Utcák, sikátorok

Sárkány húzta a száját, de végül is igaza volt.
-Épp ezért fogjuk, megvárni amíg Védelmező megszerezze azokat a rádiókkal kapcsolatban tudunk maradni, szóval tudni fogjuk, hogy merre kell haladni.-Mondtam megnyugtatás képen. Ezután jött az öklözés, amit csak Sárkány viszonzott, és nekem is el kellett gondolkodnom.-Hmm... talán igaz.-Gondolkodtam hangosan, miközben ránéztem a házra. Az árnyékok elég ideig elfognak rejteni minket, és remélhetőleg lesz egy magányos őr is aki a külterületet figyeli. Védelmező a sikátorokat ajánlja fel, és végül is nem alaptalan a logikája bár, én szívesebben mennék a tető felől. Elindulok, és igyekszem az árnyékban maradni, hisz semmilyen figyelemre nincs szükség. Gyorsan átkeltünk, és már az épület mellett áldogáltunk.
-Rendben, akkor most jön az első feladat. Találni egy magányost őrt.-Mondtam, közben körül néztem, egyenlőre nem láttam semmit, de az óvatosság sose árthat.

//Meg ne lássak még egyszer késést. Meg olyat se, hogy megvárod az előtted írót. Nincs sorrend.//

A kis csapat, nem is túl nagy séta után észrevétlenül megérkezik a Faclone kúriaként emlegetett épülethez. A sikátorok jó szolgálatot tesznek, így az árnyékokba olvadva meg tudjátok közelíteni szinte teljesen. Csak egy utca választ el titeket egymástól, így jól meg tudjátok figyelni a környezetet.
A szétválás is megoldható, a tűzlétrák könnyű terepet biztosítanak. Pillanatok alatt felérsz köszönhetően irtózatos erejű lábaidnak. Fentről pedig máris más látvány tárul eléd.

Folytatás:Falcone kúria

//Privát játék kezdő reagja, bárki csatlakozhat bármikor//

Már néhány hosszú napja, bár lehet hogy már hete is annak hogy kiléptem az Arkham Elmegyógyintézet mocskos falai közül. Még most is nagyon nehéz felfognom mindent, eligazodni ebben az örökké mozgó városban. Azóta bár már megtanultam, hogy ha át akarok menni az úton úgy, semmi bajom ne essék, csak a csíkos részen tehetem meg ezt, ha zölden világít a bácsi a lámpán. Megfigyelő képességeim azóta már jobban kifinomultak. Sikeresen találtam magamnak egy búvóhelyet is ezen a környéken. Egy elhagyatott templomban úgy gondoltam meghúzhatom magam ideiglenesen.
Most mégis, valami oknál fogva úgy döntöttem, az éjszaka leplét magamra öltöm s elindulok valahol keresni egy kis üzletet, avagy büfét, ahol a földről összeszedett pár aprópénzemet ételre költhessem. Ott szorongattam kicsiny markomban, mint a megváltás ereklyéit. Fogalmam sem volt mennyi lehet a markomban, mit vehetek érte, ha egyáltalán, csak azt tanultam meg, ennek köszönhetően életben maradhatok és nem sanyargat az éhség. Vizet sosem vettem érte magamnak. Egy idős bácsi két nappal ezelőtt elárulta nekem, hogy inni ingyen is lehet, a parkokban található itatókból. Másik kezemben édes szerelmemet öleltem magamhoz, soha nem történt meg, hogy "otthon" hagytam volna. Már elég jól ismertem ezt a környéket, így nem is csoda hogy egyenesen egy kis üzletbe vettem az irányt. Egy olyan üzletbe ahol az eladós mindig nagyon kedves volt velem, s akkor is kaptam legalább egy darab zsömlét amikor nem volt rá pénzem, természetesen akkor segítettem neki én is egy kicsit. Nagyon meglepett, hogy az emberek itt tőlem nem akarják elvenni azt, ami az enyém, sőt, néha megesik hogy ők adnak valamit ami az övéjük. Legyen az egy darab étel vagy egy kis csillogó apró fémpénz.
Kiléptem a másik utcára, csendben világítottak az éjjeli lámpák, semmi sem jelezte hogy bárki is járna az utcán, hisz ilyen késő éjszaka ki is járhatna? Minden ablak sötéten és fáradtan nézett az utcára, otthonaikban az emberek mély álmukra fordították figyelmüket. Én is halkan jártam, kicsit összehúzódva. Éreztem ahogy a sötétség és a csend inkább félelmetesen hat rám, mint nyugtatóan, hogy itt nem kell bujkálnom senki elől. Már láttam is a kis üzlet feliratát, zümmögő hangján szokás szerint most is pislákolva világított, bár nem tudom elolvasni a betűket. Átmegyek az utca másik felére, s csak ekkor látom meg, hogy a kis élelmiszerüzlet ajtaja tárva nyitva van. Kicsit meghökkenek, hisz mindig csukva szokott lenni. Bekukkantok az ajtón, a teljes sötétség és csend kukucskál rám vissza. Értetlen arcomon kíváncsian figyelik szemeim azt ami bent van. Ledöntött polcok, szanaszét dobálva az áru.
- Szerelmem, látod ezt? A bácsinak nem így szokott lenni... - pillantok nyuszimra s gyanakodva lépek be az üzletbe. A pult felé pillantok, de nem látok ott senkit. Az a nagy dobozféle valami, amibe olykor pötyögni szokott és egy kis fiók ugrik ki belőle nincs helyén. Megállok s ismét körbepillantok, de senkit sem látok sehol.
- Van itt valaki? - kérdezem halkan és óvatosan, de senki sem válaszol. Beljebb megyek, vigyázok nehogy az árura lépjek. Aprópénzemet zsebembe csúsztatom. Érzem ahogy gyomrom csavarodik, már volt pár napja hogy nem ettem semmit. Ahogy haladok beljebb az üzletbe, a polcok már rég eltakarták a bejárati ajtót szemeim elől. Megtalálva a hűtőboxot megálltam s néztem egy kicsit milyen tartalmat rejteget előlem. Kinyitom és egy nagy doboz fagyit veszek ki belőle. Érzem ahogy kellemesen hideg, majd leülve a földre drága szerelmemet magam mellé ültetem.
- Ha visszajön a bácsi oda adjuk neki a csillogó karikákat. Jó? - mondom neki, de ő csak csendben mosolyog rám. Felnyitom a doboz tetejét. Olyan nagy a doboz hogy egész ölemet kitölti s két kézzel kell kinyitni. Mikor végre sikerül a fedelétől megszabadítani, kezemet használom kanálnak és már neki is fogok a finom, bár hideg falatozásnak.
- Kérsz te is? - kérdezem a nyuszitól, majd szájához emelem és várok, amíg a fagyi el nem olvad és ragacsosan rá nem csöpög a nyuszi ruhájára. Elveszem s a maradékot ami kezemben maradt én kezdem el enni.
- Ez nagyon finom - mondom elégedett hangon s nyugodtan ücsörögve a sötét üzletben vacsorázom. Nem is izgat hogy mint ruhám úgy a föld is teljesen olyan lesz a kezemben olvadozó és csöpögő fagyitól, jelenleg annyi érdekel hogy én jól lakjak.

