Főutak, utcák, sikátorok.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Kedd Május 31, 2011 3:02 pm

Gondolatokat tett követi, a legközelebbi buszmegálló nincs is olyan messze. Egy sarkot kell csak rohanni, és már meg is érkeztél. Szerencsédre pont a megfelelő busz áll bent a peronon, és lépteid megszaporázásával sikerül is időben odaérned. Igaz a lábaid nem olyan erősek, mint a kezed, de így is sikerül pontosan ugranod. A busz tetejére nagy döndüléssel érkezel, de úgy látszik senki sem hallotta, vagy senkit sem érdekelt a dolog. Mai világban minden megeshet.

Folytatás: Roncstelep

Vendég

//Előzmény//

Ahogy megérkeztek Newtown-ba, Cyborg két sarkonyira parkolja le az autót.
- Akkor ahogy megbeszéltük. Odamész, 13-as csengőt megnyomod, bemondod a jelszót, és vársz. Amint valaki lejön, remélhetőleg Gabriel, nem hősködsz, nem cselekszel meggondolatlanul, rögtön értesítesz. Értve vagyok? - Cyborg nem volt túl boldog a dokkoknál lévő sikertelenség miatt, de végülis most talán összejöhet a dolog. Leállította a motort, majd intett, hogy mehetsz.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Vas. Szept. 16, 2012 10:27 pm

Elindul a kocsi és már szeljük is át a várost. Megannyi autó, megannyi épület, megannyi utca suhan mellettünk, irdatlan gyorsan haladunk, így nem is tudom igazából figyelni, hogy honnan hova tartunk. Annyira nem ismerem a várost, hogy tudjam merre vagyunk. Túl sokat ültem abban az undorító Arkhamban. Arkhamban, ahova ennek a városnak az emberei zártak be. Amiért kitaszítottak maguk közül, amiért elvetettek, az helyett hogy mellém álltak volna és segítettek volna nekem. Miért tegyek szolgálatot én ennek a városnak? Miért segítsek bárkinek is elkapni a rossz fiúkat? Magam miatt? Hogy magamat védjem? Ugyan már. Meg tudom magam védeni. Bane védelmező keze alatt vagyok. És csak ez számít. Apám... hol van most? Hol van most amikor kell nekem? Ismét sehol. Család. Ugyan mi az? Hol van a család amikor gond van? Hol van a család amikor valaki alul van? Család... ugyan mi az? Amikor az Arkhamban ültem, soha senkihez nem jött vendég. Soha senkit nem érdekeltek. A külvilágot nem. A város embereit nem. Család... hol van az, amikor alul vagyunk?
Én veled voltam. Mi mindig is veled voltunk. Mi vagyunk a családod. Senki más. És csak ez számít. Nem Karmester, nem Bane a családod, hanem mi. Ott voltunk veled és átéltük mindazt a szenvedést amin keresztülmentél csak azért, mert Gotham városának lakosai kitaszítottak. Ha képesek kitaszítani egy gyereket... Hát akkor kit tudnak maguk közé fogadni? Senkit...
Elmélkedésemből kizökkent a megálló és az hogy a furcsa férfi elmondja ismét a tervet. Megfordul fejemben, mire jó is ez nekem. Miért segítsek én neki egyáltalán? Azért meg megmentett? Azért mert megmentett azok elől akik bántottak? Talán... Valószínűleg. Ez után a kis akció után én leszek az, aki felkeresi Bane-t. Nem pedig ő. Itt az ideje hogy a város megkapja azt, ami jár neki. Az én igazságomat...
Kiszállok a kocsiból és csak bólintok a terven, jelezve hogy megértettem. Elindultam a megadott cél felé. Lépéseim ahogy közeledtem egyre nehezebbek voltak. Éreztem ahogy talpam egyre jobban a betonba süllyed. Visszanéztem a kocsira, majd ismét a megadott célt figyeltem. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy képes leszek e megcsinálni ezt a feladatot. Az elmémben lezajló harc, a dulakodás hogy eldöntsük, mi is legyen a sorsunk már sok napja dúlt. És egyre jobban úgy éreztem, hogy nem én vagyok az, aki nyerésre áll. A város túl mocskos és minden mocsok a csatornában halmozódik fel. Csatorna... De egyszerű is lenne. Épp elhaladok egy csatorna fedél mellett, halkan figyelem. Mennyire egyszerű lenne felemelni és eltűnni benne... Mennyire egyszerű lenne átitatni a csatornát benzinnel és meggyújtani... Miért benzinnel... ha robbanhat is...? Nem. Megrázom fejem, hogy ezeket a gondolatokat kiűzzem magamból. Gyűlölöd ezt a várost. Csak azt mutatta milyen gonosz lehet. A gonoszságot el kell pusztítani!
Feleszmélek és már ott állok a csengőnél. Zakatol az agyam. Teljesen más dolgok történnek a fejemben, mint amire koncentrálnom kéne. Féllek hogy eluralkodik és pusztítani fog. Nem. Most nem. Még nem. Más hátán fogunk felmászni az igazságunkért. A város rossz. És mi rosszabbak leszünk, hogy megtudja milyen az...
Ujjam a csengőn, nem is tudom milyen hosszan tartom már. Izzadok. Érzem ahogy a sós cseppek lefolynak nyakamon. Nem érzem magam jól. Süti. Éhes vagyok. Nagyon éhes... Leveszem a hátizsákom és kiveszek belőle egy darab sütit. Nem néz ki rosszul. Sőt. Érzem ahogy csalogat. Ahogy suttogja: Egyél meg. S mint Alice Csodaországban, én fogom és megeszem.
Ha valaki beleszól a csengőbe, én már csak annyit mondok határozott hangon:
- Manó lejöhet játszani?

