oda nem lett volna könnyű, még egy tankkal sem. Elszomorított a látvány, amihez már több száz éve ehhez foghatót nem láttam. Akkor is egy nagy vulkánkitörés utáni tájat láttam, és a láva egyik percről a másikra tűnt el. Nem csak emberek, állatok és növények vesztek oda, de az egyik kedvenc gazdám is. Rátalált egy templomra, amiben benne volt egy állítólagos ősi tudás egész könyvtára. Mikor egy kristályt a kezébe vett a főteremben, a vulkán kitört és ő csak állott és a kezében lévő kristályt bámulta. Amikor sürgettem, csak annyit mondott, hogy: - Mehetsz. Elengedlek. Már nem kell a szolgálatod.
Én azt hittem, hogy elment az esze, de nem akartam én is oda veszni. Több tonna láva alatt eltemetve, egy kis templom járatában. Hány ezer év kellett volna ahhoz, hogy rám találjanak, vagy ki tudja egy résen szivárogni.
De az már a múlt. Most a jelenre kell koncentrálnom. Csak sajnos az én koromban ez már nem megy olyan könnyen. A gondolataimból sírás hangjai zökkentettek vissza, ami az erdőből jött. Bizonyára a bent rekedtektől jöhetett. De vajon mi ijeszthette meg őket ennyire?
Amikor közelebb akartam jutni a lápon keresztül, a fákat valakik vagy valamik kitépték és elkezdték dobálni őket kifelé az erdőből. Először azt hittem, véletlenül csinálják, de amikor az egyik majdnem eltalált, akkor rendesen megijedtem. Épp hogy le tudtam előle bukni, és már jött is a második. Félre ugrottam, de még így is egy ág felhasította a nadrágomat. A mocsárba estem és tiszta sár lettem. Alig tudtam kitörölni a szememből a sarat már jött is a harmadik fa.
- Na, ilyet nem játszunk! – Teljesen felidegesítettek. Füsté változtam, és lassan de biztosan elkezdtem szivárogni az erdő felé. Na így próbálj meg benne kárt okozni egy kis fapálcikával.
A fák, ha még mindig felém jöttek, a fekete füstből lévő testem legfeljebb csak egy kicsit visszataszította a becsapódáskor keletkező légáramlat, de megállítani úgy se tudtak. ~Kiderítem, hogy ki akar távol tartani az erdőtől. És azt is hogy miért.

Ahogy füstként közeledtem a hajigáló felé, észrevettem egy repülő járművet, ami úgy szétszedte a lövedékeivel az erdőt, hogy csoda egyáltalán találtam benne túlélőket. Úgy látszik, el akarta pusztítani a fákkal zsonglőrködő szörnyet, de egyáltalán nem törődött, hogy ártatlanoknak is árthat ezzel. Remélem, nem eleve a szörnnyel van, mert akkor itt nem nagyon tudok segíteni.
Ahogy jobban körülnézek, nagy megdöbbenésemre Poison Ivy menthette meg az erdőjárókat a golyózáportól. Én eddig nem sok jót hallottam róla, és én úgy gondoltam volna, a növényeket mentené meg inkább, mint az emberek életét. Vajon megváltozott és jó útra tért? Nem egy emberrel megtörtént már, hogy a gonoszságot lecserélte a jóra, de azért nem bíznák meg nagyon benne. Kinézetre nagyon beteges volt mintha a kór, ami megfertőzte a föld vizeit rá is hatással lenne.
De a legjobban a nagydarab zombi rémített meg. Megölni egyedül nem tudom, de talán elterelhetem a figyelmét, míg az emberek biztonságosabb területre mennek.
Felvettem a földről egy farönköt, amit nem rég aprítottak le az egyik nagyobb fáról. Az egyik vége eléggé hegyesen tört szét, így jobb híján ezzel a rögtönzött fegyverrel kell beérnem. Épp rá akartam már rontani a behemótra, amikor valamilyen gombatámadással Ivy-ra rontott. Fájdalmában akkorát ordított, hogy a az összes állat elszaladt volna, persze csak ha maradt volna itt egy is.
- Elterelem a figyelmét, addig meneküljenek! – kiáltottam oda az emberekhez.
