Kisebb utcák, sikátorok

-Nem rendelkezek feleséggel.-
Válaszolt a nőnek miközben továbbra is a körülötte lévő ruhákat vizsgálgatta és mint várható volt, nem értette meg a mondat mögöttes tartalmát, de amúgy sem lett volna számára fontos. Miután konstatálta hogy az itteni ruhákon végignézett, az eladó felé fordult, s a mondatra történő válaszon pörgette processzorait.
Még ha akarnám se tudnám levenni. Azért kell a ruha, hogy elfedjem.-
Mondja, miközben a felé közeledő nő kezében lévő felsőket nézte, hogy miért hoz kettőt, aztán rájött, hogy választania kellene közülük, amit még ott helyben megtett, ugyanis minél inkább el akart vonatkoztatni a géptől, így a fogaskerekek már nem passzoltak a képbe, így azt le is tette a legközelebbi polcra, majd elindult a korábban megmutatott próbafülkéhez. Az eladó mondandóját nem méltatta válaszra, csak feljegyezte hogy a nőnemű humánok sokat beszélnek fölöslegesen az eddigiek alapján. Odaérve föl is próbálta, tökéletesen passzolt a rideg acélvázhoz, amit abból szűrt le, hogy nem szakadt szét rajta, ugyanis az ilyen kis mértékű erőhatásokat, mint például a szűk ruha nem érzi. Mondhatnánk, hogy elégedetten lépett ki, de érzéketlenül ez nehéz, így csak szimplán kisétált, míg útközben lehámozta magáról a felsőt.
-Tökéletes lesz ez a szürke.-
Mondta a hölgynek és várta, hogy előásson valami nadrágot is.

Sajnos, avagy nem sajnos, érzékelte, hogy egy kisméretű nőnemű humanoid próbálkozik ijesztgetéssel, és nem reagált agresszív módon, és inkább óvatosan kitessékelted, miután láthatóan az édesanyja rászólt a Lizzy névre hallgató piciny humanoidra. Csendben hallgatja az anyuka szidását, miközben a ruhát próbálja, és valóban tökéletesnek tűnő méretet hozott, ugyanis sehol nem érzékelte, hogy szakadnak, akárhogy hajlítgatta az adott határokon belül a felsőtestének különböző részeit. Továbbá feltűnt neki, miközben a hölgy a ruhák között keresgélt, hogy Lizzy hozzáért az ujjával a vázához, noha nem érzékelte magát az érintkezéssel járó piciny nyomást, de ez, és az hogy a ruhát sem érzékelte magán, meggyőzte, hogy át kell kalibrálnia érzékelőit, hogy minél jobban tudjon reagálni az átlag embert érő interakciókra.
-Nem értem miért lennék vicces, és a vásárlási terveim csak rám tartoznak kicsi ember.-
Válaszolta tipikus monoton hangon, ami szintén okot adhatott a kislánynak arra, hogy nevessen rajta. Alighogy kimondja a szavakat észre is veszi, hogy az eladó közeledik egy újabb ruhadarabbal, egy nadrággal, ami számításai szerint szintén ideálisak lesznek, de jobban bízik jelen helyzetben a gyakorlati próbában, mint a számításaiban az ismeretlen anyag miatt. "Aggódása" fölöslegesnek bizonyult, számításai ismét hibátlanok voltak, a nadrág is tökéletesen passzolt rá, s ahogy a felső is, ez se akadályozta semmiféle mozgásban, és még voltak rajta kis tároló rekeszek (zsebek) is, amik még jobban elnyerték tetszését praktikus mivoltuk miatt.
-Ez is tökéletes lesz.- Válaszolja az utóbb feltett kérdésre, majd még megkérdezi: -Mennyibe kerülnek?-

