A Robinson park

Miután körülnézel, konstatálod nem éppen a megszokott mennyiségű látogató van a park területén. Nappal általában sokan vannak itt, de most szinte teljesen kihalt a környék. Pár eltévejedett felnőtt sétál a gyér napsütésben, szorosan magukra húzzák a ballonkabátjukat, és kart karba fonva andalognak. Távoli padokon hajléktalanok próbálják rögtönzött fekhelyeiken átvészelni a nyirkos hideg téli időszakot, mely talán nekik a legrosszabb ebben a városban. Na meg egy család is van itt. Apuka, anyuka és két apró lányka. A tizedik életévüket talán csak a nagyobbik tölthette be. Kabátjuk vastag, és rózsaszín. Úgy néznek ki, mint két hatalmas mozgó vattacukor, még talán boldognak is lehetne őket mondani, de szülők szemében a beletörődést, és a tehetetlenséget véled felfedezni. Játszanak a gyerekekkel, de belül búskomorak, és kétségbeesettek. Talán minden család, így érezhet most a városban. Mégis volt elég lelki erejük, hogy tettessék a boldogságot, kihozzák a gyerekeket, és játszanak velük, mintha mise történt volna. Ez az igazi szülői szeretet, a lányok hangos kacagása, és boldogsággal teli gagyarászása mindent megváltoztathat. Rajtad áll, kit pécézel ki, és vallatol ki?

Az apuka meglepődötten tekint rád. Majd egy kicsit megütközik, hogy ilyen ismeretlenül szólsz hozzá. Nem éppen az a város, ahol az emberek egymással csak úgy barátságosan viselkednek. Na meg amikor megemlíted a gyerekeit, főleg hogy milyen szépek a gyanakvása még inkább az egekbe szökik.
- Háááát…. Öhm… Igen azok. De tudja mindig a közelükbe vagyunk a feleségemmel, nehogy valakinek furcsa gondolatai támadjanak. – Az utolsó szavakat igen csak megnyomja, csak hogy a füledig is eljusson mit is feltételez rólad. Végül mikor bejelented, neked is vannak gyerekeid, felenged egy kicsit.
- Igen, a kölykökkel elég nehéz, főleg mikor nem akarnak tanulni. A nevem Mike örülök, hogy megismerhetem. Ő ott a kis Johnny, na meg Sue, és a feleségem Johanna. – Majd mintha egy kicsit újra feléledne benne a gyanú. – És mit keres itt lent a gyerekek nélkül? – Teszi fel a kérdést, ami talán tényleg betalál. Mit kereshet egy korodbéli férfi a városi parkban, ebben az időben, egyes egyedül?

Az apa a téma hallatán eléggé feszeng. Nem sokan szokták rázúdítani problémáikat, és régi tragédiáit egy családi délutánon. De mikor rátérsz a gyerekrablásos témára, még jobban próbál kivergődni valahogy a helyzetből.
- Hááát... - Kezdi tarkóját vakarva. - Én is hallottam a dologról, és sajnos hozzá kell tennem ismertem is az egyik áldozatot. Egy kislány volt, az épületből ahol lakunk mi is. - Mutat az egyik közeli házra. Ekkor lép közbe a feleség. Mint aki eddig is veletek beszélt volna, vagy csak az asszonyi pletykafészek tört előre, simán átveszi a társalgás folyamát, és elkezd beszélni.
- Szegény Natalie. Eddig sem volt jó sora szegény gyereknek. És most meg ez. - Egy sóhajt eresztett meg. - A kettő "B" mindig nagyon hangos volt a sírásától. Mind azt akartuk bárcsak ne sírna, és most hogy már nem halljuk, azt kívánjuk bárcsak újra sírna. - Szörnyű az élet, ha már az emberek is ilyet kívánnak egy kislánynak. A válaszok sokat elmondtak, de még több új kérdést vetnek fel.