Vendég

A csengőt, amíg nyomod, addig senki nem tud beleszólni. De az az egy pillanat, amíg eljutsz a gondolatig, hogy megkóstolod a BLÉt, épp elég, hogy meghalld Gabriel hangját. A kaputelefon némileg torzít rajta, de még friss az élmény, így nem téveszted el.
- Felveszi a kabátját és rögtön megy. - jön a válasz. Ez nyilván a titkos válasz a kérdésre, amit feltettél, így nincs más dolgod, mint várni. Amíg vársz, addig az ostya szépen lassan felszívódik, te sem érted, hogy miért, de roppant gyorsan eléri a kívánt hatást. Az ajtó, mintha elfolyna a helyéről, a világ forogni kezd veled. A csengő gombjai megelevenednek, és műanyag ujjakként nyúlnak feléd. Egy hangot hallasz: "Alice! Alice!". Ezt hajtogatja folyamatosan, rendszertelenül, és nem e világi hangon. Kattan a zár, aminek a hangja, mintha csigalassúsággal érne el a füledig, és még lassabban fogod fel, hogy pontosan mi történik. Gabriel áll veled szemben, és látszólag felismert, bár ebből semmit nem veszel észre. Az édes mámor elfedi az agyad, és mostanra az egész világ megelevenedik körülötted. Az ajtón az oroszlán fej kopogtató kiköpi a karikát, és hívogat. Gabriel közben odébb áll, nem érti mi van veled, közben megnyomja a lakás gombját. Cyborg ekkor lép közbe. Gabriel kikerüli az ütéstét, így a csengők semmisülnek meg. A fickó félre lök, és tehetetlenül zuhansz a földre. Fölötted két titán vív ádáz küzdelmet. Megpróbálhatsz felállni, rád bízom sikerül-e, ám hamarosan láthatod, hogy Cyborg is eldőlni készül. Számodra olyan, mintha megállították volna a filmet, és csak léptetve haladna előre. Vészes lassúsággal látod, ahogy ideiglenes társad a földre zuhan. A bal vállából egy apró pöcök áll ki, és a testét áram járja át. Kisütötték, túlhevítették a rendszerét. Az ajtóban Gabriel mellett észre veszel még egy alakot:

Főutak, utcák, sikátorok. - Page 3 Mad_Hatter_Arkhamverse

Az Őrült Kalapos áll, és vigyorog bambán. Elintézte Cyborg-ot és most feléd fordul.
- Drága Alice. Már olyan régóta vártam rád. Mi tartott eddig? Csak nem az a nyalka nyúl tartott fel ezeddig? Hogy tetszik az én Csodaországom? - teszi fel neked a kérdést, lassan, tagolva, hogy biztosan megértsd.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Vas. Szept. 16, 2012 11:06 pm

Kezdem furcsán érezni magam. Olyan... furcsán. Olyan... elég érdekesen. A világ valahogy változik körülöttem és valami furcsa. Annyira... furcsa...
Pislantok egyet, s máris furcsa minden. De még mennyire. Az az érzés... Már olyan rég... éreztem... Olyan nagyon vágytam rá. Gyere ki és játsszál... Igen! Igen! Ó igen! Hisz ez...! Felismerem! Már hogyne ismerném fel! Megnyílt az elmém, melyet oly gyakran táplálok. Megnyílt mint egy kapu és... nekem már csak lépni kell. Újabb pislantás. Az ajtó mint a víz, elfolyni látszott helyéről. Csak fojt azon a sárga járdán, melynek kövezete akár a sakktábla, vörös-fekete kockákból kirakva. Megnyílt az út ismét Csodaországba!
Hív a hang, mely ott volt velem az Arkhamban is. Lenézek nyuszimra, látom ahogy ismét kezemet fogja, ahogy két lábon állva figyel engem. Remeg egy kicsit, de nem megy sehova. Hát megérkeztünk volna? Ide hozott volna eredetileg? Lehet itt a Vörös Vadász, vagy a Bolond Kalapos! Ó igen! Hisz hozzájuk vitt mindig is! Nekik köszönhetem hogy most itt állok, szabadon ebben a világban és nem kell arra gondolnom, mikor esnek rám, mikor lapítanak szét azok a hatalmas falak, melyek egy még hatalmasabb varjú karmai voltak, melyeknek csak arra fájt foguk, hogy belém hatoljanak. De most itt vagyok ismét Csodaországban! Tudtam én! Nem veszítettem el a reményt, tudtam hogy egyszer vissza fogok jönni!
És boldog voltam. Oly nagyon boldog, mint még soha életemben. Vicces ujjak mutogattak felém, egyre csak azt halottam: Alice! Alice! És tudtam hogy engem hív. Hisz én vagyok Alice! Ki más lehetne ha nem én? Azok az ujjak, olyan viccesek voltak! Kíváncsi voltam mit csinálnak, nem tudtam meghúzzam e őket, vagy megnyomjam, így úgy döntöttem, kipróbálom mindkét lehetőséget. Megfogtam az egyiket, azt meghúztam, majd a másikat, azt megnyomtam, és így sorjában mindegyiken végighaladtam, hogy tudjam, milyen mókás következménye lesz.
Táncol a világ körülöttem és én táncolok vele együtt. Miért ne táncolnák, ha olyan boldog vagyok? Már alig várom hogy találkozzak ismét barátaimmal! Felnevetek azon, mikor látom hogy az oroszlánfej kiköpi a kopogtatót, nekem se ízlene.
- Kérsz inkább nyalókát? - kérdezem tőle, s már az egyik ujjat fogom is hogy az oroszlán szájába helyezzem. Finomak lehetnek. Nagyon finomak! A világ lelassulni látszik előttem. Látom ahogy a furcsa kinézetű férfi és egy másik valamit csinálni. Túl lassúak ahhoz, hogy az agyam egyáltalán felfogja, mi is történik velük. Nem érdekel. Most nem érdekelnek. Az a fontos, hogy ismét Csodaországban vagyok. És akkor egy hang, egy hang üti meg fülem. Egy hang, melyre már nagyon rég vártam. Felé fordultam és...
- Bolond Kalapos! - kiáltom fel örömömben, majd azonnal ahogy meglátom, két karommal átölelem és hozzá bújuk úgy, mintha hőn szeretett szerelmem lenne, akit már nagyon rég láttam.
- Úgy vágytam arra, hogy végre lássalak! Nem a nyalka nyuszi tartott fel. Ő mindig is azon volt, mindig is sürgetett, hogy jöjjünk már. Csak sok más gondba ütköztünk, amiket le kellet győzni ahhoz, hogy végre elérjünk hozzád - mondom neki mosolyogva, majd kedvesen simogatom meg a nyuszi fejét.
- Nagyon ügyes volt. Annyira köszönöm hogy kihoztatok abból a rémes helyről! Annyira féltem Arkhamban, de olyan jó végre itt lenni! - mondom neki boldogan és ismét kedvesen megölelem őt, hozzá bújok, nem akarom elengedni. Soha többé nem akarom elengedni, hogy soha többé ne keljen elhagynom ezt a fantasztikus helyet.