Már látta azt az arckifejezést, ami a nő arcára ült ki, mikor meglátta a három férfit. Mindenkinél kicsit másabb, de a félelem és ijedtség az ugyanúgy sugárzik mindből. Végigmérte ő is a három férfit, a fegyvereket leszámítva nem érzékelt semmilyen veszélyforrást, de jól láthatóan még nem akarták alkalmazni ellene, így nem adta meg a legmagasabb prioritást nekik, mivel el nem vehette volna tőlük saját felhasználásra harc nélkül, ebben az esetben pedig körözné a rendőrség előbb utóbb, mert az Abby-nek nevezett hölgy nagy valószínűséggel kiadta volna őt nekik, mielőtt még messzire juthatna, így úgy tervezte, hogy fizet, és lelép a cuccaival, nem érdeke velük a konfliktus csak úgy ingyen.
-Képtelenség, hogy humán apám legyen, így biztos nem az ön apjának a fia vagyok, és maskarás testőr sem. Mindamellett, ha vár egy percet akkor fizetnék és távozok.
Mondja az "úriembereknek" normál, emberihez hasonlító hangon, és visszafordul.
-Tehát mennyibe kerülnek?- Kérdezi ismét az eladót, majd az egyik kis tárolórekeszből, ami a "dereka" jobb oldalán volt, elővesz némi pénzt, ami nagyjából elég lehet a ruhákra.

//köszi//




Ismét beköszöntött a tél. Szinte minden egyes embernek a decemberi hónap a karácsonyi készülődésről szól, márt évtizedek óta. Ami nem is baj, őszintén szóval én is kifejezetten szeretem ezt az ünnepet, ezért is mentem le egymagam a karácsonyi vásárrá. Szombat van, így ma kivételesen nem vagyok szolgálatba, de hát amennyire megnőtt mostanság a bűnözés, talán heti hétszer kellene dolgoznom megállás nélkül, hogy valamit változtassunk ezen a statisztikán. Egyre több őrült gyilkos járkál az utcákon és a prostikat meg a drogot még bele se számoltam, na de mindegy egy a lényeg hogy ez nem maradhat így tovább, változtatnuk kell. Az idő hideg, olyan 0 és mínusz 5 között lehet a hőmérséklet, és a hó is esik. Arcom tiszta vörös csak egy vékonyka szürke sál fedi a torkomat és egy fekete sapka takarja, a füleimet a megfázás elöl. Hosszú fekete bőrkabátom tökéletes véd a kihűlés ellen. Ahogy a kirakatok előtt járkálok, rengeteg ember vesz körül, kezdve az idősödő házaspároktól egészen a kicsin kis óvodás gyerekekig. Nagy üvöltözésben és hó csatában töltik el az időt a fiatalok, mialatt a szülők a butikokat buják. A város gyönyörűen ki van díszítve. A téren egy hatalmas legalább egy öt méteres fa áll, teljesen feldíszítve, körülötte kis fabódékkal ahol étel-italt árulnak. A butikok szépen kivilágítva és kidíszítve. Nagyon hangulatosak. De sajnos mindenki ismeri azt a mondást ahol sok az ember ott könnyű találni áldozatott is, főleg ebben az időben ahol senki nem figyel oda annyira, az értékeire. Igaz pár járőrrel találkoztam, akik a gyanús alakokat figyelik, de hát ebben a hatalmas tömegben nem tudom mennyit érnek. Én márt megszoktam, hogy minden egyes értékes dolgot a pénztárcától és a telefontól kezdve akár az iratokig a kabátom belső zsebében tartom, onnan nem tudják kivenni maximum ha, leütnek, de ahhoz nekem is lenne még pár szavam.
Ahogy a havas és csúszós járdán sétálok egy ismeretlen alak szólít le hátulról.
- Elnézést bácsi, van egy kis aprója? Nagyon éhes vagyok...
Amint meghallottam az idegen szavait egyből megfordultam. Egy kislány volt az. Barna szemekkel, koszos hosszú ruhákban és egy barna kis plüssmackóval a kezében. Valószínűleg árva. Mivel nagyon hideg van, így nem hagyhatom, kint az utcán be kell vitetnem őt az árvaházba.
- Szia, kislány! Megpróbálok neked segíteni, ha cserébe elmondod a neved, és hogy merre is laksz. – azzal, jobb kezemmel megragadtam a kislány bal csuklóját, de nem szorítottam csak fogtam.