Átváltoztam füsté és nekiindultam egy eleve elvetélt küldetésre. Ha sikerül, füstként beborítom a fejét, hátha kizökkentem így a tombolásából. Aztán többször megkerülném, hátha kitudom fárasztani. Ebben az alakban nem tudok neki ártani, de szerencsére ő se nekem. És végül, ha megfelelő alkalmam lesz rá, visszaváltozok a háta mögött, és beledöföm a karót a jobb achilles ínába. Bár kétlem hogy egyáltalán kárt tehetek benne, de ha kis időre is, de fel kell tartanom, nehogy halálos áldozatok legyenek ennek a monstrumnak a tombolásától. Ha ez se jön be, csak megpróbálok neki zavarni, de sok mindent úgy se tehetek. Közben végig imátkozok, nehogy a repülős alak, a szörny mellett álljon.

Lenyomom a piros tűz gombot és a vadászgép sugárvetői egyszerre kezdenek tüzelni. Ahogy lecsapok az erdőre mindent széttépek. A fák szétforgácsolódnak, a levelek megsülnek, egészen a talajig tarolom az egészet. Nem fogom vissza magam, ha a világ úgyis véget fog érni, akkor pusztítok! Természetesen mint mindig vannak meglepetések! Nem is lenne azok nélkül vicces az élet.
Lassan végignézek a csatateren és felmérem a helyzetet.
~ Hehe. Ezt elszúrtam. Poison Ivynak kellett volna segítenem, de azt hittem ő támadott meg, erre pont őt támadom meg, amikor Grundy ki akarja nyírni. Milyen humoros! Annak a megölésében segítek, akinek a segítségére szükségem van.
Ahogy látom Grundy még spórákkal is támad. Tehát ez lehet az egyik oka, amiért az ételek megromlanak. Remek. Duplán a rossz oldalra tettem mint tétet. Ráadásul még egy füst alak is közbe lép. De megesik az ilyesmi. Ideje javítani a helyzeten!
Megpróbálok egy nagyobb sugárlövedéket a rohamozó Grundy és Ivy közé lőni, hogy a kisebb robbanás szétvesse őket. Már ha van erre időm. Ha nincs, akkor automatikusan a második lépés jön, amit akkor is megteszek ha a lövedéket már kilőttem. A repülőt automata pilótára rakom, közösére. Aztán a páncél hajtóművével kirepülök a pilóta fülkéből. Egyenesen bezuhanok Grundy és Ivy közé, ha szerencsém van a már kialakult kráterbe. Nagy robajjal akarok érkezni, erős fegyverekkel a kézben.
- Elég! Ramirez mondja, állj Grundy! Senki ne mozduljon!
Ha minden jól megy akkor a két lény között állok. Egyik kezemben egy robbanó lövedékekkel töltött M16-os, a másikban egy szintén robbanó lövedékes Ak47-es gépkarabély. Az egyiket az egyikre, a másikat a másikra fogom. Igazából reménykedem benne, hogy Grundy megáll és hallgat rám. Nagyon nincs kedvem egy újabb csetepatéhoz ilyen helyzetben. Főleg egy ilyen ellenféllel. Hiába vagyok felkészülve. Állok és feszülten várom mi is fog történni.
Ha Grundy megáll, akkor minden rendben. Beszélgetünk egy kicsit, mindenki a maga szintjéhez mérve. Ha azonban nem áll meg, vagy bár megáll de a füstalak neki támad és ettől újra megőrül akkor, jöhet egy régi taktika. Fogd a nőt és fuss. Felkapom Ivyt és próbálom arrébb vinni mielőtt meghal, lehetőleg repülve vele.