Vendég

A Kalapos viszont ölel.
- Drága Alice. Ugyan, semmi gond, a lényeg, hogy újra velünk vagy. Kérsz egy teát? - a végét már széles mosollyal az arcán kérdezte, és érezni lehetett a hangján, hogy majd kicsattan. Lenézel Cyborg-ra. Eldöntheted, hogy érdekel-e vagy sem. Gabriel-re meled a tekinteted, és most megláthatod benne a Bölcset. A kék hernyó, aki mindig ellát tanácsokkal, ha nem tudod mi tévő légy. Halkan, valahonnan a távolból zajra leszel figyelmes. Nem ismered, de valahogy tudod, hogy a tiéd. Gabriel elkéri a táskád, és kikapcsolja a mobilodat, amit Bane adott. A világ kezd visszaállni a helyére, ám a mozgó alakok még mindig feléd nyúlkálnak. A kilincs vége arcot növeszt, és hozzád szól.
- Gyere be. Nem lesz semmi baj. - hangja reszelős, mint amikor fémet húznak fémen. A Kalapos is invitál, hogy tarts vele.
Eközben Cyborg rendszere újraindul, és újrabootol. Lassan kinyitja emberi szemét, és a mechanikus is felvillan, ahogy a rendszer diagnosztika végez.
- Ne tedd! Bevetted a drogot. Ők készítik. Ők tervelték ki az egészet. - szól hozzád a földről. Még képtelen felállni. A Kalapos csak nevet rajta, te pedig szánalmasnak tartod a próbálkozásait. Két lehetőség áll előtted, vagy adsz neki is, bár ezt nem biztos, hogy jó szemmel nézi majd, sem ő, sem a többi, vagy otthagyod sorsára.
- Ne foglalkozz vele. Csak egy bolond kiborg. - mondja a Kalapos, és már legszívesebben vinne el a közeléből.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Vas. Szept. 16, 2012 11:38 pm

Hol van az elmém, amikor fúj a szél? Hol van az elmém amikor úszok a vízben? Hol van az elmém, amikor a szél hajamat simogatja és érzem a nap meleg sugarait? Hol van az elmém amikor letaszít a káosz, és az egyetlen dolog ami visszaölel az Csodaország? Hol van az elmém...? Colapszisban...
Felnézek a Bolond Kalaposra, érzem ahogy az elmém falai teljesen összeomlottak körülöttem. Érezem ahogy kitárul, táplálja saját magát. Ahogy colapszisba taszít az ölelés, az érzés, hogy itt lehetek. És ennél nincs szebb érzés. Soha nem volt, soha nem is lesz. Amikor az elmének nincsenek határai, besugároz és bekebelez mindent, ahogy önmagát táplálja a világból. Ahogy... colapszisban vagyok. Hol van ilyenkor az elmém?
Szabadon szárnyal...
- Igen, kérnék szépen teát. Mindig is megszerettem volna kóstolni a teádat. Azt hallottam, hogy fantasztikusan finom! - mondom neki és hangomban az elismert büszkeség, szemeimben a hatalmas vágy, hogy belekortyolhassak Bolond Kalapos híres teájába és én magam is megízleljem azt, amiről egész Csodaországban beszélnek. Ismét körbenézek, látom ahogy megjelenik Bölcselő is. Igen! Ő az! Nem Szabó Úr, hanem Bölcselő! A kék hernyó, aki mindig ellát jó tanácsokkal, amikor már nem tudom, hogy az életem útján merre menjek, mikor már összedőlni látszik minden és én nem tudom merre szaladjak. Ő mindig megmondja a jó utat! Szemeim boldogan kerekednek el.
- Bölcselő! Hát maga is itt van! Olyan jó látni magát is! Találkoztam a testévérével, Szabó Úrral. Nagyon szép ruhát készített nekem. A Nagy Találkára fel is vettem. Kár hogy nem voltak ott.... - mondom és utolsó mondatom kissé szomorú, Bolond Kalaposra nézek majd Bölcselőre.
Halkítsd le a hangokat, nyisd ki az elméd. Tápláld az elmét. Lásd álmaid színét, olyan szépek! Még nem jött el az idő meghalni. Most kell pont hogy élni. Hallgasd álmaid színét. Olyan szépek! Hadd hogy elfolyjon az elméd, hadd hogy relaxáljon, hadd hogy colapszisba essen...
Egy zaj, mely túl messze van ahhoz, hogy foglalkozzak vele. Egy zaj, melyről tudom, hogy az enyém, de egyáltalán nem érdekel. Egy zaj, mellyel nem érdemes most foglalkoznom. Elkérik a táskám, és én mosolyogva adom oda nekik. Annyira figyelmesek, olyan úriemberek hogy elveszik egy hölgytől a táskát! Fel sem fogom hogy kikapcsolták a mobilt, fel se fogom hogy valójában mi is történik körülöttem. Csak Cyborg hangját hallom a földről. Elég messzinek tűnik számomra. Lenézek rá, majd nyugodtan válaszolok neki.
- Ne aggódj, nem lesz bajom. Én már jártam Csodaországban. Tudom milyen itt. Engem itt nem fognak bántani, mert csak nekem csinálták ezt a helyet. Azért hogy megvédjenek. Tudod? - mondom neki boldogan, majd a Kalapost követve belépek a hívogató ajtón.

Vendég

Ahogy belépsz az ajtón, a lépcső eltűnik, és megnyílik a föld. Látod a túloldalt, napos, és firss levegő jön át. Finom tavaszi szellő. Még egy lépés és már bent is vagy. A BLÉ tökéletesen dolgozik a szervezetedben. A Kalapos leül az asztalfőre, és eléd lök egy lyukas csészét, egy üres kancsót, és egy igen régi cukros bödönt, ami tele van férgekkel. Csodaország lassan Horrofalvába csap át. A Kalapos arca szépen lassan lemállik, és egy zombira kezd hasonlítani. Tőled balra megjelenik a Macska feje, átlátszó, de tisztán érted mit mond: "Menekülj!". Nem érted miért, de mikor újra a kalaposra nézel, már csak húscafatok és bőrfoszlányok alkotta váz. Hörgés tör fel a torkából, és lassan, de biztosan megindul felé. Ismerős hangot hallasz, mély, gépies: Cyborg. Próbál kirántani a rémületből. Próbál visszahozni a valóságba. Egy óriási fehér színű fém kar nyúl le érted, és ahogy a macska szokta a kölykét, úgy ragad meg téged Cyborg keze is, és kiránt a mélységből. Ahogy egyre jobban emelkedsz fel, látod, hogy amit Csodaországnak hittél, az maga a Pokol. Amint visszatérsz, ismét a lépcsőházban találod magad a fekete-fehér kőpadlón, egyik oldaladon Cyborg, a másik pedig az Őrült Kalapos tanyázik. Mindketten hívogatnak. A fejed zúg, ahogy a hatás múlik. A Kalapos hátán két szárny nő, fehérek, tiszták. A kalapja fölött egy fényesen világító glória is helyet kap. Ezzel szemben Cyborg szarvakat és villás farkat kap. A döntés innentől a tiéd, hogy melyikhez húzol. Azt tudnod kell, hogy az elméd játszik veled. Hamarosan a Kalaposról eltűnik a szárny és a glória, és átkerül Cyborg-ra, míg a szarvak és a farok a Kalapost ékesítik. Váltogatják egymást. Választanod kell, méghozzá gyorsan, mert félő, hogy örökre ebben a kettősségben ragadsz.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Hétf. Szept. 17, 2012 12:18 am