A nő meglepődik a kérdésen, de még mielőtt még valami is eszedbe jutna, hogy gyanakszik a nő, hamar pontot tesz az eltévelyedett gondolataid útjára.
- Még, hogy nevelkedett? BAHH!!! – Ad hangot a nemtetszésének. – Hát szegény gyerek bármit is csinált biztos, hogy nem volt jó az apjának. Ütötte verte azt a gyereket, ahol érte. – A férje megragadta a karját feleségének, csitítólag. A nő belelovallta magát a dologba, éppen hogy csak nem habzik a szája az új pletykáinak célpontja felé.
- Nyugodj meg drágám. Ezt nem tudhatjuk, csak sejtéseink vannak. Annyi biztos, egyedül az anyja volt kedves a gyerekkel. Az apa alkoholista, de még így is szerencsésnek mondható. Nem mindkét szülője volt vele rossz. – Hömmög mellé a férj. Hát igen, még az is szerencse, ha csak az egyik szülő tesz rosszat a saját vérének. Legalább látszólag az anyjai ösztön dolgozott a nőben, és próbálta csökkenteni gyermekét sújtó keserűséget.
- Na igen, szóval a gyereket elengedték iskolába, és ennyi. Nem nagyon láttuk máshol, csak otthon. – Tárja szét a karját. – Ott meg hát mindig be voltak zárkózva. Gondolom őrizni a tüzet, hogy ki ne aludjon. – A nő szinte megvetően mondja a szavakat. Megvan a véleménye a családról, és hát meg is lehet érteni. Amit elmondtak itt, az mind szörnyűség.

Kezdő bűnüldözőnek min is akad meg elsőnek a füle. Gyermekek eltűnése, kiket családi fészek sem tartott vissza, hogy örökre eltűnjenek a kereső szemek elől. A hírek terjednek az utcán, de senki sem foglalkozik vele. Hogyan is tudnának, mikor sokan halnak meg napról-napra ugyanazokon az utcákon, ahonnan a gyerekek eltűntek. A rendőrségnek nincs kapacitása, vagy csak nem akar foglalkozni ilyen dolgokkal.
Így hát csak a magányos Cselszövőnek van affinitása megkeresni az ártatlan lelkeket. Robinson Park kerületében tűnnek el a gyerekek. Legtöbbje szegény sorból való, és a környező épületekben lakik. Már a város több részén is tűntek el, de ide koncentrálódik az incidens. A park még a mostani helyzetben is virágzik, és megnyugvást hozhat a megkínzott lelkeknek. Most pedig itt állsz a park bejáratánál, és a következő lépésen gondolkozol.

A szavaid hallatán a házaspár jobban félni kezd. A fellépésed, vagy csak a kijelentéseid nem tetszik nekik. Ez Gotham City minden idegentől tartózkodni kell. Lassan hátrébb lépnek még egyet, majd még egyet, de végül a férfi összeszed annyi bátorságot, hogy válaszolni is tudjon.
- Nem tudom, miről beszél. Senki nem mondta, hogy ezek emberrablások voltak. Azt hittem, hogy csak bandáznak az utcákon, vagy valami hasonló. – Végül úgy látszik megtörik az erősebb akarat felett, és végre válaszol a feltett kérdésekre. – Hát olyan százharminc centi magas lehet, rövid barna haja van, és mindig egy napraforgóbabát fogott a kezében. Eléggé megtört az arca, mint aki sokat szenvedett, alig látszik, hogy a tízes évei elején járna. Az apa negyvenes pocakos, kopaszodó, és borvirágos orra mutatja, erősen iszik. A felesége is hasonló idős lehet, de rajta nem látszik mindez a szörnyűség, mindig ápolt és mosolygós. Talán csak ő maradt a család szívéből, szegény asszony. Nem hála a teremtőnek nincs testvére szegény lánynak, talán az is így járt volna. – Hüppögnek nagyon, és jobban összehúzzák magukat. Hát a szomorú történet mindenkire hatással van, még talán a fák lobjai között mozgó Cselszövőre is. A jelenetet látja, de hallani nem hallja mit beszélnek egymással. Csak azt, hogy a család kicsit jobban elhúzódik, meg hogy a gyerekek eddig még semmit sem vettek észre a dologból, csak játszanak önfeledten tovább. Rohangálnak, és bujkálnak a bokrok levelei között.