Este. Egy színpompás este. A hold fehéren ragyogott Gotham városa felett. Az az utcarész, ahol léptek zaja törte meg a csendet, egyetlen egy ember közlekedett. Fogalma sem volt miért ilyen kihalt ez a rész. Talán a veszély miatt tűntek el a környékről az emberek, hiszen csak egy bolond járkálna egyedül a sötét utcában. Léptei egyre hangosabban verődtek vissza. Zsebéből egy harmonikát vett elő. Sz ájához emelve egy könnyed dallamot játszott. Pontosabban a „volt, egyszer egy vadnyugat” harmonikás betétdalát. Illett a hangulatához. Szerény kis aláfestés üres, esti sétájának. Ezzel csak érdekesebbé tette. Távol volt otthonától. Legalább is még nem ért oda. Legalább nyugalmas hazatérése lesz. Ám volt valami a levegőben. Kenyér és péksütemény illata volt a levegőben. Ahogy haladt egyre beljebb, egyre jobban érezte, mígnem el nem ért egy sötét, tárva nyitva levő ajtóhoz. Körülbelül 15-20 méterre tőle megállt. Zenéjét még most sem hagyta abba. Hangokat hallott a boltból. Lassú léptekkel megindult befele. Egyelőre semmit nem látott. Majd ahogy beért a zenéje is halkabb lett. Végignézett a bolton, és nyugtázta, hogy ezt viszont kirabolták. Szeme a hangok irányába szegeződött. Egy kislány. Míly fura. Talán ő tette? Nem. Az kizárt. Inkább ő csak a rablás utó elkövetője. Az éhezők. Arca piszkos, ruhája gyűrött. És..és egy plüss nyuszi. Közelebb lépdelt a lány elé, aki egy jégkrémet majszolt. Keze ragacsos, szája maszatos a hideg édességtől. A szemét fürkészte, mintha olvashatott volna belőle valamit.- Mondd, hogy hívnak? – Kérdezte. – És mi keresnie valója egy kislánynak erre felé? A szüleid biztos már aggódnak.

Fagyi. Ettem én valaha is ilyet? És ha igen mikor? Hogy nem emlékszem rá, már pedig én ilyen pompás hideg ízbombára bizony nagyon is emlékeznék. Ahogy hidegen terül szét számban s folyik le torkomon, szerencsétlen fogaimat bár megfájdítja, de ez a fájdalom nem is olyan, mely kellemetlen lenne. Inkább halk gyönyört csalogat testemnek, mely hatására enyhe bizsergetést érzek. Ez a bizsergetés van hogy végigfut testemen, van hogy eltűnik. Az üzlet néma sötétsége engem ölel, s bizony nem ad ki semmilyen kíváncsi szemnek. Vagy még is? Fülembe lágy dallamocska kúszik, oly lomhán, oly halkan, mintha semmi kedve sem lenne hozzá. Nyújtózkodik lustán, de mégis közeledik. Egy éles dallamocska, mely mikor már teljesen felkúszott agyamig, apróságos karmocskáit félelmetesen belém vájta. Soha életemben nem hallottam még ilyen éles hangot, avagy dallamot. Olyan érzést keltett bennem, mintha az üzlet árnyai engem figyelnének, sötét és jéghideg tekintetükkel. Kicsiny szívem felsikított, de én egy hangot sem mertem kiadni. Mint egy settenkedő démon a sötétben... A félelem jéghideg ölelését érezte, ahogy bőrömön feláll a szőr. Mi ha egy szörnyeteg, ami fel akar falni?! Testem remegni kezdett a félelemtől. Azonnal körbetekintettem, de sehol sem láttam egy árva lelket, ki arra utalt volna, hogy a hang létezik. Mi csak a fejemben hallom? Ajkaim sírásra görbültek, s én kétségbeesetten tekintettem szét, hol tudnék megbújni a hangtól, mely egyre csak felém közeledik. S támadt is már egy ötletem. A hűtőboxok a fal mentén sorakoztak, s én, ennek köszönhetően azonnal a sarokba is húztam magam. Összegömbölyödtem ülve, drága szerelmemet karjaimban tartva. Egyik kezemmel a már félig-meddig elfogyasztott fagylaltos dobozt húztam oda magamhoz, majd a fejemre helyeztem. Nem érdekelt hogy a még mindig jéghideg, ámbár megolvadt fagyi mint fejemre, úgy testemre borul. Csak az számított, hogy elbújjak.
- Maradj csendben szerelmem... Ha nem látjuk őt, ő se lát minket... - suttogom édes nyuszimnak, mikor már hallom hogy az üzlet ajtajába érkezett az a bizonyos lény, azzal a hátborzongató hanggal. Feszülten s megdermedten gubbasztottam a sarokban, szinte már-már a falhoz tapadva. Remegtem félelemben, de drágaságom jelenléte mégis nyugtató érzést adott. Hallom lépteit, majd egészen hozzám érkezik. Megáll, s jön a hang. Egy férfi hangja, nem egészen erre számítottam. A démonok és rémálmok csalafinta lények, nem fogok olyan hamar bedőlni nekik. Határozom el.
- Anyukám azt mondta, nem szabad idegen bácsikkal és nénikkel beszélgetnem... - suttogom halkan, olyan halkan mintha inkább a túlvilágról beszélnék. Eszembe jut, talán az eladós bácsi küldött ide valakit utánam. Egyik kezem remegve csúszik zsebembe, majd az aprópénzt markomban kivéve a hang irányába nyújtottam.
- Kifizetem... - hangom még most is túl halk volt, bár inkább félénk. Nem tudtam kihez beszéllek, csak azt tudtam hogy ott van előttem. Az aprópénzem talán még egy zsömlére se lett volna elegendő, nem hogy 5 literes fagylaltra. Némán vártam a férfi reakcióját.