Belépünk az épületben és a falak leomlani látszanak. Egy átjáró a napos, csodaszép kertbe, ahol a meleg napsugarak átitatják a földet és mindent csodaszépre, szépségesre varázsolnak. Kellemes levegő köszönt be, friss és tisztító, érzem ahogy az elmém maradéka fele együtt szertefoszlik, és nem marad annyi se, amennyi eddig volt. Kalapos leült az asztalfőre s én követtem példáját. Annyira jó érzés volt leülni ismét a nagy díszes asztalhoz, hogy Kalapossal és Bölcselővel megigyak egy csésze forró teát. Már alig vártam!
És jött a lyukas csésze, melyen apró rózsaszín pöttyök díszelegtek. Már alig vártam. Már alig vártam hogy beleöntsem a kancsót! S érkezett a kancsó is, megfogom s emelem, ahogy a mesékben szokás, üres volt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Sőt! Éreztem a gőzölgő tea pompás illatát, ahogy ellepte elmémet. De hoppá, még valami hiányzott belőle! A cukor. A teát édesíteni kell, különben nagyon kellemetlenül keserű az íze. Azt én pedig egyáltalán nem szeretem. Megérkezett a bödön is, amiben a cukrot szokták tárolni. Kinyitom és...
Kukacok.
Kukacok vannak benne a finom édes cukor helyett. Megvonom vállam s ujjaim közé csippentek egy kukacot. Ha itt kukaccal isszák a láthatatlan teát, ám tessék. Én is nagyon szívesen megkóstolom így. Belepottyantom a lyukas poharamba, nézem ahogy mozgolódik, ahogy fészkelődik és nem találja helyét. Majd hoppá, a nyílt résen ki is mászik. Annyira aranyos! Ismét emelem kezem, hogy megfogjam, hogy játsszak vele.
Egy hang üti meg a fejem, s ha nem lenne, nem is látnám azt, ami történik körülöttem. A Kalaposnak lejött az arca! Szemeim elkerekedtek ahogy ezt megláttam, éreztem ahogy egy sikoly tör ki torkomból. Kitör és tovaszáll, elfojtja a környezet, teljesen magával ragadja. Hol van az elmém, mikor minden szép rosszra változik? Hol van az elmém, mely magamnál tart, amikor a jó rossz lesz? Hol van az elmém? Colapszisban...
Felugrok a székről, érzem ahogy felborítom, de egyáltalán nem érdekel. Körbenézek gyorsan, figyelem hogy mi is történik körülöttem. Ez nem Csodaország! Ez egyáltalán nem az a vidám hely, ahol a barátaim vannak! Valaki nagyon csúnyán becsapott, és most itt állok ennek az őrületnek a közepén.
- Hogy lehet ez?! Ez nem lehet! Ez nem Csodaország! El akarok innen menni! Hallod?! Hol vagy nyalka nyuszi?! Vigyél el innen! - kiáltom kétségbeesetten, érzem ahogy testem remeg, könnyeim elvakítják előlem a világot.
- Mi ez az undormányos hely?! Könyörgöm vigyél el innen! - ordítom félelmemben, ahogy látom változni azt a számomra kedves helyet. Testem teljes mértékben remeg, tudom hogy úrrá lesz rajtam a félelem őrültsége. Érzem ahogy valami meleg és nedves folyik végig lábamon, nem tudom mi az, rettegek ránézni. És akkor egy kar ragad meg. Érzem ahogy kiránt az egészből, ahogy próbál megmenteni engem ebből az őrületből. Féllek. Rettegek és sikolyok ezernyi hangja tör ki torkomból. Felnézek ismét, Cyborgot és a Kalapost látom magam előtt. De ez már nem a Kalapos. Egy angyal? És egy ördög? Hogy lehetséges ez? Meghaltam volna? Figyelem őket, változnak össze-vissza, elmém már teljesen összeomlott. Elléptem tőlük, futni, menekülni akartam, de lábam semerre se vitt. A padlóba vert gyökeret, éreztem ahogy leroskadok a földre, arcomat két kezembe süllyesztem, hogy ne lássak semmit.
- Édes álmok teszik ezt velem... De ki vagyok én hogy szembeszálljak velük? Nekem is megvan a kívánságom... Utazok érte a hét tengeren át... Ki vagyok én hogy megtagadjam magamtól... Van aki ki akar használni, valaki általam akar kihasználva lenni... Ne... Kérlek segít! - kiáltom miközben Cyborgra emelem tekintetem, már egyáltalán nem tudom, hogy mi történik velem. Ez ugyan olyan állapot, mint amikor Arkhamban voltam hosszú éveken át bezárva.
- Kérlek ne hagyd hogy vissza vigyenek oda ahova nem akarok menni! Könyörgöm segíts! - ordítom kétségbeesetten, érzem ahogy egyre jobban remegek és már nem tudom hogy éllek e még.

Vendég

Tompa ütést érzel, majd hirtelen rándulás. A Kalapos elektromos sokkolója ránt ki végleg a mesevilágból.
- Eléggé elbaltázott ember lehetsz. - mondja mosolyogva. Ezek szerint ő látott mindent, amit te.
- Ez az enyém, és az emberek vágyait vetíti ki. Neked az volt a vágyad, hogy visszatérhess Csodaországba, ám belekecerted Arkham-ot, ami számodra maga a pokol. - magyarázza meg a történteket.
- Jó cucc, de óvatosan kell bánni vele, különben nagy bajok lehetnek. - Cyborg ismét kiütve fekszik, úgy látszik a Kalapos nem akarta, hogy hallja, amit majd neked mondani fog.
- Legközelebb bölcsebb legyél. - és már el is tűnt. Szólni sem tudsz hozzá. Cyborg is kezd magához térni az ájultságból. Ő sem szól hozzád, feláll és kimegy a házból. Magadra hagy. A padlón ott a tasak, amiben a BLÉ van. Ha neked nem kell, jó pénzért el lehet adni. Egy darab ostya is megér vagy ezer dollárt, hát még az egész tasak. Emellett egy apró, tépett, megviselt papírfecni, rajta szedett-vedett kézírás: "Bármikor, ha szükséged lenne rám, csak tapsolj kétszer, és mondd ki a nevem."