Ahogy a kislány felé fordulok, barna könnyes szemei szinte mindent elárul magáról. Reménykedik a segítségemben. A kislány állapota nagyon rossz. A tömény bűz és kosz árad ki belőle, de még azt se tarom kizártnak, hogy hajában tetvek élnének. Viszont a mackója is hasonló tulajdonsággal rendelkezik, büdös, koszos és néhol szakadások mutatják ki a rossz állapotát. Mihelyst kezét megfogtam a gyereknek, a nyugodtsága egyből elillan és egy aggódó, félelemmel teli alakot vesz fel.
- Az anyukám azt mondta nem szabad idegeneknek megmondani, hogy hívnak és hogy hol lakok. Veszélyes. Kérem, engedjen el.. – válaszolta vissza, teljesen megrémülve.
- Én, nem akarlak bántani, nekem az a dolgom, hogy olyan kislányoknak, mint te, szó nélkül segítsek. – majd bal zsebemből egy kis szaloncukrot és egy marék aprót vettem ki, és szép lassan elengedtem a kezét. Mivel attól tarok, hogy ez így mindig kevés lesz, kénytelen vagyok egy kicsit belenézni a fejébe, és megtudni, hogy valójában „ki fia-borja ez”. Leguggolok hozzá, hogy még jobban úgy érezze, hogy tényleg nem akarom bántani.
- Na, akkor legalább azt áruld el, hogy hogyan hívják a macidat, és hogy kitől kaptad?
- remélem valahogy sikerül oldanom a hangulatot. De mindezek ellenére elkezdek a gondolataiba turkálni, de csak szép óvatosan.

Sok ember mondja, hogy nem szeretne bántani, főleg bácsik. De azok sokat hazudnak. Tudod? – válaszolta vissza kissé konok arccal az első reagálásomra, amit egy kis bíztatásként mondtam a lánynak, hogy nem akarom bántani, de ezek szerint még mindig nem „bízik” bennem. De amint elővettem azt a marék aprót és a szaloncukrot, láthatón megtört a jég.
Itt márt meg is értettem, hogy a pénz beszél, és egy kis apróval szinte bármint meg fogok tudni tőle.
- Te rendőr bácsi vagy? – tette fel következő kérdését gyanakvó tekintettel. Valószínű, hogy van valami rejtegetni valója, amit magánál tart. Akár egy lopott pénztárca, vagy valami szúró fegyver, de még azt sem tartom kizártan, hogy ha átkutatnám alaposan a kis lány zsebeit, valami féle drogot tálának nála. De jelen esetben ez egyáltalán nem foglalkoztat.
- Ha rendőr lettem volna, akkor téged bevittelek volna egyből egy árvaházba, nem pedig itt beszélgetnék veled. Ha akarod tudni én egy egyszerű polgár, vagyok, aki éppenséggel segíteni próbál neked. – mosolygós arccal hazudtam neki egyenesen a szemébe. Nem szeretek hazudni, de a szükség törvényt bont, ahogy szokták mondani. Ezek után szép lassan becsuktam a szemeimet és megpróbáltam belenézni az agyába. Eleinte a tízméteres körzetbe mindenki gondolatait hallottam, beleértve a gyerekét is, de egy kis koncentrálás után kizáróan csak az ő elméjében kutakodtam. Ahogy sejtetem, a kislányt verik otthon, több napja nem ivott és nem is evett és nagyon reméli, hogy átadom neki ezt a marék aprót. Aztán hirtelen egy képugrás történik és egy vörös hajú, fiatal lánnyal szembe találom magam, aki épp kukázik, és akitől a mackót kapta, hogy most ő az anyukája vagy sem azt nem tudom megválaszolni, de most az nem is fontos. A legfőbb dolog, hogy kiderítsem, hogy merre lakik.
- Na figyu! Van egy jó játékom, ha válaszolsz nekem egyetlen kérdésemre, akkor megkapod ezt a marék aprót, a szaloncukrot és ezt a 10 dollárost-, amit beszédem közbe vettem ki a zsebemből.
- De csak ha nem hazudsz. A kérdésem pedig a következő lenne: hol laksz pontosan?- biztonság kedvéért visszamegyek a gondolataiba, hisz van egy olyan alaptomos taktika, ha felteszel valakinek egy kérdést, amire biztosan tudja a választ arra egyből gondolni fog, vagy kimondja magába. És csak utána közli az illetővel, de az lehet, hogy az közlés márt nem igaz.