Egy kicsit felkacagott a lány válaszára. Ám az a helyzet, hogy a lány jégkrémes vödröt húzott a fejére, ami csurog csepeg oda ahova éri.
- Kifizetem… - mondta, és egy kis marék aprót nyújtott felé. A Karmester nézte, hogyan nyújtja át neki az aprót. Ettől kicsit kínosan érezte magát, mivel nem ő a tulajdonos. Leemelte a jégkrémes vödröt a kislány fejéről, majd kezével összecsukta a kislány kezét.
– Erre még szükséged lesz. – Leült a kislánnyal szembe. Látta, hogy fél és nem csak a nyakába kapott jégkrémtől reszketett. Biztatásként rámosolygott a lányra.
–Akkor hát, merre vannak a szüleid? Egy magadfajta lány könnyen rossz társasággal találkozhat. – Célzott ezzel magára is, de nem adta a kislány tudatára.
– A nevem Karmester. Na és téged, hogy hívnak kicsike?

Hosszú hallgatással úgymond tűröm, ahogy lassan emelkedik a számomra biztonságot adó fagylaltos doboz fejemről. Egy idegen férfi körvonalai rajzolódnak ki előttem, majd mikor teljesen leveszi rólam, felpillantok rá. Tekintetem olyannyira naiv s ártatlan, mintha csak egy óvodás kisgyermek lennék, aki soha életében nem csinált semmi rosszat. A félelem csillogott bennük, arcomra a szomorúság húzódott. Természetesen soha senki nem feltételezné, hogy kit avagy mit is rejtegetek magamban, lelkem sötét zugaiban. Jobb ha soha senki meg sem tudja, elég hogy én szenvedek ez miatt. Ujjait megérzem kezemen, ahogy összecsukja őket. Kezeinkre pillantok, majd ismét ő rá. Értetlenül figyelem az arcát, de soha életemben nem láttam őt, még az utcán se. Leül velem szembe, leereszkedik az én szintemre s elmosolyodik. Kedvesen és biztatóan mosolyog rám. Ettől enyhe felbátorodás lopakodik szívembe. Arcomra szintén egy kedves mosoly kezd húzódni, ámbár nagyon lassan és lustán. Kérdésétől viszont ez azonnal arcomra fagy, ismét visszagörbül és elnézek tőle. Hol vannak a szüleim... Szülők...? Kik vagy mik azok? Hosszan elhallgattam, ezzel is az idegen férfi tudatára adva, hogy ez számomra roppant kényes téma. Jobban összehúzom magam, fejemet térdeimre hajtom.
- Messzi... - válaszolom neki végül elég nehezen és halkan. Éreztem, már-már könnyek szöknek szemembe, de nem a félelemtől, csupán attól a gondolattól, hogy valójában mi is lehet a szüleimmel. Vajon várnak e engem otthon? Vagy talán már el is felejtettek? Mi történt velem azóta, hogy nem voltam otthon? Oly nagyon sok minden, s mégis úgy tűnik hogy semmi. Csak az idő telt körülöttem, de semmi mást nem tudtam ezen kívül felfogni. Olykor még azt sem. Karmesterre néztem. Ismét egy olyan kérdés, amire számomra a választ nagyon nehéz volt megtalálni. Sok nevem volt, talán túl sok. De melyik ezek közül az igazi? Elhúztam számat, ahogy ezen a kérdésen morfondíroztam. Viszont amikor kimondta a mondat végén azt hogy "kicsike", erre a szóra elvigyorodok szégyenlősen.
- Ai', ő pedig a nyuszim - mutatkozok be végül kicsit illedelemesen, s mikor már a nyuszira terelem a szót, kicsit feljebb emelem ölemben, hogy jobban lássa. Egy enyhe, mégis felbátorodó mosoly kúszik arcomra.
- Téged az apukám küldött értem? - kérdezem tőle naiv reménnyel.