Jutalom:

Vendég

Airie magán kaland kezdő reagja

Miután a népes társaság szétszéledt, egyedül maradsz. Cyborg otthagyott, csalódott benned, amiért kétszer is keresztbe tettél neki, a Bolond Kalapos pedig csak szimplán eltűnt. Hirtelen egyedül érezted magad, és azt sem tudtad, hogy merre indulj el. De lassan nem is kellett gondolkoznod, mert egy mély, reszelős hangot hallasz meg tőled balra.
- Meggondolatlan tett volt tőled, és ezzel végleg elvesztél számunkra. - hiába keresed a hang forrását, egyelőre nem látod ki a tulajdonosa. A hang hallatára rögtön elfog a félelem. Így is gyengébb vagy, mint kéne, a drog még csak most kezd el kiürülni a szervezetedből.
- Meggondolatlanul cselekszel, és ez egyszer a veszted fogja okozni. - hallod ismét, de még mindig nincs meg a hang gazdája.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Kedd Szept. 18, 2012 9:35 pm

Érzem ahogy fáj a fejem és sajog minden gondolat ami csak eszembe jut. Ismét kezd elmém visszajönni, felállítani azokat a falakat, melyek korlátoznak sok mindenben, melyek összetartják benne az épp elmét, legalább is azt ami megmaradt belőle. Elme... Van e nekem még olyan? Nem vette el az egészet az őrület? Sóhajtok. Sóhajom akár a hideg szellő. Ismét egyedül vagyok. Fáradt vagyok és ismét egyedül. Éhes vagyok és haza akarok már végre jutni. Túl sok mindenki felfigyelt rám, de örülök hogy még szabad vagyok. Magány, mindig is ő volt a társam, aki kézen fogva vezetett engem mindenhova. Magány, ő az én legjobb barátom, elvégre ő van velem a leghosszabb ideje. Magány. Tán a plüss nyuszim az? Talán a plüss nyuszim a magány? Lehet. Elvégre azóta egyedül vagyok, hogy ő velem van. Lenézek rá és kicsit elmosolyodom. Örülök, hogy a Magány velem van. Legalább nem vagyok... egyedül. Teljesen egyedül. Teszek egy lépést, hogy tovább indulhassak az utcán, de nem megy. Hirtelen mégiscsak megállok. Egy hang, melynek nem látom gazdáját. Egy hang, mely teljesen idegen számomra. A fejemből jönne?
Szétnézek és nem látok senkit, mégis olyan érzésem van hogy engem figyelnek. A hang, melynek nincs gazdája. Lehet tényleg a fejemből jön...
- Nem ismersz, így kérlek ne ítélkezz felettem. Legkönyebb mindig ezt csinálni velem... - mondom a hangnak, szétnézek ismét az utcán. Hirtelen fogalmam sincs merre menjek. Nehéz esőfelhők kúsznak az égen, érzem ahogy egy vizes csepp hajamra esik. Esni fog... Utálom az esőt. Mindig elázok. Sose szerettem. Hideg és vizes. Utálom a vizet. Mindig azokra a szörnyűségekre emlékeztet, amit átéltem. Keresem a hang forrását, de egyenlőre nem látom. Lehet csak a fejemben volt ismét...

Vendég

Egy apró szúrást érzel a nyakadon, majd enyhe, égető érzést.
- Naltrexon. Kitisztítja a szervezetedből a cuccot. - ha megfordulsz, veled szemben egy két méter magas férfi áll. A ruhájáról, de ha arról nem, a mellkasán lévő emblémáról biztos felismered: Batman.
- Ismerlek, láttalak, és figyeltelek is. Jó és rossz között táncolsz, de ezzel a mai akcióval végleg elbuktál. - mondja ismét neked.
- Cyborg már vagy fél éve próbálja elkapni ezt a fickót, meg a bandáját. - szavai jeges vízként érnek, és a gyógyszer hatására izzadni kezdesz. Úgy érzed, mintha negyven fokos lázad lenne, de semmi komolyabb bajod nincsen. Kellemetlen érzést érezhetsz a testedben.
- Merre tartasz, Airie? - teszi fel a leglényegesebb kérdést.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Kedd Szept. 18, 2012 10:24 pm