- Azok ott is rendőr bácsik és mégse vittek el az árvaházba. Meg nem is vihetnek el, mert nekem van anyukám, meg apukám és még laknom is van hol. Nem vihetnek el. Nincs hozzá joguk. Ezt az anyukám mondta. Tudod? – válaszolta vissza nekem.
- Nincs hozzá joguk? – kérdeztem vissza kissé gúnyosan.
-Azt hiszed, ha van családod és van, hol laknod nem vihetnek el? Hát ez nagyon teszik –nevetek fel hangosan.
- Elegendő, ha csak egy kicsit vagy szegényebb az átlagnál és akkor máris elvihetnek, és a családon belüli bántalmazásról még nem is beszéltem. Mond, mit tudsz te a jogokról, így tíz évesen?! – hangom a nyugodt állapotából átment egy sokkal szigorúbb és hangosabb állapotba. Nem akartam megrémiszteni, de egyszerűen utálom, mikor az olyan emberek beszélnek a jogaikról, akik írni-, olvasni nem tudnak és teljes életüket a bűnözésben élik le.
- Tudod mi a szerencséd, az hogy a rendőr bácsiknak vannak sokkal fontosabb dolgaik, is mint, hogy ilyen tíz éves gyerekek hurcolásznak egyik árvaházból a másikba. Nézz, márt körbe ez itt Gotham! Itt a bűnözés mindennapos és a kosz meg a piszok mindent eltakar. Ez az egész hely egy nyamvadt koszvészek, szerinted ki nem szarja le, hogy mi történik egy hozzád hasonló gyerekkel? Sajnálom, de ez az igazság. – hangomon csak a düh árad ki és arcom pedig tiszta vörös az idegtől. Tényleg nem akartam a kis lányra ráhozni ennyire a félelmet, de hát ez van. Tisztába kell lenünk, hogy milyen környéken is élünk.
Amint felteszem, ajánlatomat egyből kinyílik a szeme világa. De mivel nem árulta el, hogy pontosan hol lakik csak annyit tudtam kivenni, hogy a közelbe egy igen romos házba, aminek a száma 247 így nem adhatom oda neki az összes jutalmat csak a felét kivéve, ha….
- Na, ide figyelj, ha nem mondott meg, hogy melyik házszám alatt laksz, akkor csak azt mond el, hogy melyik utcába élsz, különben nem adhatom át a pénzt, a szaloncukrot sem a meglepetés játékot, amit az előbb ígértem. Gondolj, bele mennyi ajándékot kapsz egy „utcanévért”. Tudom, hogy szükséged van a pénzre és karácsony alkalmából ki nem örülne egy kis nasinak meg egy játéknak.

Láthatólag szavaimmal teljesen megtörtem a kislány érzelmeit és tényleg nem kellett volna sok hozzá, hogy teljes sírásba fakadjon két kicsi szeme. Nem akartam, hogy ennyire magára vegye ezeket a szavakat, de hát nincs mit tenni Gotham márt csak ilyen, de egy részt örülök, hogy sikerült ilyen állapodba hoznom, mivel a következő szavai csupa igazságot rejt és elárulta, hogy valóban milyen nyomorba is ér és, hogy apukája veri is otthon. Igazából ez nekem bőven elég is egy egyszerű házkutatási parancsra és egy olyan orvosi vizsgálatra ahol kiderül mennyire is szokták megverni ezt a pici leányzót. A tíz éves kislány szavai akár egy felnőtté lehetni egyenlő. Lebecsültem őt a kezdettől fogva, őszintén szóval nem gondoltam volna, hogy ő valójában mennyire is értelmes kisgyerek. De sajnos nem maradhatok tovább itt vele az utamat folytatnom és be kell mennem az őrsre, hogy a nyomozásomat folytassam egy őrült pszichopata után. Egyedül, amit az ügy érdekébe tehetek, hogy valahogy megtalálom a kislány házát és beküldök oda egy járőrt, aki átvizsgálja a házat és, ha tényleg úgy látják, akkor az apukát behozzák egy beszélgetésre és a lányt elküldik egy orvosi vizsgálatra. Én tényleg sajnálom őt és szavai a szívembe hatoltak és megpróbálom a legjobbat kihozni ebből az egész ügyből. Az is lehetséges, hogy egyszerűen az apjukat elvesszük a gyerektől és csak az anyával, hagyjuk, hogy éljen kettesbe. Illetve az őrsön ki lehetne helyezni egy kis üvegládát, amiben gyűjteni, lehetne a kerület legszegényebb családjainak. Többet sajnos mi sem tehetünk.
- Na, ide figyelj, oda adom neked, amit ígértem. Látom, hogy szükséged van a pénzre, de egyre kérlek, anyudnak add oda ezt ne apádnak. Majd ő szépen beossza és talán nem piára fog elkelni. – azzal át adom neki az aprót, a 10 dollárost és a szaloncukrot.
- Esetleg azt sem árulnád el nekem, hogy hogyan hívják az apukádat? Bíz bennem, neked és anyukádnak semmi baja nem lesz, ha ezt elárulod. Tudom, hogy ver téged otthon és, hogy az összes pénz piára költi, ezért csak a ti érdeketekben áruld el! Enged, hogy segítsek, és nem fogod megbánni és talán nem reszketésbe kell majd leélned az egész életed.
Döntése után a közeli kapitányságra tartok…..