Ez már szinte biztos. A gyermek árva. Senki nem várja haza, és nem is fogják. Végignézett a gyermeken. Még olyan ártatlan, szelíd és befolyásolható. Ráadásul, mindig is akart egy tanítványt, aki tovább viszi a nevét. Ki hitte volna, hogy most is egy gyermeklánnyal hozza össze a sors. Talán ő érdemesebb lesz, mint az előző. – Szép neved van…Ai. – Nyuszijára néz mely bambán bámul vissza. Azonban vele kezet is, azaz jobban mondva mancsot ráz. – Téged is üdvözöllek. – Mondta a nyúlnak. És továbbra is Ai-t hallgatta. Halk szavú kis lányka, ám biztos még meg van szeppenve. Ám öklösként hatott a gyomrába a kislány utolsó kérdése. Vajon most mit feleljen. Hisz nem az apja küldte érte. Pusztán a véletlen kötötte össze sorsukat. A lány így is, kellemetlenül érezte magát, ha a szülő szó elhangzott. Talán ismerni se ismeri őket. Mivel haza akarta magához vinni, így megszületett a válasz fejében is. – Nem kicsim… - Simította meg fagylalttól ragacsos, hideg fejbúbját. – Én leszek az új apukád és magammal viszlek haza. – Hatni akart a lányra, ezért tovább folytatta. – Lesz otthonod, házad, szobád és… - Ekkor Ai nyuszijára pillantott – …több állat barátod. Ráadásul tanítalak is. Mit szólsz hozzá Ai?

Csendben nézem Karmester, tekintetemmel minden apró mozdulatát alaposan fürkészem, próbálom őt kiismerni. Ahhoz képest, hogy még csak most találkoztunk, túlságosan kedves és barátságos hozzám. Egyáltalán nem nézi érdekes, vagy talán fura szemmel, hogy Ai'-t küldtök ki a terepre. Oly ártatlan szegényke és hiszékeny, gyakran kihasználva ezt saját javunkra. De úgy döntünk, még maradunk a háttérben, kitudja milyen hasznos húzhatunk az egész helyzetből. Mint ahogy a férfi, úgy mi is, próbáljuk egymást manipulálni. Szinte teljesen biztosak vagyunk abban, hogy valami hátsó szándéka van velünk. De még várunk. Csendben, türelmesen.
- Neked is szép a neved, Karmester - válaszolom kedvesen és barátságosan, még mindig ugyan az a kislány vagyok, akinek mutattam magam. Miért ne játszhassa tovább szerepem? Főleg ha ilyen jól bevette, szint úgy mint az elmúlt napokban megannyi mások... Kicsit meghökkenek, mikor a nyuszimmal is kezet ráz. Figyelem drága szerelmemet, aki fekete gomb szemeivel Karmesterre mosolyog vidáman. Ismét Karmesterre pillantok, fürkészem arcának minden vonását. Keresem azt a furcsa valamit benne, aminek köszönhetően Drágaságom, aki egyébként mindenki mástól fél, ily kedvesen fogadta az ismerkedést. Kérdésemre a válasz kissé nehezen jött ki belőle, úgy éreztem talán megszeppent ettől. Majd jön a válasz, ami nekem üti ki a lélegzetemet tüdőmből. Haza akar vinni. Haza... Mi is az egyáltalán? Hol van az a hely? Haza... oly gyakran sóvárogtam utána, oly sok ideig kerestem, s mégsem találtam. Haza... talán tényleg az lesz az, amit én képzelek el eme szó alatt? Szívem heveset dobban mellkasomban és agyamban rengeteg boldogsági hormon robban. Ő lesz az új apukám, ki szeretni fog engem. Szeretet... ez is egy oly dolog, melyet oly nagyon sok mindenkiben kerestem. S most, egy személytől kapok meg egyszerre mindazt, amikért évek óta könyörgök, amik évek óta hiányoznak nekem. Mégis egy riasztó dereng bennem. Mi ha be akar csapni? Lovagom mondta, a rendőrök keresni fognak engem. Mi az ő is csak azért van itt, hogy alattomos szavakkal becserkésszen? Hozzám ér miközben beszél velem. Kicsit ösztönszerűen húzom el magam tőle, hisz bár hányszor hozzám értek, az nekem mindig fájt. Nagyon fájt. Lábaimat nézem, amin piszkos cipőm vigyorog vissza. Kicsit megmozgatom, ahogy elgondolkodva tanakodok lehetőségeimen.
- Miért akarsz minket hazavinni? Ha te is idő után el akarsz minket hagyni, akkor inkább ne is vigyél haza... - mondom ki végül valamivel komolyabban gondolataimat s ismét őt nézem. Tekintetem még bár mindig gyermeki, mégis mintha emögött egy másik, értelmesebb személy lakozna, akinek nincs kedve előbukkanni Karmester kedvéért, de mégis kimondja igaz véleményét.