Egy apró szúrás, hirtelen azt hiszem valamilyen méhecske. Méhecske? Mi az a méhecske? Nem... ez csak egy valami lehet. Injekció. Elszörnyedek, érzem ahogy kifut belőlem a vér. Hát elkaptak volna? Ki? Hol? Ismét körbenéztem, de nem láttam senkit, csupán az a furcsa érzés fogott el. Enyhécske volt és aprócska, mégis égetett egy kicsit. Ismét az a hang. A fejemben van? Nem...
Egyenesen előttem!
És megtorpanok ahogy meglátom őt. Megtorpanok, majd egy lépést ösztönösen hátrálok, ahogy az a magas személy ott áll előttem. Hát mégis igaz. Mégis létezik...! Nem volt csupán jóéjt mese aputól, mikor kalandjairól beszélt nekem! Hát mégis igaz volt amit az az idős bácsi mondott nekem. Most itt állt előttem az a személy, akiről azt hittem hogy csak mese. Akiben hittem mint gyermek, és csalódtam is...
Miért most...? Miért csak most jelent meg? Hangos dörrenés a fejemben, egy régi emlék, majd a sikítás. Elsötétült falak, reménytelenség. Éreztem ahogy egyik kezemet ökölbe szorítom, ahogy végigfut rajtam minden undormányos érzés. A csalódotság és a düh keveréke, a tehetetlenség és a félelem.
- Miért most... Miért csak most jöttél el...? Miért csak most jöttél el?! - éreztem ahogy ordítok, éreztem ahogy könnyek folytak le arcomon. Éreztem ahogy aprócska öklömet lendítem Batman felé, hogy megüssem, hogy leverjem a földre és eltapossam azért, ami történt. De az érzések és a drog hatása még bennem vannak, így kibillentem egyensúlyomból és az öklöm célt tévesztett, Batman előtt pár centivel suhant el a levegőben.
- Ha figyeltél és ismersz, miért csak most jöttél el?! Miért csak most?! Miért nem voltál velem amikor apát megölték, amikor az anyukámat bántották?! Amikor engem bántottak?! Miért nem?! - ordítottam, fejem teljes mértékben zúgott mindentől ami körbevett, egyre nehezebben vettem a levegőt.
- Ha ott lettél volna és segítettél volna most nem lennék itt! Nem lettem volna annyi évig bezárva, nem lennék ilyen...! - az utolsó mondat végén hangom teljesen elcsuklott. Éreztem ahogy kezeimmel ösztönösen markolok hajamba, ahogy térdem megrogy és én már a földön vagyok. Zokogok. Úgy mint Arkhamban, mint akkor minden éjszakán.
- Nem kellett volna ilyennek lennem... - mondtam ismét mikor kezdtem egy kicsit összeszedni magam.
- Senki nem állt mellém. Senki nem akart. Mindenki lemondott rólam, mindenki eltaszított magától. Még azok is akik olyanok mint te. Az apukám hitt benned, mint ahogy az anyukám is. Meg én is. Amikor kicsi voltam és féltem, amikor azt hittem mumusok vannak az ablakomban, apukám mindig azt mondta: Ne félj kicsi Airie, az csak Batman. Vigyáz arra hogy te szépeket álmodj. Elhittem neki ezt érted?! Elhittem! És amikor a legjobban kívántam hogy gyere el, hogy segíts, amikor reméltem hogy megjelensz, te sehol nem voltál... - nem bírok felállni. Érzem hogy nem megy. Az érzések, a múlt emlékei túl erősek és fájdalmasak számomra ahhoz, hogy képes legyek bármit is tenni ellenük. Magány. Csak ő fogja a kezem.
- Most vissza fogsz vinni Arkham-ba? - kérdezem tőle és végre felnézek rá.

Vendég

Batman végig hallgat. Tűri mindazt, amit mondasz neki, és még mindig ugyanott áll, rendíthetetlen.
- Összekeversz valakivel. A hiedelmekkel ellentétben csak ember vagyok, nem pedig Superman. - és ezzel lezártnak is tekinti ezt a témát. A kezét nyújtja, hogy felsegítsen.
- Senki nem mondott le rólad, ha így lenne, nem lennék most itt. Te mondtál le mindenkiről. - vág vissza kissé bölcselkedőn.
- Megvan minden dolognak a rendje. A szüleidé az volt, hogy ott haljanak meg. - fejezi be mondandóját.
- Nem viszlek vissza. Sokkal jobbat mutatok neked.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Szer. Szept. 19, 2012 12:18 am

- Számomra hős voltál, aki elűz minden rosszat. Nektek hősöknek inkább a gyerekekre kéne vigyázni. Sokkal jobban foglalkozni velük mint a felnőttekkel. Ha a gyerekek bajba kerülnek, és rosszul döntenek, mert nincs ott senki aki mellettük áll és megmondja mi a jó és mi a rossz... Az emberek aztán csodálkoznak hogy vannak akik olyanokká válnak mint mondjuk én... - mondom neki a véleményem, kezét figyelem. Úgy nézem azokat az erős kezeket, mintha valamilyen mesében lennék. A nagy Batman most kezét nyújtja nekem, hogy segítsen felállni. Annyira furcsa... Annyira szokatlan látni hogy mikor leesek a földre, és nem tudok felállni, nem magamnak kell segíteni.
Hirtelen ismét annak a mesebeli figurának látom, akinek mindig is láttam amikor kisgyerek voltam. Rettenthetetlennek, hatalmasnak, aki mindenre képes a világon. Akinek a jelét ha kivetítik az égre, minden gonosz ember elszalad és megbújik. Egy fekete angyalnak láttam őt, nem denevérnek. Egy angyalnak aki mindig vigyáz ránk. Hirtelen éreztem, ahogy kezdtem belátni, ő se lehet ott mindenhol. Csalódás, de egyben felfogás is. Nem lehet ott mindenhol. Talán máshol volt és másvalakinek segített. Másvalakinek, akinek szintén szüksége volt rá. Úgy mint nekem...
Letöröltem könnyeim pólóm ujjával, majd éreztem ahogy egy szomorú mosoly húzódik arcomra. Egy mosoly, mely elfogadta az igazságot, hogy talán nem vagyok annyira elveszve a világban, mint gondoltam. Amikor sírtam, senki nem ölelt át. Amikor elestem, senki nem segített nekem felállni. De most, hogy rossz döntést hoztam Batman és Cyborg szerint, hogy miattam nem kapták el a rossz fiút, ennek ellenére Batman mégis itt van és nem akar vissza vinni Arkhamba. Nem értettem. Egyáltalán nem értettem.
- Hogy mondhattam volna le a világról? Mond kérlek el hogyan? Hisz én senkit se láttam magam mellet. Amikor meghalt az apukám, anyukámat nem érdekeltem, az iskolában, az intézetben nem voltak barátaim akkor se amikor én tényleg próbáltam barátkozni. Amikor az Arkhamban voltam, soha senkit nem érdekeltem igazán, mindenki csak a munkáját végezte. Csak akkor jöttek megnézni engem, amikor el akartak vinni. Soha nem azért mert tényleg érdekelné őket, hogy mi van velem. Soha nem volt látogatóm. A rokonaim is inkább elköltöztek és lemondtak rólam... - mondom neki elég szomorúan, mikor megfogom kezét és a segítségével felállok.
- Én tényleg nem szeretnék rossz lenni. Csak szabad. Nekem senki nem mondta meg mit szabad csinálni és mit nem. Te megmondod nekem? - kérdezem tőle és felnézek rá. Úgy nézek rá mint egy kisgyerek, aki egy hatalmas hőssel találkozott, akiről csak a mesékben hallott, akiben megbízott és hitt benne. Elvégre... én is így éreztem.
- Mit szeretnél nekem mutatni? - kérdezem tőle őszinte kíváncsisággal és ha elindul én őt követni fogom, de a kezét egyáltalán nem vagyok hajlandó elengedni. Végre érzem hogy valaki tényleg áll mellettem, akit érdeklek és aki tényleg segíteni akar nekem. Nem szeretnék ebben az érzésben csalódni...