Amint végül átadtam a kislánynak a 10 dolláros, a marék aprót és a szaloncukrot, szemei a sötét komorból, csillogóvá és szinte márt könnyesé váltak, az örömtől. Nagyon őrült ennek a kis ajándéknak, és tényleg felnézett rám, hogy segítettem neki. Szinte úgy éreztem magam, mint valami szuperhős, aki embereket ment meg a tűzből vagy éppenséggel a víz mélyéről. Őszintén szóval én is meghatódtam, hogy mekkora örömöt tudok okozni, így karácson közelében egy kis „szeretettel” amit jelen esetbe a pénz alatt értek. Pedig manapság egy átlagos embernek ez szinte aprónak számít. Ha bele gondolok, hogy mit is tudnék belőle venni, hát nem sok mindent talán 2-3 napi hideg élelemre elégendő konzervet.
A kislány megígérte nekem, hogy csakis az anyjának fogja átadni a pénzt, amit remélek be is fog tartani. Amint az apukájáról kezdetem kérdezni, viselkedése elégé meglepett, nem elég, hogy komolyan el kellet neki gondolkozni, hogy mi is az apja neve, vagy ki az a férfi, akivel együtt él, de végül semmilyen választ nem tudott felmutatni. Ez számomra érthetetlen.
Na de mind egy itt az idő a búcsúzásra és áttérni az igazi munkámra, mégpedig a nyomozásra.
Ahogy az rendőrőrs felé kisebb utcákba és sikátorokba megyek el. Még a vak is látja, hogy itt tényleg nagy a szegénység és a nyomorság. Este kilenc fele az utcák nagy részét hajléktalanok és kisebb bűnőzök lepik el, akik vagy épp melegednek egy olajos szemétláda mellet, vagy éppenséggel kisebb üzleteiket bonyolítják le egymás közt. Nem jó egyedül ilyenkor sétálni, így inkább egy gyorsabb fokozatba kapcsoltam, hogy minél előbb a célomhoz érjek.
Az utcák koszosak és büdösek, de nem csak a sikátorok, hanem még a főutakon is áll a szemét. Mihelyst megtaláltam a kijelölt márt, elmúl kilenc. Lehet, hogy meg kellet volna várnom a másnapot, de márt mindegy, ez az ügy igen komoly ahhoz, hogy ne várjak otthon ölbetett kézzel. Minél hamarabb kell kiderítenem, hogy ki csinálja ezeket az őröltségeket.
Amint beléptem a rendőrség kapuján egy egyenruhás alakkal találom szembe magam, aki láthatólag nem őröl, hogy én ilyenkor zaklatni merem, de igazából ez most pont nemérdekel.
- Jó estét kívánok Alonzo Harish vagyok, nyomozó- azzal elővettem a kis jelvényemet, amit szinte éjjel-nappal magamnál tartok, hisz ki tudja, hogy éppenséggel mikor lesz majd rá szükségem- és a rangidőst keresném az őrsön. Egy nyomozati munkáról szeretnék adatokat kikérni. Tudom, hogy vasárnap este van, de nagyon fontosak lennének azok a papírok. Kérem, vezessen hozzá minél hamarabb. Sürgősen beszélnem kell vele!- hangom, komoly, hangulatom szinte márt fagyos.