- Tapmancs állj meg! – kiáltom lassan, már tizedszerre.
Valami furcsa dolog történhetett, vagy talán valaki segítségért kiabál a közelben? Ezek a gondolatok zavarnak engem egy ideje. Tapmancsnak nagyon jó a hallása, és a szaglása, így könnyen észrevehetett valamit, amit nekem nem sikerült. Nem tudtam mire jó ez a rohangálás. Ma is ugyanaz volt, mint a többi. Az ereklyéteket kutatom Tapmancssal az oldalamon, már egy jó két órája, ám ennek már vége. Tapmancs hirtelen úgy viselkedett, mintha lefagyott volna, aztán hirtelen jól hallható morgással el kezdett futkosni össze-vissza. Már legalább tíz perce szaladgáltunk, amikor is kissé lehagyott engem, és befordult az egyik sarkon. Kicsit megrémültem attól a gondolattól, hogy elvesztem Tapmacsot, ám nem álltam meg. Mikor én is befordultam, hirtelen megpillantottam, hogy egy épület előtti nyitott ajtó előtt ál, és eszeveszetten morog előre nézve. Mikor odaértem kicsit össze voltam esve, mivel Tapmancs elég hosszan rohant előlem, főleg még milyen gyorsan. Mikor odamentem lihegve mondtam neki.
- Tap.. Tapmancs!- lihegtem szinte már megfulladva – Miért rohantál… ennyire.
Már szinte szédültem, amikor is akarva-akaratlanul benéztem az épület ajtaján. Két ember volt egy helyen, egy férfi és egy lány. Még ez nem is lett volna baj, ám az üzlet, ami volt valójában az épület, teljesen romokban hevert szinte. Úgy látszik egy betörés helyszínén vagyunk. Hirtelen méreg adaggal kiáltottam:
- Mit műveltek itt!? - kiáltom – Tapmancs!
Figyelmeztetem a farkast, mire elém jött, és hátraszorított füllel várt. Én is felvettem egy védekező állást.
- Mondják meg, hogy mit keresnek itt? – mondom.
Én nem szeretek se hősködni, se gonoszkodni, ám engem is bedühít, ha azt látom, hogyha valaki kirabolt valakit. Esetleges támadásaikra felkészülve várom őket, ám nem akarok harcolni, és ezt ki is jelentem.
- Én nem szeretnék harcolni, így ha lehet, megbeszélnénk, hogy mit is csinálnak itt errefele! – kicsit sürgetve azért hozzátettem – De azt ajánlom, siessen, mivel Tapmancson úgy látszik, nem nagyon fog kibékülni.

-Ha nem akarnálak hazavinni…meg se kérdeztem volna. Te vagy az én szerencsém. Máskülönben nem találkoztunk volna. Ráadásul, a megmaradt józantalan eszemre esküszöm, nem küldelek újra utcára. – Talán ez is meglepte a lányt, de nem kerülte ki figyelmét, hogy először örült, majd azután esett csak gondolkodóba. Még bizonytalan, de hajlik az ajánlatra. A bolondnak is van szíve, még akkor is ha az egy gyilkos. De, észre vett ám még valamit. Ugyan nincs túl nagy jelentősége, de még is. A beszéd stílusa. Lehet, hogy még gyerek, de egyre okosabbak. Na mind egy. Ráér vele foglalkozni később. –Egyébként pedig úgy látom elég nagy vagy ahhoz, hogy dönts. Elvihetlek, hogy lányomként neveljelek, vagy folytatod eddigi életed. Tudod nekem nem volt gyerekkorom, de neked még lehet. – Kivárja a választ, nem akarja siettetni. De így is van ami bele zavar. Egy kutya, bár nagyon egy farkasra hajaz. Széles száját vicsorítja feléjük. A Karmester feláll, és útját álja a farkasnak, nehogy újdonsült kicsikéje felé kapjon. Ekkor tér be egy ismeretlen alak. Nyílvánvaló övé a kutya, hisz a nevén szólítja. Magyarázatot vár tőlük, de mennyi az esélye, hogy el is hiszi. Bármit mondhatnának neki. Akár az igazat is, abban se biztos, hogy elhiszi. Ezért rávezeti. – Nézz körbe kölyök. Ugyan mit látsz? Látod a kassza helyét? – Mutatott arra a helyre ahol a kasszának hűlt helye van. – És nézz a kezünkre vagy bárhova, mert nálunk ugyan nincs. És had mondjak még valamit…nem mi voltunk. Ugyan is ha mi lettünk volna, már árkon bokron túl lennénk és nem itt fagyizna a lányom. Gondolkozz kölyök.

/elnézést ha nem én jövök, ám mivel úgy gondoltam, hogy ez fontos leírtam/

- Az lehet. - mondom gyanakodva - Ám semmi sem bizonyítja, hogy nem volt társatok. Én amúgy hiszek neked.
Ekkor hallom, hogy Tapmancs morgása abbamarad, vagyis nem hazudtak. Tapmancs annyira jól hall, hogy azt is meghalja, hogyha valaki hazudik, így megváltozik a szíverése.
- Jólvan. - gugoltam le a farkashoz - Én mindig is hiszek az emberekre, ám Tapmancs nem ilyen. Ő képes meghallani, hogyha hazudunk, ezt a szívverésből állítja, meg és ez csak 10 méteres körben működik. - magyarázom - Amúgy elnézést a gyanakodásért. Kicsit megzavart az, hogy Tapmancs elfutott.
Ekkora feláltam, és kezet nyújtottam a férfinak.
- Én Abakura Ryuu vagyok. - mondtam, és reménykedtem, hogy nem haragudik az előbbiekre, és kezet ráz vele, ezek után folytatom - Őt meg Tapmancsnak hívják, és egy szürkefarkas. - teszem kezemet ismét Tapmancsnak - Ám ő a Szürke Démon elnevezést szereti idegenektől.
Ezekkel megvoltunk, most viszont ők jönnek.
- Ha szabadna megkérdezném a nevüket, illetve, hogy mit keresnek a rablás helyszínén, és miért nem aggódnak attól, hogy a rendőrség az útjukat álja kifelé?
Persze mivel én is a bűntetnél vagyok, engem is letartóztathatnálak, ám én könnyen meg tudnék menekülni előlük. A válaszuk után még nem mennék el, akkor sem, ha eltessékelnének, mivel nincsen szándéomban elmenni.