Vendég

- Itt az alapvető gond a te esetedben. Miután apukád meghalt, zülleni kezdtél. A családodat épp akkor érte friss tragédia, te pedig rátettél egy lapáttal erre. - mondja el a gondolatait. Nagyjából két utcát sétáltok el az eredeti helytől, és egy békésebb házhoz értek, ami Newtown-ban kicsit ritka, de ez is jelzi, hogy van még jó a városban. Megálltok tisztes távolságra, és Batman az ablakra mutat. Ha odanézel egy szobát látsz, kissé poros, ütött-kopott bútorokkal. Egy apró gyermek, nem lehet több három, négy évesnél, az apja ölében ül.
- A kisfiú anyja három napja halt meg. Egy korrupt rendőr végzett vele. Ráhúztak a nőre négy rablást, amit a Gyémánt kerületben vittek véghez. A rendőr azt mondta, hogy a nő fegyvert rántott és le akarta lőni. Batman rádnéz, és várja a reakciódat erre az eseményre.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Szer. Szept. 19, 2012 1:04 am

Sétálunk nyugodtan az utcán, elgondolkodom azon amit Batman mondott. Nem értettem. Egyáltalán nem értettem az egészet. Én tehetek arról hogy anyám olyan lett amilyen? Ezt nem értem...
- Ezzel azt akarod mondani, hogy az anyukám miattam hanyagolt? Miattam nem törődött velem és miattam dobott csak úgy el magától hirtelen? Én őt szerettem. Én őt tényleg nagyon szerettem - mondom neki halkan és még mindig elgondolkodva azon amit mondott. Egyáltalán nem értem.
Elérkeztünk egy házhoz, és egy ablakra mutatott. Én kíváncsian figyeltem, figyeltem hogy mit történik ott bent. Egy apuka és a kisfia. Együtt voltak. Mint egy család. Együtt voltak, és ez volt talán az egésznek a lényege. Figyeltem őket halkan, csak néztem és éreztem az irigységet, azt a mérhetetlen nagy igazságtalanságot a világban. Őt miért szereti az apukája, ha az én anyukám nem szeretett engem? Miért ül az ölében, és én nekem miért kellett egyedül ülnöm a szobámban? Nem értettem. Egyáltalán nem fogtam fel hogy miért van ez így. Igazságtalannak éreztem ezt. Nagy igazságtalanságnak az élettől. Miért nekem kell szenvednem, ha mások túlélték?
- Nem az én hibám volt. Az anyukámat annyira megnyomorította a szomorúság hogy ő maga döntött így. Ő dobott el, nem én mentem el tőle. Te nem voltál ott. Ha ott lettél volna tudod. Nem az én hibám volt - mondtam neki és inkább el is fordultam az ablaktól, hátat fordítottam a háznak, az apukának és a kisfiúnak. Figyeltem az utcát, a csöpögő esőt. Igazságtalanságnak éreztem.
- Te ezt nem fogod megérteni. Mint ahogy más se - mondtam végül kicsit beletörődő hangon. Egyre jobban úgy éreztem, hogy a világ egyszerűen csak úgy döntött, hogy nyomorékká tesz engem.
- Nekem nem arra van szükségem hogy azt nézzem ki mennyire boldog vagy nem. Mert ez csak ront a helyzetemen. Én azért mentem el Arkhamból, hogy szabad legyek. Hogy érezzem az esőt amikor csöpög, hogy lássam a napfényt. Hogy olyan valakire találjak akit tényleg érdekelni fogok és aki ott lesz mellettem amikor szükségem van rá - lábammal az egyik pocsolyát rugdostam, nem akartam látni benne az arcomat.
- Mióta figyelsz engem? - teszem fel végül a lényeges kérdést, mert ha már azóta hogy kijöttem Arkhamból, nyilván tud Karmesterről és Bane-ről is.

Vendég

Mikor elfordultál, Batman a válladra tette a kezét.
- Ők kiadták a fájdalmukat. Másnak, egymásnak, de a gyerek nem fordult el a családjától. - összegezte a dolgot.
- Ha te is megbeszélted volna valakivel, most nem itt tartanál. - ezt már kicsit élesebben mondja, de még mindig nem leszidni akar ezzel.
- A fájdalmad emészt fel, semmi más. És ezt csak magadnak köszönheted. Az emberek, mikor rád néznek, egy szürke egeret látnak benne, aki körül sűrű köd gomolyog. Nem ismernek, nem képesek kontaktusba lépni veled, mert senki nem lát. Elfedi a lényedet a fájdalom. - folytatja. A kezét már nem érzed többé a válladon, de a távolból még hallhatod a hangját.
- Most még elengedlek, de gondold át, amit mondtam. Képes lehetsz megváltozni. Ha akarod. - ha megfordulsz, már nincs ott senki. Egyedül maradtál ismét az esőben.

//Ezt már nem tudtam tovább vinni, ez most csak ilyen rövidke lett Embarassed

//

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Szomb. Ápr. 06, 2013 8:53 am

Előzmény: La Scala Színház

A címet nem nehéz megtalálni, főleg olyan képességekkel mint a tied, igaz a táblák és a hatalmas felirat is segített benne ami a bolt felett helyezkedik el. Nem kevesebbet hirdet mint:

"STAMFORD FEGYVERBOLT,
lőfegyverek mennyei áron"

Széles üvegezett kirakaton már látszik mindenféle jó portéka, olyan fegyverekkel, amiket te is szívesen használnál, ha nem érne többet a kisujjad hegye is. Így csak nézed a teljesen átlagos eladó teljesen átlagos boltját, ahogy várja a vásárlókat, és próbál egy kis bevételt szerezni szánalmasan unalmasnak tűnő életéhez.
Eleget éltél már, hogy tudd a látszat csal, főleg mivel tudod, hogy a célszemély a bolt tulaja, és feltételezhetően az alak, aki éppen egy sörétes puskát csinosítgat. Egy méretes ronggyal tisztítgatja, és közben valami idegesítő dallamocskát dúdol. A feladat nem lesz nehéz, de talán túlságosan egyszerű sem. Csak rajtad áll, hogyan is állsz neki a dolognak.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Szomb. Ápr. 06, 2013 1:46 pm