Az utcán tartott kellemetlen végződésű uzsonna után úgy döntöttem, hogy mégsem indulok egyből a parkba. Valamiért volt egy olyan késztetésem, hogy magamhoz kell vennem a fegyvereimet. Így hát ösztönömnek eleget téve hazasétáltam. Ott átöltöztem. Alulra egy fekete, sportos térdnadrágot, fölülre egy fekete ujjatlan felsőt vettem és kivételesen a fejemre egy baseball sapka került. Hosszú hajamat copfba fogtam és azt átvezetve a sapka hátulján vettem fel azt. 10mm-es pisztolyomat a nadrágom hátuljába tűztem a derekamnál, zippzáros zsebeimbe pedig a póttárakat tettem. Úgy döntöttem, hogy a kaszámat ezúttal nem viszem magammal, mivel úgyis megidézhetem. A gömbömet egy másik zsebembe tettem, Fagymarást pedig elolvasztottam, hogy később akármikor elő tudjam hívni. Ezzel az öltözködés toposzt le is zárhatnánk. Ez után a tükörhöz sétáltam és megcsodáltam magamat benne, mintha csak valami hiú leány volnék. Most mit kell meglepődni? A vámpíroknak is van tükörképük, legalábbis az én fajtámnak, azt pedig igazán tudnom kell, hogy miként is festek, ha emberek közé tolom a képemet. Azzal viszont tökéletesen elégedett voltam, ami a tükörből nézett vissza rám. Egy tökéletesen ártatlan fiúcskának néztem ki, aki éppcsak most lábalt ki a kamaszkorából. Persze ruházatom nem takarta el izmos testalkatomat, de hosszú hajam és az a nevetsége sapka ellensúlyozta az egészet. Valami kacsák voltak rajta, szóval még azt sem lehetett volna rá mondani, hogy értelmesen néz ki. A fegyver ugyan nem illett viszonylag ártatlan külsőmhöz, de ez a kis szépséghiba könnyen magyarázható azzal, hogy Gotham veszélyes hely lett manapság. Miután végeztem saját magam hülyítésével és a cuccok elrakásával, gyorsfutásban megeredtem a park felé. Ha úgy számoljuk, hogy emberként a sprintem 20-25 km/óra volt, akkor könnyen megtudhatjuk, hogy ebben az esetben a hatszoros sebességemmel durván 120-150 km/órával mozogtam. Természetesen ez a sprintem. Így hát még a korlátozott értelmi kapacitással rendelkezők is könnyedén rájöhetnek, hogy nem tartott sokáig odajutnom. A mocsárban viszont kellemes meglepetés fogadott. Az egész olyan volt, mintha egy horrorfilmből vágták volna ki, ami egyből el is nyerte a tetszésemet. De nem ez volt a legjobb. Ón, nem. Hanem a sírás. A sikolyok. Megannyi rémült szív és összetört, elveszett lélek jajveszékelő hangjai. Zene volt fülemnek ez az agónia, így hát mosolyogva sétáltam, miközben felrémlett a fejemben egy dalszöveg, ami valamelyik áldozatom elméjéből került át a fejembe. Egy ismeretlen nyelven volt, de valamennyit abból i átszívtam, így értettem a szavak jelentését. Ennek hála tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mit éneklek, mikor a szavak elhagyták a számat.
-"Pusztuljon el, Rohadjon szét, Égjen el már, A Földön minden, ami szép" - ezt a nagyszerű, kedvnövelő refrént ismételhetve haladtam egyre beljebb az ember számára igencsak baljóslatú mocsárba, miközben a nyamvadt ízületeim miatt átkozódtam magamban. Nem tartott sokáig és találtam is valamt. Méregcsók, pár emberke, egy szürke marha, a már jól ismert Ramirez meg valami másik fickó. Hm, lehet, hogy ebbe nem kéne beleavatkoznom, de nem bírom ki, egy kis gonoszkodás nélkül. Körbenéztem méregcsók emberei között, mivel a szürke fickót nem találtam finomnak így látatlanba se, Ramirezzel meg nem akartam kikezdeni. Ebben az esetben csak a könnyű préda érdekelt, aminek a vérével megnyugtathatom fájó tagjaimat. Úgy láttam, hogy míg maga Méregcsók egyáltalán nem olyan lédús nőszemély, mint amilyennek mondják, egykét embere igazán megérett már a disznóvágásra. És úgy döntöttem, most én leszek a böllér. Így hát a nagy harcot elkerülve egyelőre valamelyik emberre fentem a fogam. Aztán ha sikerül megkaparintanom, akkor letesztelem magam az ismeretlen pasas (Aladdin) ellen. Ha valaki megpróbálná meghiúsítani a tervemet, azt természetesen könyörtelenül megkínzom és megölöm.