//Semmi baj Ryuu, de legközelebb kérlek tartsuk be a sorrendet//

Jönnek a válaszok, azok a válaszok melyeket talán szándékosan úgy ejt ki, hogy magához csalogasson, érzelmileg valahogy sikeresen magához kössön. S mégis, gyermeki lelkemet úgy árasztotta el a boldogság, mint egy cunami az aprócska, egészen aprócska szigetet. Lágyan mosolyodtam el, szemeim csillogva fürkészték Karmester tekintetét, melyből bár sokat nem tudtam kivenni, de a lényeg ott derengett benne, hogy ezt komolyan gondolja. Legalább is én, életem eme nehéz és kellemetlen szakaszában egész naivan elhiszem neki mégis, akkor is ha egy hang még mindig bennem lappang, s ujját emeli figyelmeztetés ként. Látni arcomon, alig várom már, hogy indulhassunk, arra a furcsa helyre, melyet hazának nevez. Talán jobb apuka lesz, mint bárki más a világon. Felmerül benne, mi ha lesz anyukám is? Már épp nyitnám számat, hogy ezt a gondolatot kimondjam hangosan, mikor...
Egy mély morgás cseng fülemben. Ijedten kapom fel fejem, s arcom ennél is jobban elsápadt, amitől már inkább vizihulla színű lesz. Szemeimben a rettegés. Hegy hatalmas négylábú lény áll előttünk, s éles fogait ránk vicsorgatja. Már találkoztam ilyen lénnyel nem egyszer az utcán. Gyakran történt meg, hogy ilyen találkozáskor inkább saját bőrömet mentve futottam el előlük, hisz nem akartam hogy éles karmaim vagy épp fogaik bőrömbe mélyesszék. Most itt állt egy ilyen előtte, s úgy nézett ki, nagyon örülne egy kis marcangolásnak. Majd egy hang, mely őt rendre intette, avagy inkább uszította? Nem is tudom pontosan. Én csak annyit érzékeltem, hogy már Karmester háta mögött lapulok s egyik karját szorongatom félősen. Ijedt arccal nézek fel rá, már-már könnyes szemekkel.
- Féllek... - suttogom neki oly halkan, hogy a másik érkező ne hallja. Tényleg féltem Ryuu-tól, hisz hiába volt tőlem kinézetre fiatalabb, ott volt vele az a hatalmas lény. Csendben hallgattam ahogy beszélnek, bár ebből a felét se értettem. Mi az a rablás? Mi az a hazugság? A rendőrség szó hallatán önkéntelenül is összerezzentem, bár ezt csak Karmester érezhette, hisz szorosan karjához bújva álltam háta mögött, olykor-olykor kikukkantva csak.
- Apuci... én nagyon féllek... Menjünk haza. Kérlek... - mondom már kicsit hangosabban, amit Ryuu is nyilván meghalhat. Enyhén húzom meg Karmester kezét, de még mindig hozzá bújva, ezzel is jelezve mindenkinek, hogy már nagyon el szeretnék menni erről a helyről. Hisz ahol a rendőrség van emlegetve, ott én nem vagyok biztonságban, azt már tudom. Azt is tudom hogy körözött személy vagyok, s ha meglelnek, ismét visszaraknak oda, ahova én menni nem akarok...

Enyhe rángatást, és egy kéz szorítását érezte, ahogy Ai az ő háta mögé bújva kereste a védelmet. Halkan súgta oda neki félelmét, és biztatásként enyhén megszorította a kezét. A fiú tovább beszélt a kutyájáról és valami képességéről, ami vajmi keveset jelentett számára, de viszont elárulta, ha felel, nem mondhat hazugságot, elárulná magát.
– Kölyök, ez egy szinte eldugott utca rész. A rendőrség ide csak akkor jön ha hívják. Márpedig egy teremtett lelket sem látok a környéken. – Újabb jelzéseket kapott Ai-tól, ki még mindig hozzá bújva használja ki a védelmet, mondandójával jelzi, hogy haza akar menni. A Karmester se szívesen töltött itt még több időt. A fiúnak is igaza van, nem tudhatjuk, mikor jön a rendőrség.
– Rendben kölyök, a lányom már haza vágyik, gondolod egy darabig jöhetsz velünk.

- Akkor szeretnélek elkísérni titeket.
Mondtam, mire eljöttem az ajtóbol. A lány nem csak, hogy kijelentette, hogy fél, ám kissé furcsának is tűnik nekem. A gyanúmat az is erősítette, hogy Tapmanc, még mindig nem nyugodott meg teljesen.
~ Na mindegy, ha baj adódna, akkor utána járok. - mondom magamban.
Amint kijönnek az ajtón, én követem őket, ám nem maradok le tőlök.
- Amúgy szeretnélek megkérni valamire titeket. - fordulok feléjök, és elég fontos tekintetet veszek fel - Szeretném, ha szólnátok, ha valami igen különös dölgöt láttok a városban, mint például misztikus lényekre hasonlító emberek. Megszállotthoz hasonlítanak néha. Remélem bízhatok bennetek, és szóltok nekem, ha láttok ilyeneket.
Válaszaikat várva megyek arra, amerre mennek.