Gyorsan felszerelkeztem pár füstbombával és magamhoz vettem Kleo kardját is, még jól jöhet. Persze azonnal beleegyezett a dologba, ahogy azt el is vártam tőle. A fegyvert a hátamra erősítettem, némileg a ruhámmal takarva, hogy mégse legyen olyan feltűnő. Ezután el is érkeztem a fegyverbolthoz, alaposan végignézem minden zegét-zugát kívülről is, és a környéket is megfigyelem, csupán megszokás. Lassan benyitok és belépek a fegyverboltba, körülnézek mintha érdekelnének az itt lévő áruk, jó pár percig vizslatom őket, közben várakozok. Amint eljött a megfelelő pillanat és a tulajdonos megszólít, vagy megkérdezi miben segíthet lecsapok az alkalomra. De egyelőre csak várakozok, próbálom kideríteni van-e még valaki a boltban, illetve figyelem jön-e még rajtam kívül vásárló. Biztosra akarok menni, pont ezért a tulajt is ellenőrzöm.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Hétf. Ápr. 08, 2013 3:49 pm

Úgy látszik az eladó maga a tulajdonos, legalábbis most már biztos vagy benne a bugyuta képekből ítélve, amik a falon lógnak. A bolt nem túl széles, egy kerengő van a helyiség közepén, amit üvegezett pultok szegélyeznek, melyek telis tele vannak lőfegyverekkel, komolyabb késekkel, akár vadászatra, akár bármilyen más helyzetre, na meg hozzá tartozó felszerelésekkel, ruhákkal, és minden hasonlóval, ami csak kellhet egy harmadik világháború túlélésére, legalábbis ha a civileket nézzük.
Ahogy gondoltad mikor belépsz köszönt téged, és miután már jó ideje nézelődsz, megunja a dolog a pasi, és a pult mögül igaz, de szembe fordul veled, és megkérdi.
- Miben segíthetek. – A kiejtése kissé furcsa, mintha vidéki lenne, és ami még furcsább az mégis a tartása. Az ősz haja nem zavarna, sok furcsaságot láttál már életed során, a vörös ballonkabát egy ilyen tavaszi napon kissé fura, de ami a meglepő a kiállása. Látszik rajta, legalábbis avatott szemeidnek hála, hogy van múltja a fickónak. Ruhája alatt izmai dagadnak, mozgása ruganyos, és maga az állása katonai múltra utal. Bármely országban is járjál, egyből ki tudod szúrni ki volt kiképezve valamelyik hadsereg által. Minden ország büszke a saját haderőire, de végleges formában ugyanolyanok mind.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Hétf. Ápr. 08, 2013 8:21 pm

Rövid és sablonos tervem sikerrel jár, bemegyek, ellenőrzöm a terepet, tiszta, nincs itt más vendég, se senki hátul csak én és ez a nyomorult ember. Nem köszönök neki vissza, nem adom meg a tiszteletet, nincs miért. Egy kicsit nézelődök, majd végül csak hozzám szól, meg is vagyunk. Ahogy néztem nincs a boltban semmi különös, csapda vagy mágikus fenyegetés. Azért egy asztal alatt lévő élesített fegyver még veszélyes lehet. Teljesen nyugodtan farkasszemet nézek a volt katonával.
- Igen tudna. Konkrétan egy Matt Dent nevű egyensúlymágust keresek.
~ Ó a képzett katona, tud futni, mászni, ugrani, kúszni, úszni, meg lövöldözni. Hogy én hány ilyet elintéztem, mindegyik képzett közelharcos de egyik sem számol az ellenség gyorsaságával, reflexeivel, ősi küzdőformákat nem ismerik, nem számítanak kardra, nemhogy karmos kézre. Attól még veszélyes lehet, csak nem rám.
Tekintetem kihívó és várom a reakciót. Ha hirtelen támadásba kezdene, avgy fenyegető mozdulatot tesz kezemre felöltöm a szimbionta acéltépő karmait és azzal próbálom elütni a fegyvert csövét, megragadni a fickó karját. Más esetben csak nyugodtan várom mit mond és figyelek nehogy valami rejtett támadást tervezzen.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Kedd Ápr. 09, 2013 10:32 am

Még a mondatod végére sem érsz, mikor a férfi kezei előre lendülnek, csak egy pillanatra mutatnak feléd, mikor a kabát ujjai megelevenedne. Két méretes mordály ugrik ki belőlük, egy elmés szerkezetnek köszönhetően. Máris kezében van a két sasra hajazó jellel ellátott pisztoly. Cső vége feléd néz, egyet sem rezdül a biztos kézben.
A férfi sok mindenre fel van készülve, de a ruházatodra nem. A karmok kibuknak, a ravasz meghúzódik. Még szerencsédre elég közel van, hogy a karjait meg tudd ütni, így az első két lövés mellé megy. Helyiséget belengi a puskapor szaga, és a kesernyés füst szaga, mely megannyi csata kezdetét jelzi elő ebben az évszázadban. A férfi hátra vetődik, a karmaid nem sebezték meg, de elég nagy ütést kapott, hogy kétszer is végiggondolja a következő lépését. A vetődést a fal állítja meg, vagyis inkább a fegyverpolc, melyre nagyobb kaliberű fegyvereket aggattak. A pisztolyai újra céloznak, és már rángatja is a ravaszt, igaz már nem olyan tökéletes célzással.

Tárgy: Re: Főutak, utcák, sikátorok. Kedd Ápr. 09, 2013 9:13 pm

Ahogy számítottam, rögtön előkerül egy, kettő fegyver, szerencsére elég gyors a reakció időm még ilyen közelségből is időben eltérítem a fegyvert, a katonáknak is gyorsak a reflexeik de nem eléggé. Sajnos nem sikerült sem a kezét sem a fegyvert hatástalanítani. Érkeznek a következő lövések. Nem rettenek meg, azonnal cselekszem.
Megpróbálok felugrani, karmaimmal elkapni a plafont és belekapaszkodni, egyet lendíteni magamon a fickó felé. Repülés közben egy szaltót viszek véghez, majd karmaimmal előre csapok, a nyakát, arcát célozva, már ha lehetséges.
Ha a plafon nagyon magasan van, azonnal leguggolok, be a pult mögé, kicsit kivárok majd egy gyors ugrással megpróbálok felpattanni a pultra, oldalra gurulok kicsit, majd onnan igyekszem oldalra lendülni egyenesen a szekrény felé, felugrok rá és oldalra rántom rá az ellenségre.
Természetesen ha nincs elég időm egy-egy manőverre, illetve nagyon rizikós, hogy agyonlő az ellenfelem, oldalra ugrással, bukfenccel igyekszem kitérni, vagy fedezék mögé húzódok.

» Főutak, utcák, sikátorok.
» Főutak, utcák, sikátorok.
» Főutak, utcák, sikátorok
» Főutak, utcák, sikátorok.
» Főutak, utcák, sikátorok.