A figyelem megosztása nem nehéz. A gyerekek olyan zsivajjal vannak, hogy még egy vak is tudna rájuk figyelni. Játszanak az már biztos, mintha a világon nem lenne más csak ők, és a szórakozás. Se gond, se bú, se baj, csak a vigaszság, és az öröm. Talán még a nap is máshogy süt rájuk, ahogy futkároznak, és fogócskáznak a fák között.
A közeledés könnyedén megoldott. Fáról-fára mászol, akár egy majom, és senki sem vesz észre. Elég jól teljesítesz, még magadat is talán megleped vele, hogy a lopakodás ennyire bele van ívódva az ereidbe. A véredben van a lesből megfigyelés, de az is lehet, hogy apádnak köszönheted mindezt.

A család erősen gondolkodik, mit is lehetne erre felelni. A férj tanácstalanul néz ki a fejéből, talán még azt sem tudja, hogy a saját gyerekei, hova járnak iskolába, de ez egy keményen dolgozó apától elnézhető, és ahogy számítottad az anya válaszol.
- Hát tudja ide az állami körzeti iskolába jár a kislány, ahova a miénk is. Hát nincs semmi más, ami eszembe jut. És neked? – Teszi fel házaspárjának a kérdést, de ő csak ingatja a fajét. Úgy néz ki minden kérdésedre megkaptad a válaszod, amit feltettél. Mást már nem tudnak válaszolni arra, amit kérdeztél. Kicsit oldódott a hangulat, de még mindig sandán pillantgatnak rád. Cselszövő ezt látja, de hallani még mindig nem hallja a beszélgetésüket.

A lapuklás jól megy Cselszövőnek, miközben látja a ballon kabátos fickót elköszönni a szülőknek látszó emberektől. A férfi teljesen véletlenül pont a lány irányába veszi az útját. Főleg mivel az egyik út is arra vezet. A gyerekek továbbra is játszanak, és nem tűnnekúgy, mitha arrébb akarnának menni, míg egyszer az egyik felnéz.
Lassú vontatott nézés ez, a gyerek szemei pedig szinte teljesen fehérek. A rejtőzködésnek vége, pont téged bámul, és most már semmi esélyed nincs a figyelem elkerülésére. Egy nyüszítésre emlékeztető hang következik. Elnyújtott akár egy kutya, melyre verés vár. Majd hirtelen éles gyermeki sikollyá válik. A kisgyerek retteg, a meglepetés, vagy talán valamilyen mélyebb ösztöntől vezérelve ad hangot érzéseinek. Mindkét gyermek megáll, és csak nézni tudnak, de menekülni nem. A hangmagasság szörnyen nagy, akár pohár is ripityára menne, ha lenne a közelben.

Eközben Night-Hunter elindul a több hektáron, vagy négyzetkilóméteren attól függ, hogyan is számoljuk a dolgokat, elterülő parkot felderíteni. Csak ha méterenként áll meg és néz körbe akkor is napokba telne a dolog. A Robinson Park-ot több tucatnyi út, és még több betonozatlan csapás hálózza be, de még így is megannyi hely van, ahova ember évenként ha egyszer vetődik.
Ahogy elindul találomra az egyik úton, és nézelődik csalfa nyomok után kutatva, hangos sikoly ütheti meg a fülét. Az egyik gyerek adja hírül a világnak, hogy valami baj van, és nem is kicsi. A kisgyerek a fák lombjait bámulja, és remeg a félelemtől.

A sikoly elhal, nem Night-Hunter közbelépésétől, hanem mert valamilyen túlélési ösztöntől vezérelve elkezdenek hátrálni a lurkók. Igaz nem tett semmit az álarcos nő, még. De ezt nem tudhatja senki, hogy nem is fog. Így hát a két igazságosztó egymással farkasszemet nézve várja, a következő mozdulatot.
A gyerekek rettegő arccal, és szemekkel tartják a távolságot, miközben a jelenet utolsó szemlélői, a szülők is tisztes távolságból lesik, mi is fog itt kibontakozni. Két idegen, több nézővel, egy koszlott város, zöld szívében. A lehetőségek határtalanok, de nem kell jósnak lenni, hogy lássuk, ebből már nem lesz harc, csak kooperáció.