Csendben figyelem Karmester és Ryuu beszélgetését. Drágaságomat Karmester kezével együtt ölelem szorosan. Olyan jó érzés hogy itt van velem! Karmester jelenléte valamiféle biztonságot nyújt számomra. Olykor Ryuu-ra vagy épp megtermedt kutyájára pillantok félősen. Egy dolog az hogy idegenek, más dolog az hogy ez a hatalmas lény valójában fenyegető érzéssel tölt el engem. Figyelem bundáját, füleit, s bármennyire is kutakodok elmémben, nem tudom felidézni, hogy láttam e az utcán hozzá hasonlót. Azok a négylábú lények, melyek odakint üldöztek engem, ettől valamivel kisebbek voltak. De ez... hatalmas volt számomra.
Mikor Karmester felhozta, hogy darabon elkísérhet minket, halkan nyögtem fel az indulattól, ezzel jelezve hogy számomra cseppet sem megfelelő az ajánlat. Nem akartam még egy idegent a közelemben. Karmesternél is csak azért játszottam azt, hogy elfogadtam ajánlatát, hogy ő védjen meg minden bajtól. Elindultunk, s én lassan lépkedtem. Párszor visszatekintettem Ryuu-ra és hatalmas kutyájára, sőt, inkább Karmester hátának vetve magam félig haladtam az utcán, hogy mindig szem előtt tartsam a két alakot. Kényelmetlen volt és kissé veszélyes, elvégre gyakran bukdácsoltam és egyszer majdnem el is estem. Karmester kezét fogtam szorosan. Kicsit felpillantottam rá, majd halkan szólalta meg, hogy ismét csak ő hallja.
- Elmehetünk a régi templomba...? Ott vannak a játékaim... Én nem akarom hogy ők velünk jöjjenek. Féllek a kutyustól... - mondom neki aggódva, majd ismét Ryuu felé pillantok. Tudom jól, hogy szinte bármikor porrá égethetem őt és a kutyáját, de nem vagyok biztos benne, hogy mennyire erős, vagy milyen erővel rendelkezik. Vakmerőség és butaság lenne csak úgy azonnal lerántani magamról a leplet. Egy ideig csendben haladok, majd Tapmancsot nézem kicsit vágyakozó szemekkel. Látni rajtam, hogy bár roppantul féllek a hatalmas kutyától, nem állom meg a késztetést avagy inkább a vágyat, hogy ne simogassam meg. Ryuura szegezem tekintetem, mely oly naiv, mint minden más öt éves kisgyereknek.
- Megsimogathatom? - kérdezem végül bizonytalanul és óvatosan, nyilván a kutya érzi hogy tartok tőle és azt alaposan, de látszik rajtam hogy őszinte szándékomban áll kicsit megérinteni vastag bundáját.

-Kölyök. Ez Gotham. Itt napi jellegű a fura külsejű ember. – Itt már kicsit föntebb hordta szemöldökét.
– De hogy olyan emberekkel találkoznánk, mint amiket te most mondasz, ne haragudj, nem segíthetek. – Tovább haladva Ai hangjára lett figyelmes. Nem volt valami hangos, de őneki elég volt, hogy értse. A lányra nézve bólintással nyugtázta, hogy értette és elmennek abba a templomba.
– Vezesd oda aput. – Jelentette ki lányának, aki már a kutyával foglalatoskodott.

- Persze nyugodtan. - mondtam kissé mosolyogva - Csak a fejét ne simogasd, mert akkor morcos lesz... egy kicsit.
Hangomon hallatszódott az, hogy utolsó mondatom kicsit furcsán hangzódott. Tudtam, hogy már sok embert megharapott, mivel a fejéhez értek. Nem tudtam kiderítenem miért, ám sejtettem, miért nem szereti. Gondolom az előző ,,gazdája'' sokat bántota, és általában a fejét ráncigálta. Tapmancs amúgy a feje kivétel szerette, ha simogatták, ám tényleg eléggé bevadul azon a kényes pontján. Hogy mégjobban meg tudja simogatni Tapmancsot megparancsoltam neki, hogy feküdjön le, ám ettől kicsit morgolódós lett, ám tudtam, ha megsimogatják, már el is múlik a morgása. Kissé azonban elmorgondolkoztam magamban, ami kicsit rossz szokásom. Kíváncsi voltam, mivel semelyikük nem mutatkozot, még be nekem amikor is, én már ezt megtettem. Miután a lány végzett a simogatásal újból megkérdezem nevüket.
- Elnézést, ám nem mondták még meg nevüket - mondtam - Ha nem zavarja magukat, akkor szeretném megtudni, persze ha elárulják.
Válaszukat várva figyeltem őket.

Kicsit elgondolkodom azon, amit Ryuu mondott nekünk a különös dolgokról. Ha tudná hogy én a fejemben szinten minden pillanatban különös dolgokat éllek át, nem hinném hogy pont tőlem kérne segítséget. Most is még érzem, ahogy az utca sötét árnyai engem figyelnek s csak arra várnak, mikor lépek közéjük, mikor tudnak bekebelezni hosszú éles fogaikkal. S most, hogy itt állok viszonylag az üres utca közepén, egy hatalmas kutyával szemezek, akik számomra legalább oly vonzó mint félelmetes. Arcomat a sötétség takarja, szint úgy mint testemet, ezért sem látszódnak rajta régi és új sebeim, melyek közül némelyik már sosem fog eltűnni. Nem is sajnálom. Magam számára így vagyok tökéletes.
Kicsit jobban magamhoz ölelem drága plüss nyuszimat, mikor megkapom az engedélyt, hogy megsimogathatom a farkas hatalmas bundáját. Félénk tekintettel nézek Tapmancs szemeibe, érezheti és láthatja bennük az iránta táplált félelmemet, de a vágyat is hogy megérintsem. Nem akartam elszakadni Karmester oltalmazó karjától, de most a vágy valahogy erősebb volt. Lassan engedtem őt el, majd óvatos lépéssekkel indultam meg felé. Figyeltem a hatalmas kutyát, nem akartam hogy nekem támadjon vagy megharapjon. Fejemben nehezen csikorognak az agytekervény fogaskerekei, ahogy nyugtatom magam azzal, nem fog bántani.
Megállok tőle alig egy lépésre, majd lassan és nyugodtan leguggolok. Kezemet kinyújtom és hagyom hogy tenyeremet megszagolja. Egy idős bácsi tanította ezt meg nekem, hogy a kutyákkal így kell ismerkedni. Mikor nem mordul fel, enyhén remegő kezem ujjait óvatosan bundájába süllyesztem. Látom hogy élvezi, így a félelmem és aggodalmam egy kedves mosolyba húzódik.
- Ne félj. Nekem is sokat bántották a fejemet... Tudom hogy fáj... - súgom halkan a farkasnak, hogy csak ő hallja. Immáron két kézzel simogatom, pofája alatt elkezdem őt vakargatni.
- Ugye milyen aranyos? - fordulok vidám mosollyal arcomon Karmester felé. Érzem hogy nagyon sokáig el tudnák így játszani a kutyával. Tampancs szemeibe nézek.
Hirtelen fejemben megannyi kutya csaholása és zord morgása csap fel. Lehunyom szemem és érzem azt a maró fájdalmat, melyet fogaik okoznak húsomban, ahogy fekszek a földön és vadul marcangolnak, tépik lábam és karom. S én vadul sikoltozok, csapkodok, ahogy próbálok menekülni...
Hirtelen felsikkantok és iszonyatos félelemmel szemeimben elugrok Tapmancstól, majd remegve vissza szaladok azonnal Karmesterhez. Szorosan karjai közé bújok, el akarok bújni a farkas elől. Érezheti ahogy remegek, szemeimben a félelem mellet könnyek csillognak.