A rendőr nem nagyon örült az esti látogatásomnak, de nem különben érdekelt a véleménye.
Sokkal fontosabb dolgom van, mint, hogy nálam egy jóval kisebb rangú rendőr prédikálását hallgassam, hogy mennyire rossz vasárnap esti is itt bennmaradni pár társammal és dolgozni.
Talán a dolgozás az egy igen érős kifejezés, arra, amit valójában ők csinálnak. Lehet, hogy vasárnap van, de biztos vagyok benne, hogy felettesei, nem azért tartották bent, hogy fánkot egyen, kávét igyon és, hogy nézze a mecset a tv-ben, vagy tudom is én, hogy mit. Viszont sajnálatos módon a kapitány nincs bent, így képtelen leszek holnap visszajönni, mert, hogy én egy percet sem fogok ezzel az agy halott nyomorékkal eltölteni az biztos. Arra, hogy el se hiszi, hogy én nyomozó vagyok, inkább nem is szólok semmit. Azért egy nyomozói jelvényt elég nehéz hamísítani, de ha így sem hinne nekem, akkor csak írjon be a gépbe bátran, hogy minden adatot megtalál rólam. Szerencsére mikor márt éppen indultam volna haza, egy kis papír fecnit nyomott a kezemben, amin a kapitány neve és telefon száma volt. Erre csak bólintottam egyet és a telefonom segítségével, márt hívtam is. Reménykedem, hogy vasárnap kilenckor még nem alszik. Megpróbálom vele megbeszélni, hogy adja ki az adatokat arról a sorozat gyilkosról, akik a megnyúzza áldozatait. Ha kiadja, akkor valószínű nem vihetem, haza tehát itt fogom azt tanulmányozni, ha viszont nem akkor hazamegyek, és holnap visszatérek.

Amint előveszem a telefonom és bepötyögöm a számokat az izgalom fogott el. Reménykedetem, hogy a kapitánysegítő kész lesz és kiadja majd a papírokat a gyilkossági üggyel kapcsolatosan. Amint kicsöng, a telefon a fülemhez veszem a készüléket és várok. Várok, hogy valaki végre fölvegye, és mikor márt, kezdtem volna, feladni egy kis gyermekhang szól vissza. Eleinte nem tudtam hova vélni e hangot aztán kiderült, hogy csak a rosszcsont fia vette fel a telefont, akinek márt, rég az ágyban lenne a helye. Ekkor szintén egy ismeretlen női hang szólt bele Mrs. Blaise anyja. Ezt nem hiszem el. Pedig márt kezdtem reménykedni.
- Halló jó estét kívánok Alonzo Harish vagyok nyomozó a GYO csoporttól. Elnézést a vasárnap esti zavarásomért, de feltétlenül Mrs. Mulan Blaissel kell beszélnem egy fontos nyomozati ügy miatt. Megkérhetnem, arra hogy adja át neki a kagylót? Vagy ha esetleg nincs, otthon megtudhatnám, hogy hol tartózkodik, és hogy miként tudnám elérni?- minden reményem ebben az öreg nőben van, nagyon reménykedem, hogy ma még tudok a kapitánnyal beszélni.

A kedves öreg hölgy sajnos rossz híreket közölt velem, mivel fia nem volt otthon. Színházba volt. Nagyon kár mivel fontos ügyről van szó. Viszont megígérte, ha hazajön, a fia visszahív egyből. Amit nagyon remélek.
- Nagyon szépen köszönöm és mindenképp hívjon vissza ezen a számon, ha hazajött. Még egyszer köszön és viszont hallásra- és ezzel le is teszem a telefont, mikor hirtelen a kapitányság ajtaja kicsapódik és egy kétségbeesett nő áll az ajtóba. Hangosan és kétségbeesetten üvölt, hogy valaki segítsen. Testét vér borítja. Gyorsan oda fut hozzám és folytatja a segítség kérését. Első látásnak úgy tűnt, hogy megverették, vagy éppenséggel balesetet szenvedhetett. Erősen megfogja a kezemet és az ajtó felé húz.
- Kérem, nyugodjon meg – szólok, hozzá miközben húzz ki az épületből, gyengének tűnik, így inkább én segítem őt a lépésben, hogy mimnél előbb elérjük az ajtót.
- Kérem, mondja el mi történt!
- Héj te ott ordítok rá a szolgálatban lévő rendőrnek hozz egy pohár vizet, a mentőládát, és szólj a többieknek is, akik még bent vannak, hogy azonnal jöjjenek ide a portához, és valaki hívjon egy mentőt is sürgősen.
Miközben a szépen sétálunk az ajtó felé, kinézek az ablakon, hogy mi is történt. Az események kezdenek izgalmassá válni. Mivel nem akarom, hogy a nővel valami történjen, kezét és vállát erősen fogom.
- Nem hallod hozzád szóltam igyekezz, márt!- szolok ismételten az emberünkre, aki elvileg riasztaná az őrsöt. Az is lehet, hogy egy kis karambol volt, de akár egy rablótámadás is történhet. Óvatosan az ajtó felé közeledek.