Ai a kutya bundáját nyúzta azzal, hogy a prémes jószágba beletúr, és kezével, egyenletes mozdulatokkal simogatást végez. A Karmester nem igazán bízik ebben a dologban. A kölyök szerint nyugodtan hozzáérhet, de fogalma sincs, engedjen e lányának. Szótlanságával engedélyezi, hogy megfoghatja, és megsimogathatja a kutyát. Eleinte belenyugodott. Látta tőle milyen boldog, egy pillanat alatt minden összetört. Ai, sikolya a dobhártyáját repesztette, majd egy erős szorítást érzett maga mögött, amikor is Ai, a hátához ért. Egy méreghullám indult meg a testében a kutya és a kölyökkel szemben. Fegyvert még nem rántott elő, csúnya látványt nyújtana, ha a lánya előtt loccsantana ki két agyat.
– Kölyök! A kutyádra ráfér egy póráz, mert ha még egyszer ez történik, nem ajánlom, hogy meg tudd mi lesz a következménye. – Karmester Ai-hoz fordult és magához ölelte. Simogatta a fejét, és nyugtatgatta.
– Semmi gond, már nem bánt.

- Egyrészt nem tudom, mi törtnéhetett, hisz Tapmancs nem támadta meg! - mondtam kicsit mérgelődve - Másrészt ő nem kutya, hanem szürkefarkas!
Kicsit be voltam pipulva, mivel nem szerettem, ha lenéznek, de ezt sokkal jobban elvisemlem, mert nagyon gyűlölöm, ha Tapmancsot is lenézik. A kölyök kifejezésért sem vagyok oda, így eléggé mérgelődve néztem a férfira. Ám egy nagyon furcsa érzés került belém. TApmancs valami ok miatt kicsit nyugtalan lett. Lehet tán, hogy ez miatt kezdette el mozdulatlan lenni. A lányra néztem gyanakvóan, mivel valamit nagyon furcsáltam benne.
Egy kis ideig még várok, ám ha nem kér elnézést Tapmancstól a srác a lekezelésétől, akkor én egy gyors mozdulattal hátra arcot téve elindulok a másik irányba mérgelődve, ám nem voltam biztos benne, hogy Tapmancs is követ, mivel szokott olyat csinálni, hogy egyszerűen lefagy, és nem mozdul addig, amíg végig nem gondolja magát. Ha ezzel megvolt akkor indulunk is. Ha elnézést kér, akkor egyszerűen legyintek egyet, és mehetünk tovább. én tudtam, hogy Tapmancs semmit sem csinált, és reméltem, hogy ezt ők is belátják.

Kamrester, azaz új apám ölelésében találom magam ami oltalmazó és nyugtató számomra, megvéd mindentől amitől én csak félni tudok. Testem remeg és bár könnyeim nem folynak le arcomon, tudom hogy nem vagyok ettől messze. Figyelem mit mond apám, majd a fiú, én kicsit elhúzódok Karmestertől mikor fejemet meg akarja simogatni, nem túlságosan de azért számára ez is egy jel, egy apró utalás arra hogy még azért tőle is tartok némileg. Vagy talán másra?
Ryuu felé fordulok, Tapmancsot nézem, szemeimben enyhén csalódott tekintet, minta őszintén bánnám a kis kellemetlen szóváltást amit rossz emlékeim okoztak.
- Elnézést. Nem bántott a kutyus, megijedtem - magyarázom nekik.
Fülembe egy olyan hang furakodik, melyet mindig is gyűlöltem, melytől rettegtem és bujdostam. Szirénák. Bár valahol távol, engem mégis megijesztett. Értem jönnek? De honnan tudnák meg? Szétnézek a csendes környéken, majd hirtelen eszembe jut. Talán valaki aki itt lakik? Felfigyelt a sikításomra és rendőrt hívott? Máshogy nem lehet... Szívem összeszorul és én már fogom is Karmester kezét, húzom őt a templom irányába ami két utcányira van csak tőlünk.
- Menjünk apa... menjünk el! - hadarom neki sürgetően, húzom őt és vonszolom, minduntalan ösztönösen nézek szét az utcán, szemeimmel pásztázok mindent ami elennem lehetne. A sziréna hangja egyre közeledett, bár biztos voltam benne hogy ide jön.